A „LYUKAK”, MELYEK
SZINONIMÁIVAL JÁTSZUNK:
„Sehol se vagy. Mily üres a világ.” (Pilinszky János)
„Tengerbe, magunkba, vissza! Csak / ott lehetünk szabadok!” (Szabó Lőrinc)
„A levegő nagy ruhaujjai.” (Nemes Nagy Ágnes)
1) Petres Katalin: Csapda
kong lépteitől a kihalt utca
mintha itt valaha járt volna
éltető elemért kapkodva
összeszűkül rossz gyomra
tétován kutat a távolba
fülel zavartan a morajra
az óriás sós víz csábítja
menne, futna, szaladna
kong lépteitől a kihalt utca
mindig visszajut ugyanoda
2) Dobrosi Andrea: Álmot képzelek
Elhagyott sóhajomba
álmot képzelek,
ám valami csapkod,
valami nagy-nagy ellenállás
éjszakám felett,
akár óceánon hajótörött
a deszkaszállal,
mit a víz vezet.
Kongó perceim
– mint Jónást a cet –
reggelre kiköpném,
de a hiányra gyógyszert
nem szedek,
tovább száguldok
a létezés üstökén
álom helyett.
3) Varga Katalin: Gondolatok
Sehol sem vagy Mily álom,hol a boldog világ?
Túl szép,hogy igaz legyen,örömünk csak délibáb?
Bújnánk magunkba vissza,csak ott leszünk szabadok?.
De miért adnánk fel,ha a szerelem kopogott?
Üljünk le, beszéljük meg,tán segít majd valaki.
A szerelem ő,ragyognak a nagy ruha ujjai.
4) dittrich panka: Igény
kiapadt az óceánunk
szmogos rég az oxigén
lakatlan út amin járunk
hamuba sült venyigén
5) Dobrosi Andrea: Újra éled
Mikor párát köhög a csend
s buzgón rejtegeted a semmi arcát,
az óceánba vegyült lélegzetet,
mikor megszökött a remény,
eltömődtek a talán rései,
fölöslegesek
a pálma-
ágak,
barkák,
a könny
már kései,
elhagyott
a fény;
valami
huncut
kis szikra megy eléd s kezedben
tűzzé éled – életed újra éled.
6) Mukli Ágnes: Szabadon
Gyöngy és gyémánt volt minden szavad,
most szegények szegénye lettem.
Szelíd tengerparton kéklő ég feszül felettem,
egy távoli ölelés szorít nagyon…
hagyom, hagyom…szabadon szállni!
7) Kutasi Horváth Katalin: Úton
Ugyancsak magasba szörnyedtek a Gazok, de Te az egyre elhagyatottabbá váló világban is meneteltél tovább rendületlenül. Dacból, elszántan, kissé elvakultan. Követtelek. El innen! De hova? Lényegében már csak magunk elől menekültünk, valamiféle ésszerűtlen terv és megfogalmazhatatlan vágy hajtott, űzött, magad sem tudtad, mit vagy kit is akarsz elérni. Nyilván nem engem, hisz én utánad siettem, alig bírtam tartani a tempót. Újra és újra lemaradtam. Magamba rekedtem. Nem tudom, miben reménykedtem. Hogy együtt megyünk? Vagy hogy egyszer Te jössz utánam? Hogy hagyod magad vezetni? Szitkozódtál, hisz időnként kissé lefékeztelek. Csak úgy vibráltak a parányi atomok körülötted…
Én is átkozódtam, hisz egyre elviselhetetlenebbé vált a fülledt, levegőtlen, élhetetlen tér. Felgyorsult a hajsza. Nem láttam értelmét a menekülésnek. Persze én is ki akartam szabadulni. Hatványozódtak az árnyak. Rémek bukkantak fel minden irányból, legalábbis valóságosnak tűntek kivetített félelmeink. Bármerre mentünk, minden utat ismertünk már, s mind járhatatlannak bizonyult. Bár makacsul próbálkoztunk, az eredmény mindig ugyanaz volt: kilátástalanság, elveszettség, áthághatatlanság. Akárhogy küzdöttem, egyre képtelenebb voltam annyi oxigénhez jutni, amennyire minimálisan szükségem volt ahhoz, hogy mégis egy kis életszerűt lopjak magamnak a nagy sietségben legalább pár pillanatra.
Így aztán mindketten egyre magányosabban, egyre gépiesebben haladtunk. Együtt, mégis külön. Időnként még vissza-visszakapcsoltunk emberi üzemmódba, de egyre ritkábbá váltak ezek a pillanatok, s már csak ellelketlenedve, elidegenedve, kiűzetve, megszállottként róttuk az egyre kietlenebb, puszta léttereket. Nem értem, miben reménykedhettél. Igaz, nem volt már veszteni valód. Épp ezért talán a vakmerő elszántság, a tehetetlen düh vezérelte lépteid, az elfogadhatatlannal szembeni lázadás kínkeserve nem hagyott nyugodalmat. Talán a vesztesség gyalázata hajtott minket, a visszafordíthatatlan téboly szikrázott szemeinkben.
Nem állhatta már utunk semmiféle, a Földben gyökerező, az óceánok végtelenségéből felbukkanó, vagy az Égig nyúló, a légben áttetszően terpeszkedő, kaotikusan csavarodó, gubancolódó, árnyékolódó, látható vagy láthatatlan, szétfolyó, esetleg újra összeálló, eloszló vagy megsokszorozódó szörny. Ugyanis puszta kezünkkel fojtottuk volna el feltörekvő gőgjét, még mielőtt az körvonalazatlan elhatározásainkat belénk szorította volna, hogy se kitörni ne tudjon soha többet, se lassan és fondorlatosan kiszivárogni, elillanni…
8) Gősi Vali: A nyár búcsúja
A légkörben szikrázó szárnyak;
búcsúzó madárraj feszít
ezüst-kék szálat a horizont
kéklő óceánján,
míg fodros felhő-vitorlások
kelnek versenyre
a fejünk fölött.
Mintha a nyár menekülne
ködöt könnyezve a világon át,
csillapítani lanyhuló vágyát,
túlélni fájó búcsúját.
Ám az ősz megint megelőzte,
csalfán aranyba öltözött;
ökörnyál kísérte csábító útján,
s a nyár megszégyenülten
elkullogott.
9) Diana Soto: Szörny
Szuszogás. Halk moraj-tócsák.
Fel-feltámadó rengések.
Szárazföldben szunnyadó szörny,
Gyarló széndioxid lélek.
Beszívja a piszkos párát.
Szoros vasmarkába fújtat.
Epekedve szagolja a vért,
Éljenzi a háborúkat.
Hullámot hány fel gyomrából,
Elsodorva, mi még érték.
Teleordítja a borús eget,
Hogy nevét újra féljék.
Haszontalanság bakancsát
Gyűri száraz talpa alatt.
Puszta kézzel dönti le
A jégből felhúzott falat.
Ordítása elnémítja
A sörényes oroszlánt,
Felszippantja a torokból
felszálló imafoszlányt.
Kardot rántanak ellene,
De nem szól győzelmi ének.
Összeesnek az úton, ha
Magasságáig felérnek.
Van kiút a markából?
Hova tűntél, megoldás?
Mi már akkor tudtuk,
Mikor e szörnyet ledobták.