- Horváth-Tóth Éva: Szíved ablak
“Szórd szét kincseid”, szórd szét hát,
ne tarts meg semmit magadnak,
s hogy ne légy rab, csak adj tovább
és hagyj meg mindent szabadnak!
Szíved ablak legyen inkább
ne kalitka, nyisd az égre,
és eléd tárul a világ,
“nem reménytelen kísérlet.”
- Domokos Edit: A gyűjtögetőhöz
” Szórd szét kincseid!”
Elnézlek, hogy űlsz köztük mélán.
Mik voltak vajon terveid?
Nem figyelsz, á, nem is nézel énrám.
Az a sok kütyü ellepi szobád,
a polcon köyvek beálltak sorba.
Bár beszélek, de nem hatok terád –
a tágyaid már fulladnak porba.
Ennyi csecse-becsét törölgetni?!
Bánatod inkább borba fojtanád.
Újabb vételt kéne töröltetni,
fejedet le nyugodtan hajtanád!
Szórd szét! Oszd el! – Még két kézzel fogod,
nézel rám, mint megrémült kísértet…
Hiszem; szavam majd érteni fogod –
“nem reménytelen kísérlet!”
- Dobrosi Andrea: Szórd szét!
Szórd szét kincseid…
a hála üzenetét,
bocsánat bársonyát,
a vigasz minden milliméterét,
ahogy rajtad elterül
rendületlenül,
és a “köszönöm” napként sugárzik,
az újrakezdés tengerkékje hív,
hol a horizonton kék madarak szállnak,
úgy áll meg az ész,
hogy közben menetel a szív;
szórd szét!
Fájdalmat fedjen,
emberi gyarlóságok kráterét,
vígságot hozzon,
amikor kivirul az élet,
lehet az ember sokszor balga,
vagy kegyetlen –
végül mégis megérted:
nem reménytelen kísérlet.
- Horváth-Tóth Éva: Csak az marad
“Szórd szét kincseid”,
mindent, amit kaptál,
semmit ne tarts magadnál,
és adj mosolyt, jó szót,
szeretetet, amennyit
csak elbír az aortád,
segíts, ha tudsz,
nyújts vigaszt, hálát
rebegjen ajkad,
ne sajnáld az időt rá,
szórd két kézzel azt
ami magad vagy,
amit csak te adhatsz!
Mert amikor véget ér
ez a parányi földi lét,
úgy távozol, ahogy jöttél,
pőrén, s utánad nem marad
csak az, amit másoknak
adtál, a lelki javaidat.
Ilyet csak a szív tudhat,
hisz’ mennél többet ad,
annál több jut majd, s ez
“nem reménytelen kísérlet.”
- Jószay Magdolna: Addig, míg nem késő
“Szórd szét kincseid”,
ne tarts vissza semmit,
amitől a világ
javulhat kicsit is.
Adj örömet, nyújts vigaszt,
sírba nem viszed úgysem azt,
törölj le könnyeket,
ha tudsz, enyhíts gondokat!
Empátia, jó tanács, megértés,
egy-egy jó időben jött ölelés
néha többet jelent, mint
némi, lélektelen fizetés.
Benned lévő értékek
szerezzenek örömet.
Oszd meg, hiszen ezek is
adhatnak könnyebbséget.
Tudom, olykor sikertelen,
célba nem ér jó akarat,
de ha mégis megteheted, lehet,
tán “nem reménytelen kísérlet”.
- Petres Katalin: Érettségi bizottságban
“Szórd szét kincseid”
az évek során,
mint a Magvető
a Bibliában…
Ne törődj a talajjal,
ha sziklába hull is,
talán egyszer sarjad…
“nem reménytelen”.
- Buday Anikó: Igaz Hit
Szórd szét kincseid
tárd ki a lelked, s
pillangóként szálljon
lelkedből a hited.
Mi a kincs, ha nem az igaz hit?
Földi javakhoz bárki juthat,
de hitet Istentől kaphat.
Így kaptad Te is e kincset.
Istentől kapott igaz hitedet
szórd szét, szórd szét ez égi mannát,
hogy szétszórt kincsedtől
szebb legyen e sivár világ.
Hidd el nem reménytelen kísérlet.
- Gáspár Klára: Kísérlet
„Szórd szét kincseidet,”
gazdagodjanak a lelki szegények!
Lehet, ma még nem érted,
hogy mi értelme van az egésznek.
Először próbáld meg a mosolyt,
szórj belőle jobbra is, balra is!
Meglásd, aki visszanéz rád,
annak tekintete nem lesz hamis.
Aztán jöhet a simogatás,
mely csak egy lágy érintés,
de e mozdulatra megláthatod
a szemekben a tündöklést.
A dicsérettel szárnyat adhatsz,
sok reményvesztett madárnak.
Ki egykor nem hitte, hogy szállni képes,
már nem szab gátat magának.
És ölelj! Ölelj, hogy vigasztalj!
Úgy magad is megleled békédet.
És ölelj! Ölelj, hogy lelkesíts!
Meglátod, „nem reménytelen kísérlet.”
- Horváth-Tóth Éva: A plakát
“Szórd szét kincseid”. Olvasta a rikító plakáton Dezső. Megdörzsölte szemeit és újra elolvasta. Mély levegőt vett, mert igencsak felháborodott, de szó nem jött ki a torkán. Kicsit hasonlított a baromfiudvarban hápogó kacsákra. Csak nem volt olyan sáros. Indult is volna meg nem is. Cipői dermedten tapadtak a járda betonjához. Tekintetével sietősen keresgélni kezdett maga körül. Remélte, talál valakit, akivel megoszthatja hirtelen jött dühét. Szerencsére egy fiatalnak látszó, hátizsákos férfi jött vele szemben. Dezsőnek nem tetszett, hogy tele van tetoválásokkal a karja, meg a nyaka, de most nem lehetett finnyás. Félretette előítéletét és megszólította a közeledőt.
– Elnézést! Csak egy pillanatra zavarnám… – intett felé. A fiatalember megtorpant, kivette füleiből a fülhallgatóját, és látható érdeklődéssel bámult Dezsőre. – Köszönöm, hogy megállt! – rikkantotta.
– Miben segíthetek? – kérdezte homlokát ráncolva.
– Látja ott azt a plakátot? – mutatott az élénk lila és rózsaszín keverékével feltűnősködő papírlapra. A férfi bólintott. – Na, ha látja, akkor bizonyára el is tudja olvasni. Igaz? – folytatta pökhendi módon Dezső.
– Igen, el tudom – válaszolta türelmesen az ismeretlen.
– És nem dühíti? – pukkadozott tovább.
– Miért lennék dühös? Ez csak egy plakát – hüledezett a férfi.
– Hogyhogy miért? Hát az áll ott feketén- fehéren, hogy “Szórd szét kincseid”. Hát miféle kérés az ilyen? – dühöngött tovább Dezső.
– Nem látom, hogy mi ezzel a baj – mondta a férfi vállát rántva és már készült, hogy visszategye a fülhallgatókat.
– Még hogy mi a baj? – hördült fel. – Miért éppen én szórjam szét a kincseimet? Szórja szét az, akinek nagyon sok van! – fröcsögte vörös fejjel.
– Szerintem nem ezt kérik ezen a plakáton – mosolyodott el pelyhes bajsza alatt a fiatalember.
– Nem hinném, hogy bármi mást jelenthetne ez. Úgy lenne helyénvaló, hogy ha kiegészítenék. Mondjuk azzal, hogy szórja mind, aki teheti. Nem igaz? – hadarta nyálát permetezve a méregtől.
– Nem gondolom, hogy ez a pénzről szólna… – szólalt meg határozottan a férfi és tekintetével fürkészni kezdte Dezsőt, aki ettől úgy érezte, bolondnak tartják.
– Minden a pénzről szól manapság… – mondta epésen Dezső. – Miért lenne ez éppen ebben az esetben másképp?
– Azt hiszem, pontosan azért van ez a plakát, hogy felhívja erre a figyelmünket – válaszolta a férfi.
– Mégis mire? – értetlenkedett tovább.
– Arra, hogy kincs nem csak a pénz és a vagyon lehet, hanem egy mosoly, a szeretet, kedves szavak, segítőkészség, egy beszélgetés és még sorolhatnám. Szóval ezeket kell szétszórni – magyarázta az ismeretlen.
– Na, hát ez jó nagy hülyeség! – kacagott fel Dezső. – Hát annak meg mi értelme van?
– Mondjuk az, hogy ha valakire rámosolygok, annak talán szebben indul a napja, vagy jól érzi tőle magát egy pillanatra. Esetleg én is kapok cserébe egy mosolyt, ami meg nekem dobja fel a napom… Ilyesmi értelme lenne – felelte a férfi.
– Ugyan már! Ez szentimentális dolog! – hahotázott tovább Dezső. – Vigyoroghatok én, mint a vadkörte, aztán nem lesz itt semmi, legfeljebb bolondnak hisznek – tette hozzá becsmérlőn legyintve.
– Pedig az igazság az, hogy ha kapok egy kedves szót, vagy mosolyt, netalán pár perc kellemes beszélgetést, vagy segítségére lehettem valakinek, már elégedett vagyok a napommal… – bizonygatta tovább igazát a férfi.
– Nekem azért ennél jóval több kellene, hogy elégedett lehessek… – morogta kelletlenül Dezső.
– Például? – fordult felé érdeklődéssel.
– Nem is tudom – sóhajtotta és arcán átfutott valami különös rezzenés. Hosszú másodpercekig csak állt szótlanul.
– Mégis, mi lehetne az, amitől elégedettséget érez? – biztatta kedvesen az ismeretlen.
– Tudja, nekem nincs családom… – szólalt meg nagy sokára. – Egyedül élek és néha olyan jó lenne valakivel beszélgetni, mint most is. Csak úgy, semmiségekről, mint az időjárás, meg hogy ki mit olvasott legutóbb… – mondta váratlan őszinteséggel hangjában.
– Na, látja! Hát éppen erről van szó! – kiáltotta lelkesen a férfi. – Én minden nap járok erre, itt áll meg a buszom és a következőig van huszonkét percem, örömmel megállok és beszélgetek önnel, vagy bárkivel csak úgy, semmiségekről. Mit szól? – tette hozzá derűsen.
– Nem biztos, hogy járok erre máskor is… – dörmögte visszakozva. – Meg különben sem hiszem, hogy tudnánk nagyon beszélgetni, hiszen óriási, szinte generációs szakadék van köztünk, meg vagy negyven év! – toldotta meg túlzó hangsúllyal és színpadias gesztikulációval.
– Talán akadna közös témánk – felelte mosolyogva.
– Ó, nem hiszem! Én építészmérnök voltam, mielőtt nyugdíjba mentem…
– Én meg tavaly óta építészmérnökként dolgozom! – szakította félbe váratlanul és hangosan nevetni kezdett. Dezső tágra nyílt szemmel és tátott szájjal bámult a fiatal, tetovált, hátizsákos férfira, akit húsz évesnél nem gondolt idősebbnek.
– Most ugrat, igaz? – kérdezte gyanakodva.
– Nem, eszemben sincs! – válaszolta és táskájából elővett egy könyvet.
– Nahát! Ezt még nem olvastam, de nagyon érdekesnek tűnik a cím alapján – szólalt meg izgatottan Dezső.
– Kölcsönadom, szívesen!
– És ha többé nem találkozunk? – faggatta felvont szemöldökkel.
– Biztosan fogunk – kacagott fel. – De most már mennem kell!
– Rapcsok Dezső vagyok – mutatkozott be sietősen.
– Örvendek! Jászfalvi Albert – nyújtotta kezét széles mosollyal. – Találkozunk még! És ne feledje, szórja két kézzel a kincseit ön is! – tette hozzá és már indult is.
Dezső még percekig állt a plakát mellett, kezében a kölcsönkapott könyvvel és bámult a távolodó alak után. Még akkor is abba az irányba nézett, amikor már Albertnek nyoma sem volt. Suttogva ismételgette a plakát feliratát. Már nem volt dühös, sem elégedetlen. Mi több! Egészen lelkesnek érezte magát. Alig várta, hogy átolvassa a kapott olvasmányt. Körbeforgatta a könyvet, elolvasta újra a címet: A magasépítészet és egy hátizsák. Különösnek találta, elmosolyodott. De az igazi döbbenet akkor érte, amikor újra elolvasta, hogy ki a szerző. Jászfalvi Albert. Hitetlenkedve rázta a fejét. Ebben a pillanatban el is döntötte, hogy másnap ugyanekkor ugyanott fog állni a plakát mellett és abban a huszonkét percben beszélgetni fog azzal a tetovált kamasznak tűnő férfivel, aki írt egy könyvet az építészetről. Egy közös témájuk már biztosan lesz. Újra a rikító papirosra nézett, elolvasta rajta azt a mondatot, ami úgy feldühítette nemrég.
– Hát jó… – sóhajtotta. – Megpróbálom ezt a kincs-szórást, talán “nem reménytelen kísérlet.”
10. Petres Katalin: Egyszerü?
‘Szórd szét kincseid’…
A Nap se kérdezi,
kire ontja fényét,
a virág se válogat,
kinek bontja szirmait…
Te miért haboznál,
kire mosolyogj,
kinek tárd ki
segítő karod?
Írd meg verseid,
hagyd őket hatni.
Egyszerű?
Dehogy!
Ne add fel mégse,
‘nem reménytelen kísérlet.’
- Kisznyér Ibolya: Gyertyaláng
“Szórd szét kincseid..”,
szeretetet árasszon lényed,
tenmagad öleld meg, őrizzed,
égből kapott áldást ne feledd.
Torz tükrök villannak darabokban,
hamis világ, hazug jelszavakban,
rohanás-program fut a jelenben,
lánc némán csörög, lét könyörtelen.
Él a közöny, zokog a becsület,
a tisztelet régen világgá ment,
igazság elhajlott, a tudás vét,
a művészet küzd még értékekért.
Remény szunnyad emberek lelkében,
remeg, mint kicsiny gyertya a szélben,
ha önmagát feltárná őszintén,
mi nem övé, tépné le könnyedén.
Szabad lélek teremt szabadságot,
a jóakarat hoz szebb világot,
sok pici láng együtt, naggyá lehet,
“nem reménytelen kísérlet.”
- Dobrosi Andrea: Humán vers
Szórd szét kincseid,
a lélek az sose téved,
csak mer, hisz, akar,
néha meg magába réved.
Embernek lenni
s tenni ne érhessen véget;
lehet, nehéz – de
nem reménytelen kísérlet…!