Lyukas vers 06.

A LYUKAK”, MELYEK
SZINONIMÁIVAL JÁTSZUNK:

„…míg az ágán jég szikrázik, / üde zöldje csak pompázik” (Weöres Sándor)
„Bántja lelkem a nagy város / durva zaja” (Ady Endre)
„ezüstesőben száll le a karácsony” (Kosztolányi Dezső)

01

Kutasi Horváth Katalin: Vacogó vágyak

Fehérarany színben hunyorog a felhő,
Elcsendesült minden, duruzsol a szellő.
Szolid, hamvas éjben vibrálnak az ágak,
Fenyők álma újul, vacognak a vágyak.
Karistolják egymást, felsebzik a jelent,
Egymáshoz dermednek, játsszák az esztelent.
Hóból van bundájuk, koszorújuk dérből,
Megjelenik Mirígy, elég volt Ledérből!
Összekuporodnak, csillagokba néznek,
Előszelét érzik fergeteges vésznek.
Tovább botorkálnak, védelmet keresnek.
Mi van a hó alatt? Lépnek és elesnek.
Kemény jégcsap mered, csipkebokor boga,
Vigyázz, húsod vájja – hiába nincs joga…
Csontig ér a hideg, jégvirág a szívem,
Gémberedik lelkem, nincs szivárványívem.
Megmoccanok mégis, érzem a végtelent,
Kiáltanék nagyot, hívnám a Névtelent.
Meredező szikla, élettelen jövő,
Pillámról mégiscsak lehull a szemfödő.
Meglátok egy kis rést, megrepedt a világ.
Merre van egy angyal? Hol egy apró virág?
Elrepültek messze, leolvadt a szárnyuk…
Eltiporták őket, emlékké vált árnyuk.

02

Mukli Ágnes: Néma éj

Megborzongott a tél, halk csöndje
kihalt éji dallam. Kihunyt,
szótlan áradat, hiány.
Sorsjegy, józan átmenet.
Lélegzem, hallod  néma éj? 

Lobbanj, ám andalíts, űzd ki
reggelünkből ölelkezőn               
kísértő  égi csillagod.
Karácsonykor önfeledten,
hadd nevessen fel reményünk!

Álmainknak  hajnalában,
bosszúdat,  haragoddal vidd el,
melegít majd az ünnepen.
Álarcunk lesz a halál előtt,
bánat- eskümben, valós hitem.

Csillám fagyon jár a tél,
fénylő oltárárán  ragyogó hó.
Örökkévalóság a rozzant szánja,
csillogó tündöklésében,
szegénység fagy kezünkre.

03

Holécziné Tóth Zsuzsa:  Bezzeg az én időmben…!

Gyerekkoromban sokszor hallottam nagyapámtól ezt a mondatot és magamban mosolyogtam rajta: ugyan nagyapa! Nem változhatott olyan nagyot a világ – mivel lehettek mások azok a telek amire Te emlékszel? Azóta eltelt ötven év, és most én mondom ezt, visszagondolva azokra az időkre, amikor heteken át hó födte az alföldi tájat, de akkora, hogy kihívás volt a kövesútról a fákkal védelmezett kis alföldi tanyánkat megközelíteni!
Kisiskolás voltam, reggelenként a szomszédos tanyán élő unokahúgomhoz és a bátyjához csatlakozva több mint három kilométert gyalogoltam a felsőjakabi iskoláig hátamon az iskolatáskával, kezemben a Síposéktól cipelt tejes kandlival, melyben Mészáros tanító néni kislányának, Melindának naponta vittem a tejet. De ez akkor természetes volt – mint ahogy az is, hogy összevont osztályba jártunk (az elsős a harmadikossal, a másodikos a negyedikessel tanult együtt) és mivel jó tanuló voltam, az un. „csöndes órát” én sokszor nem a tanteremben töltöttem, hanem a tanító néni kislányára vigyáztam az iskolához épített szolgálati lakásban.
Előfordult olyan, hogy a hó kérge olyan keményre fagyott, hogy a nagybátyámékhoz disznótoros vacsorára tartva a hold csillámló fényében én végig a hó tetején tudtam menni – nem szakadt be alattam. Élveztem a telet, szerettem a ragyogó napban a havas fákat nézni, azt játszottam, hogy kitalálom: melyik ágvillába rakodott hó milyen vadállatot formáz.  Arra is emlékszem, hogy egyik télen – talán 1965-öt írtunk – a Tóth nagyapám Pali bátyámtól kölcsönkérte a szamarat, azt egy tuskó után kötötte, és úgy húzatott utat nekem az iskoláig. No persze, ne gondoljátok , hogy ezek után végig ezen a gyalogúton mentünk – nem lettünk volna gyerekek, ha Pannival és a bátyjával Lajoskával nem ott hancúroztunk volna az út mellett a legnagyobb hóban! Tisztán emlékszem, hogy épp javában hógolyóztunk, amikor édesapám – aki aggódott, hogy a megszokott időben nem értem haza – elém jött, hátha a nagy hó miatt nem bírok hazamenni egyedül. De nem haragudott, hazafelé elmesélte, hogy amikor Ő kisgyerek volt, neki még több mint öt kilométert kellett a temető melletti úgynevezett Hajtó úti iskoláig gyalogolnia. 1929 telén egy reggelre akkora hó esett, hogy a nagyapáék nem engedték iskolába menni. Apukám – aki kitűnő tanuló volt, és imádott iskolába járni – addig sírt és rimánkodott az édesapjának, hogy végül másnap elengedték, de csak Sándor bátyámék tanyájáig jutott: az éjszaka folyamán a kérges, keményre fagyott hóban teljesen kimerült, és a bácsikámnak kellett őt a hóból kimentenie. Befogott a szánba és úgy hozta haza őt haza átfázva, betegen. Tüdőgyulladása lett, és hetekig nem tudott iskolába járni.
Ó azok a telek, azok a Karácsonyok! Tudni kell, hogy édesanyámék tízen voltak testvérek, így az édesapjuk tíz felé osztotta azt a nyolcvanhét hold földet ott, a sívó homokon. A testvérek egy része idővel aztán iparosnak tanult és a városba költözött, de közülük négy ott épített tanyát az „örökségén” közel egymáshoz. Mi pedig az apai nagyapám házához toldott szoba-konyhás lakásban éltünk közvetlenül a testvérek közelében – mert apukám a szomszéd lányt vette feleségül. Így aztán nem voltunk egyedül ott a pusztaságban, és amiben lehetett, segítettük egymást. Emlékszem, hogy imádtam Sándor bátyám lovait hajtani! Nyáron a kocsit, télen a szánt húzattuk, amikor mentünk be a falusi boltba, és én roppant élveztem, hogy hallgat rám a Manci meg a Sárga. Nagy dolog volt az a két ló, mert lehetett akármilyen világ, a nagybátyám megélt belőlük:¨fuvarozott, szántott, boronált – mindig a maga ura volt, sosem kellett a Tsz-ben vagy a városban dolgoznia, mint apukámnak.

Mivel anyukám a tíz gyerek közül a legkisebb volt, úgy alakult, hogy Ő maradt otthon legtovább idős édesapjával a Gere tanyában, így aztán a testvéreknek természetes volt azután is, hogy anyukám férjhez ment, hogy ha bármilyen családi esemény volt, Ilonkánál gyűltek össze – és én ezeket a húsz-harminc fős összejöveteleket nagyon, de nagyon élveztem. Most mondjam, hogy „bezzeg az én időmbe…”? Nem volt tv, sőt villany sem, de esténként a petróleumlámpa fényénél nagyszerűen lehetett apukával kártyázni, olvasni a természettudományos és a vadászélményekről szóló Kittenberger könyveket – amelyeket én hordtam haza az iskolai könyvtárból – mert mind a ketten nagyon szerettünk. És azok a malom-csaták, meg a „ki nevet a végén” játszmák! Arra is emlékszem, éppen nálunk volt két kecskeméti unokatestvérem, amikor a játék közben a huzattól hirtelen kialudt a lámpa, és mi ott maradtunk a tökéletes sötétségben, mire apu felkiáltott: „Jaj a kis barnám! Ne bántsátok a kis barnámat (a hat szín közül, ami a „ki nevet” játékban van, ő éppen ezzel a színnel játszott)!  Mi pedig kacagni kezdtünk, mert nem hogy az ő „kis barnáját” nem láttuk – és nem tudtuk leütni – még egymást sem láttuk a sötétben, amíg anyukám újra meg nem tudta gyújtani a lámpát (ami ugye időbe telt, mert meg kellett várni, hogy a tűzforró üveg egy kissé lehűljön).  Igen, apu ilyenkor olyan tudott lenni, mint egy gyerek, imádtam őt, jó volt mellette felnőni. Igazságtalan a sors, hogy csak tizenhét közös évet adott nekünk.
Igen, a Karácsony! Elkalandoztam a múltban, pedig egy Karácsonyról akartam mesélni, arról a Karácsonyról, amikor rájöttem, hogy a fenyőfát nem a Jézuska hozza. Ezen a szentestén az apai nagyszüleimen kívül a keresztanyám is velünk ünnepelt. Ő a városban élt, de mivel nem volt családja, természetes volt, hogy az ünnepeket általában a húgánál tölti. A vacsora (mely ilyenkor mindig orjalevesből, sültekből és töltött káposztából állt, és rendszeresen egy nagy tányér bejglivel fejeződött be) részemről boldog várakozással telt el, majd gyorsan lefeküdtem. Hozzánk ugyanis mindig Karácsony reggelére érkezett meg a Jézuska, ezért igyekeztem ágyba bújni, hogy minél előbb elaludjak – bízva abban, hogy akkor gyorsabban lesz reggel. Szüleim és keresztanyám még fönt maradtak, de ennek akkor még nem tulajdonítottam jelentőséget.
Valószínűleg késő éjjel volt, amikor – talán a szokásosnál több elfogyasztott étel, vagy a finom diós kalács nyomta a gyomromat – felébredtem. A szoba sarkából halk, suttogó hangokat hallottam, és én elszoruló szívvel lestem arra: talán a hold fényében meglátom az Angyalkát, aki Jézuska segítőjeként a fát díszíti. Amint odanéztem, éppen egy kis fehér lepel röppent a fa tetejére – mint később megláttam egy hófehér batiszt kötényke, melyet nekem szántak a szép pepita ruhámhoz – de az angyal helyett keresztanyám állt a feldíszített fánál, kezében a köténnyel.
Hangos, és szívfacsaró zokogásba törtem ki és vigasztalhatatlan voltam: elvették tőlem a Karácsony örömét!

04

Holécziné Tóth Zsuzsa: Hóhányók

Téli éjben, csillámló holdfényben kérges kezek hányják a havat.
Alkalmi munka – nem pénz: alamizsna, s nincs rajta kamat.
Mire is elég? Szalonna – kenyér, s tán némi ital.                          
S ha jő a mámor, már nem fáj a magány, a durva fagy.
Pokrócba bújva sorba áll újra: munka van? Ételt osztanak?
Városlakó! Gondolj rájuk akkor is, ha újra ragyog a nap,
és ne sajnáld a fillért, melyet kezed nekik ad:
Mert eljön a tél és nem lesz, ki helyetted lapátot ragad!

05

Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: A baba

Az első Karácsony, amire emlékszem akkor volt, amikor talán három, vagy 4 éves lehettem.
Anya már korábban megfürdetett a szokásos időpontnál a nagy kerek lavórban, jó puha törölközővel megtörölgetett és rám akarta adni a hálóinget. Na de milyet? Hosszút!
Amikor megláttam, hevesen tiltakoztam, hogy úgy nézek ki benne, mint egy öregasszony.
Nagy nehezen tudta csak rám beszélni, hogy magamra öltsem, azzal az ürüggyel, hogy a Jézuskát így illik várni.
A szobába nem volt szabad bemennünk a nővéremmel, mert a Jézuska oda fogja hozni az ajándékot. Így beültünk a konyha ablakába, s leselkedtünk, hátha meglátnánk a Jézuskát, vagy egy angyalt.
Odakint sziporkázott a hó a ragyogó holdfényben, a kérges fatörzseket vastag hó-bunda borította. Sejtelmes csend honolt a kertben. Mi csak kuporodtunk az ablak előtt, s izgatottan vártunk. Állandóan a nővéremet kérdezgettem, hogy szerinte hoz-e nekünk a Jézuska babát.
Annyira szerettem volna egy igazi babát. Szép szőke hajút, kék szeműt. A szomszéd kislánynak olyan volt, öltöztetni is tudta, s mit nem adtam volna érte, ha nekem is lenne olyan. Nővérem persze csak a vállát vonogatta, és azt mondta, jó is lenne, ha mindjárt kettőt hozna a Jézuska. Így lenne mindkettőnknek.
S ekkor megláttunk az ablak előtt egy alakot elsuhanni. Fehér lepel volt rajta, s mi úgy láttuk, hogy szinte úszik a levegőben. Egy pillanatra mintha szemüveg csillant volna meg az arcán a sötétben. Na de hát, a Jézuskának nincs szemüvege. Szemünk tágra nyílt, de az alak hamar el is tűnt. Itt volt a Jézuska, itt volt a Jézuska – kiabáltunk, s már szólt is Anya, hogy mehetünk be a szobába. Az ajtó kitárult, s mi megláttuk az aprócska kis fenyőfát, mely szürkésfehér csillámporral volt beszórva, s a gyertya lángjai által a rajta lévő színes papírdíszek csodaszép mintákat vetítettek a falra. Igazából, fenyőágakból összekötözött csokor volt az, de nekünk igazi karácsonyfa. És igen, ajándék is volt alatta. Baba. Kettő. Igaz, hogy csutkából készült babák voltak, de volt ruhájuk és hajuk is volt cérnából, és szép kék csillag volt a szemük. . Volt még pár szem alma, s talán pár szem szaloncukor is. Emlékszem, kicsit csalódott voltam, hogy nem igazi babát kaptam, de Anyukám elmagyarázta, hogy mivel mi szegények vagyunk, így a mi Jézuskánk is szegény. Megértettem, és szeretettel dédelgettem az én csutkababámat.

Aztán másnap történt valami. Az udvar végében a szemétben találtunk egy babát. Egy igazit. Hiányzott az egyik lába, és az egyik szeme nem pislogott, de szép szőke hosszú haja volt.
Mint kiderült, a másik lakásban élő család dobta ki, mert kislányuknak új babát hozott a Jézuska. Hát így lett nekem igazi babám.

06

Varga Katalin: Szeretet ünnepén

Varázsos dér, friss zúzmara csillog oly vidáman.
Menyasszonynak öltöztek a fák e téli tájban.
De lám hol nincs erdő, szívem már oly szomorú.
Sok láb tapossa a havat, városi mélabú.
Vásárolnak,feldíszítenek ablakot,fenyőt.
Hulló záporban várják a szent éjben érkezőt.

07

Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: – fényben –

sziporkázó hólepel alatt vedlett
álmok alszanak, ablakomra
jégvirágokat lehel az éjszaka,
némelyik rusztikus-csipkés, többjük
finom-eres fejércsillámos melyeket
gyertyafény kelt életre, atomnyi
szépségképződmények, rávetülnek
szememre, úgy állok a fenyőfa mellett
mint egy angyal szárnyak nélkül,
lelkemben szeretteim zsongnak,
reményt adva a holnaphoz s ahogy
átadom magam a Karácsony ölelésének,
minden olyan békés lesz, megszelídülnek
arcomon a felfércelt gondolatok,
körém sereglenek a gyertyák szentelt fényei
s ha tükörbe néznék, azt látnám… ragyogok

08

Szabó Edit Irma: Karácsonyszikra

Vicsorít a tél
kemény fagyfoga,
jégcikornyát ír
az ablakomra.
Hófehér kristály
csillámot villant,
s porhóba díszes
jeleket firkant.
Reményt hordozó
karácsonyszikra,
szeretetet küld
minden otthonba.