A „LYUKAK”, MELYEK
SZINONIMÁIVAL JÁTSZUNK:
„Sebére ír, bajára van vigasz” (Arany László)
„A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.” (Márai Sándor)
„E korban, melynek mérlege hamis” (Karinthy Frigyes)
Diana Soto: riadó
megmérték
múltad s jövődet
salakot vetettek
a haldokló jelenedbe
könnyűnek találtattál
életedbe engedj be
haragszol a máért
szolgálod a múltat
hegeid szakadnak
jelened elmúlhat
kelj fel gyorsan
nyisd ki szemed
ha most aludnál
nem leszek veled
éltek ti is még
ébredjetek
Gősi Vali: Nem fog rajtad
Ha véget ér majd a földi lét,
ha napunk, óránk sem marad,
a pillanat is elvetél,
emlék leszel csak, tűnt kacat,
(hát ezért ne gyűjtsd a tárgyakat!)
porrá válsz velük a föld alatt,
végül már senki sem sirat,
csak közhelyeket mondanak:
megboldogult… fölötte gaz,
a neve is csak számadat…
Ha valamit mégis gyűjtenél,
csak egyetlen kincses gondolat
legyen, mi bölcs, szép és igaz!
Azt szerte hordja majd a szél,
s a világ fátyol-homlokán
– ki égre néz –, mind megtalál;
nem foghat rajtad a halál…
Gősi Vali: Mérleg
Életed delén,
ha egyenleged hamis:
álnok könyvelés.
(Hitványul élt, ki lopott,
csalt, más földjén aratott…)
Kutasi Horváth Katalin: Feneketlen-tó
Nádasnak mélyén hápog az emlék,
Tollászkodva felbukik, kárál a lét.
Farktollat csóvál, felrepül, csobban;
Felkarcolt vízfelszín: felhorzsolt remény.
Mérőm nyelve billen, hullámzik a kegy,
Haltetem fehérlik, tele van a begy,
Teknőspáncél szárad, galamb felrepül,
Víztükör elsimul, megcsillan a kedv.
Szökőkút ível a tó közepén,
Padon ülünk, Kosztolányi terén,
Kócolódik már fűzfám bozontja,
Felpattan a perc, elengedem kezét…
Radmila Markovic: Féltem – féltettem
Kislány voltam
repülő zúgtak
fejem felett,
fa alá bújtam,
remegtem reszkettem,
embernyi emberként
bombával feltöltött
repülők zúgtak,
szálltak felettem,
egyetlen fiamat
egyetlen testvérem
féltettem.
Ordas Andrea: Gyógyulásra
Ott volt évek óta. Egy kis csomó a has alján, semmiség, nyirokcsomó, biztos az. Aztán hirtelen megnőtt. Az ilyenkor szokásos, sebészet, kórház, kisműtét, localban, elég az, mert kisműtét, amúgy sem altatható. Mégsem, készítsék elő, mégsem, marad a local, nem akarja.
Nagy fájdalom, – altassunk mégis – nem, inkább így. De bent tartjuk. Nagyobb ez mint kívülről gondoltuk. Szövettani eredményig bent marad, jól körbevágom biztos ami…
Fájdalom. Nem gyógyul a heg, még mindig nem. Hegesedik már? Nem. Fájdalom, fájdalom, hiába minden csillapítás. Nem tud, nem akar, nem mer aludni. Szomszéd ágyról, nem kell félni, a hóttnak már nem fáj semmi. Vígaszgondolat, tárára téve jó és rossz, és ott nincs fájdalom. De nem, hisz itt a szerelem, a szerelem jön az esküvő, itt a gyerek, hiába felnőtt akkor is, az anya, és igen itt a fájdalom is, de ez azt jelenti, hogy itt az élet.
Szövettan: inszitu. Kis sugár, és jó lesz. Aztán a fájdalom is múlni fog. Lassan hegesedik, a remény az új gyógyír.
Gyógyulásra.
Mukli Ágnes: Miért siettél?
Miden nap felragyog a Nap,
lánglelkét mutatja a hajnal.
zöld mezőn átrepül a szél
simogatón, lenge szárnyakkal.
Aggasztó sérelmek múlnak,
mint bűnös holtak elnémulnak
az utolsó kiáltások,
sikolyba fúlt asszonyukkal.
Elfelejtődnek a vádak,
törölnek forró éjszakákat,
takarnak sajgó kék eget,
üres magyarázatra várnak.
A falu elítél, sirat,
öntözi árva rózsáidat,
könnyek mögött mosolyogva
ma még zokog, holnap már vigad.
Petres Katalin: Szemrehányás
Feltépted a vart szívemben,
újra sajog bevarrhatatlanul.
Megboldogult álmaink
lehúzzák a Megbocsájtás
mérőeszközének serpenyőjét.
Mit tehetnénk a másikba?
Kutasi Horváth Katalin: Merengés
– Ej, Matild, Matild! Nem tudsz több harisnyát kötni a fiacskádnak! – fakadt fel a sóhaj az asszony lelkéből, majd meg is válaszolt saját magának:
– Pedig soha nem hordott mást, csak az általam készítetteket! De mindennek vége! Nem tudok rá főzni, nem tudok neki megteríteni, nem tudok hosszasan belekönyörögni többé egyetlen falatot se! És nem tudom odakészíteni az újságjait…
Aztán észrevétlenül a kezébe került egy fotó. Mintha a férjét látta volna hazajönni hosszabb távollét után, s mintha neki panaszolta volna:
– Ez itt az utolsó kép róla. A Moravcsik-klinika kertjében készült. Csupaszok a fák, fenyegetően vetülnek az árnyaik a sétányra. Talán ha kedvencei, a jegenyék magasodtak volna ott sorjában! Fiunk kórosan lesoványodva, kissé görnyedt háttal, várakozón áll, mosolyszerű fintor van az arcán, ami inkább rémisztő, nem természetes. És látom a szemében azt a furcsa fényt, ami még nem aludt ki ekkor: előző nap az intézet fürdőszobájában meggyújtotta hálóingét…
– Az az átkozott Veronál! Színtelen, keserű méreg – szólalt meg talán Illés, bár nem lehetünk biztosak benne, hogy az ő hangja hallatszott. Matild mindenesetre egyetértett:
– Igaz, sokszor hozott viszonylagos megnyugvást számára, de ez vetett véget mindennek! A születésnapját követő estén itt volt Irma, de nem engedtem fel Gyuluskámhoz, hisz már bevette az altatóját. Nem tudtam, hogy halálos dózist! Reggel hiába keltegettem. A kórházban sem tudták magához téríteni. Élettelen teste felkiáltójelnek tűnt: Elég volt! Nem először… – itt egy kis szünetet tartott, érzékelte, hogy férje nincs már ott. Hisz nem is lehet!
– Ennyi adatott. Férjemet is túl korán elveszítettem. Gyulánk épp érettségizett, talán ekkor lett volna a legnagyobb szüksége az apjára… A kétkarú emelő egyik serpenyőjében ott van például a három Baumgarten-díj, a másikban viszont nyugtalan lépteinek koppanása, hetekig tartó, ismétlődő érdektelensége, hallgatagsága, gyötrelmes fejfájása… Soha nem egyenlítődött ki a súly!
Elsőszülöttem sérülései túlságosan mélyek voltak. Olykor Nietzsche sorsa kísértette, és állandóan Maupassant gyötrő látomásai kínozták. Nem látta értelmét a kezeléseknek, az életnek. Passzív volt. Hol volt már ekkor az a lázadó kisfiú, akinek nem volt kedve bevásárolni, és inkább elhagyta a pénzt! Vagy aki rühellte gondoskodásomat, szégyellte a kezébe nyomott ernyőt, amit persze kifordított a szél. Ami csak arra fújt, amerre ő járt… – tette még hozzá gondolatban Matild fájón mosolyogva.
Jószay Magdolna: Hamvadó élet
elhamvadt élet
mint fogyó cigaretta
füstölgő vége
fájó heget hagy
üresen egyensúlyoz
fáj gyengesége
Dittrich Panka
Ősz
kihalt szirmokon
sebesült leveleken
strázsál az idő
Oktalan
megrongált szívben
hazug szavaktól rezgő
elhalt dobbanás
Natúr
balansz az élet:
megboldogult lélekben
nincstelen teher
Haikum
rövid egyenleg:
tollamból kifolyt szavak
sérült vágyai
Varga Katalin: Magány
Magányom körbefon, gyógyít a kósza gondolat.
Kinek bajára van vigasz, hisz csüggedni nem szabad.
Régi búnak szakálla nőtt ,e korban, melynek van remény.
Ne legyen neved számadat,csak ketten,könnyedén.
Hamis ne legyen a szó, vezéreljen a szeretet.
Bízzál, remélj, s hidd el,élni szépen,csak így lehet.
Lám Etelka: Remény
Kialudt életed lobogó lángja
alabástrom arcod rásimult a fehér márványra,
s lelked tovaszáguldott a végtelen űrbe.
Az élet és elmúlás mindig kéz a kézben jár
s velünk van a remény, mely olykor
meg-megbillen a sors tenyerén.
S a vigaszt a gyászom hol lel, hol talál?
A zölldellő falombok között talán,
ahol a reménynek tündéri lábnyomán felcsillant a fénysugár.
Hanyecz István:
Rögös úton…
Öseim nyomán
keresem önmagamat
kutatom jövöm
Ök voltak…
Megsárgult fotók
mind egy élet képei
albumba zárva
Dönteni kellett…
Választ kaphattál,
ki merre vette útját,
otthont hol talált …?
Vigaszt ki ád …
Csatára fel hát,
harcba hiv a Nagyvilág
oltamat ki ád… ?
A jelen…
Ösöknek voltát
jelent, jövöt kutatva
élem életem
Diana Soto: Moly(lepke)
Szunnyad a dunyha,
mint kohosodó virág
ontja illatát.
Lépkednek molyok,
szárnyuk létük zamata,
fénylő tavasza.
Felsír a kőfal,
arcába fonja kezét,
bolond gyermekét.
Könnyű tégláit
súlyos lelkébe vágja
lepke hiánya.
Vele szunnyadok,
Tüdőm teli illattól
Harmatpillangó.
Kutasi Horváth Katalin: Kimutatás
Bárminemű lehet.
Mégis – vagy épp ezért – semleges.
Közömbös a lét is, mely nem tántorog.
A kimutatás sántít.
Eltántorít.
Utánanézzek?
Kövessem?
Minek kutatni, mi rideg, élettelen?
Felkarcolt padló vasalt cipő alatt:
Ez maradt utána…
A többi csak számadat.