VAJDA JÁNOS: NÁDAS TAVON C. VERSÉRE
1. Szabóné Horváth Anna: Reggel a tavon
Felhők ölén Nap mosolya,
Kis tó néki csak pocsolya,
Csónaknak, ringó nyoszolya.
Hullám hátán oly csendesen
Himbálja magát kecsesen,
Mámorító perc sem rebben
Csönd uralja még a tájat,
Hiába fogom puskámat,
Vad még nem rebbent most nádat.
Természet szépségét nézem,
Csodáit lelkemben érzem.
Mese vagy valóság – kérdem…
Arany festék fönt és alant,
Fázó felhők közt tűzpaplan,
Tó kék tükrében vízhatlan…
Az ég a földre hajol éppen,
Ölelkezve szenvedéllyel,
Keltegeti sok kezével.
Suhanunk, vagy felhő úszik,
Vagy pajkos szél erre kúszik,
S arcunkra lop néhány puszit?
Gondolatom szalad körbe.
Messze nyúló kék tükörbe.
Kegyes lét, messze a gödre?
Nádak eltűnnek hallgatva,
Majd megjelennek baktatva,
A körforgással haladva…
Pillanatra megáll minden.
Nap sem rezdül égen, vízen,
Fényes dicsőséget hintsen.
S áll az idő megtorpantan,
Múlt, s jövő e pillanatban
Összefutnak akaratlan?
Szellőgyerek sem szaladgál.
Lusta még, nincs rajta szandál.
Lelkem ködbe merült talány.
E világi létezésem,
Halált váró röpke létem,
Álmodja-e való énem?
2. Keczely Gaby: A Duna-parton
Tavasz vége, nyár eleje,
júniusi meleg süt le,
kis csónakom kikötöttem.
Dunavízben megfürödtem,
a hajamat bevizeztem,
hőgutát így megelőztem.
És úsznak felém kiskacsák,
ha jól sejtem, egész család,
nem is látom végig sorát.
Észrevesznek, kikerülnek,
lelkem csápjai derülnek.
Nem is jutnak innen messze,
nádasig csak, kimerülve.
Amíg a víz úsztat engem,
„ringatózom önfeledten”.
De visz a víz, nagy a sodra,
kijövök és megyek vissza,
kiülök még a vízpartra.
Megnyugtató ez a világ,
bárányfelhő, csupa talány!
Tova úszik a sok bárány.
Mind alattam, mind fölöttem,
tükröződő bűvöletben,
fényesen a víztükörben.
Minden csodás és tündöklő,
rám lehel egy gyenge szellő,
szerelmet csak épp sejtető!
A nádas szélei lengnek,
napsugarak megjelennek,
és felváltva tünedeznek.
E fenséges fényözönben,
a folyó zúgása közben,
múlt és jövő ellenkeznek.
A jelen most újra perzsel,
ütközik a levegővel.
Lelkem „méla sejtelemben”:
Talán minden, amíg élek,
csak hangulat és enyészet…
De én hiszem az egészet.
3. Kisznyér Ibolya: Tengerparti emlék
A hegyek szabadságra törő látványában
gyönyörködöm, zakatoló vonat ablakában,
kanyarog, fák zöldje, tenger kékje villan.
Élőben látom, alig hiszem el, filmeken,
könyvek lapjaiból, álmodtam, képzeltem,
szebb, víztükörben fürdő napsugár fényében.
Indulásnál eltért véleményünk, szólni nem kell,
a csend ölel, eggyé válok a mindenséggel,
a természetet csodálom, teljes szívemmel.
A végtelenség képzetét átélem, megélem,
kék az ég, vakítóan kék a tenger, mélázom,
hallom a víz loccsanását a parti köveken.
A nap mikor búcsúzik lassan, vöröslőn,
dél kékje eltűnt, alkony aranyló bíborban,
mintha tündérek festenének, színesen.
Rijeka kikötőjében, hatalmas hajó pihen,
mily kicsinynek tűnt távol a nagy vízen,
apró hangyává zsugorodom, érzetemben.
Opatijában a tengerpart épületeket csodálom,
méltók a hely szelleméhez, olvasott regényben,
szereplői elevenednek, Monarchia korában.
Látnivalók sokaságát gyűjtögeti memóriám,
az idő röpül, ábrándozással, álmodozással,
a táj betölti minden sejtemet csodájával.
Elbűvöl a tengerpart, séta a hideg vízben,
világos kékben, apró fehér habok szelíden,
felhőket sodor a szél felettem, zöld minden.
Percek, órák, napok elszálltak oly hirtelen,
sós levegő illatát raktározom érzékszerveimben,
érzem, egyszeri utazás, többé nem láthatom.
Különös érzések keringenek elmémben,
szeretteim, kik élnek oly szerényen,
dolgoznak csupán, az élmény elmesélhetetlen.
Egybeolvad a lelkem, részeként a látvánnyal,
bábeli hangzavar, sok-sok nyelven szól,
alapzajjá vált, mit fülem már meg sem hall.
Az élet eredetének titkát őrzi a hegy, a tenger,
mivégre él az ember, hiányában, szép minden.
Mit nem ért meg gyarló ember, mesebeli létben.
4. Reményi Tamás: Mikor kél a Nap
Kék Duna ring, simogatja a partot.
Csillog a fény, veres álom a tükrén.
Meghasad angyali szíve az égnek,
Küszködik. Új Nap elejti a bíbor,
Ragyogó szeme fényeit. Ébred a
Városi élet, elalszik az ‘éjjel’.
Lángol a lég, eliramlik a szellő,
Tündököl óarany inge a vízen.
5. Horváth-Tóth Éva: Hortobágyi elmerengő
Lágyan csordul a naphajlat.
Lusta folyó halk titkokat
ringat ölén, sodor gallyat.
Ringat ölén, gyöngéd dajka,
partot csókol puhán ajka,
csöndes sóhaj fehér habja.
Tücsökmadár nádat zörrent.
Tekintetem odaröppen,
mosoly leng a víztükörben.
Szemem előtt nyújtóz’ a táj.
Neszek, színek, és délibáb!
Apró szikes tündérvilág.
Hozzám hajol a sóvirág,
bíbor alkonyt himbál szirmán,
szellő sodor felhőt szárnyán.
Karcsún ringó fű tetején
– mint egy pille – billeg az éj,
mert itt a föld az égig ér.
Messze volna a sok csillag,
vagy netán csak te tűnsz annak,
fentről hulló aranyrózsa?
Eszembe jut ragyogásod,
ében égen nyíló szirmod,
ott van hát a mennyországod?
Puszta síkján rezdül egy fa,
magányában néha látlak.
Egykor lombos, most lombtalan…
Vesszeihez bújik a hold,
ágán csüngnek a csillagok,
vállamra hull az illatod.
Lebben a perc, moccanatlan…
Nem is vagyok egymagamban
Te meg én a pillanatban?
Elhamvad az idő, megáll,
alszom, alszol… de te tovább,
álmod örökkévalóság:
Megáll a Föld is hallgatag,
nem szól az est sem… meghasad
szívem is, mert csillagtalan?
6. Varga Katalin: Álmaim tava
Felnézek az égre reggel.
Szikrázik a tó felszíne.
Csónak reng tükröződve.
Csendes árnyék suttog nekem.
Titkos szavaim keresem.
Felemelő érzésekkel.
Vad elpihen lent a Földön
Pihen puskám, rejti ölöm.
Lágyan hajlongva mily öröm.
Nézem e csodás látomást.
Mennyi szépség, titkos varázs.
Minden mennyei és csodás.
Fent a Nap, s a tó tükrében.
Aranyló bárányfelhőben.
Rezgő, fénylő víz tükrében.
Ölelkezik Föld az Éggel.
Csókos, forró szenvedéllyel.
Csodálatos tündérfényben.
Felhő viszi álmainkat.
Szellővel délre elszalad.
Lehelve ránk szép álmokat.
Fantáziám kalandozik.
Kéklő álom bontakozik.
Földi lét hol találkozik.
Nádas széli rengetegben.
Csodák tűnve megjelennek.
Mint fényképek úgy lebegnek.
Delelve a Nap megpihen.
Glóriás, ragyogó fényben.
Fönséges csendességben.
Nincs mozgás a mindenségben.
Múltat idéző jövőben.
Áll az idő is e percben.
Álldogálok a szélcsendben.
Álomittas most a lelkem
Mélán, édes rejtelemben.
Talán e kerek világon.
Élni kell, s jön majd halálom.
Minden mese lesz, vagy álom
7. Buday Anikó: Látomás
Csillogó égi látomás, siető
folyó tükrében csillanás,
ezüstös csillagok vallanak
örök szerelmet egymásnak.
Hold mosolyog kedvesen,
folyót kíséri csendesen,
ki hálából mesél, csacsog,
dicséri a meleg napot.
Talán egyszer utoléred,
meglátod, szépségét, ha
reggel felvált téged, kedves,
meleg, átmelegíti folyó testemet.
Zúgja a patak, közben szalad,
sietős a dolga, nincs pihenésre módja.
Lassan hajnalodik, elköszön a hold,
s a csillagok, magára marad a folyó,
míg a nap fel nem ragyog.
8. Kutasi Horváth Katalin: Múltnak árnyán
(Vajda János nádas tavát szemlélve)
Hol vagyok most gondolatban?
Tán az ősök óceánján,
Elmerengve múltnak árnyán.
Ott ragyognak régi vágyak,
Megmaradtak égi fénynek,
Távozottak szellemének.
Csillanó víz tükre játszik:
Perlekednek szürke sziklák,
Messze zsongják holtak titkát.
Hány nap intett éjjelente?
Mind előjött, s messze foszlott,
Hogy iramlott, s szerteoszlott…
Múlt időknek tengerárján
Megfürödtem minden éjjel,
S elhajóztam fürge széllel.
Ám a máknak mámorában
Észrevesz még lágy igézet,
Így kerülget kerge végzet.
Elfeledtem holnapomnak
Véges voltán révedezni,
Röpke éltem mérlegelni.
Mily rövidke, csúfos élet,
Mégis édes, szép remények,
Csobbanáskor szélbe vésznek.
Én kereslek mélybe nézve?
Tükröd integetve kérlel,
Szembesít egy furcsa lénnyel.
Én vagyok, kit látni vélek?
Mintha elváltozna képem,
Bár megőrzöm tiszta lényem!
Felrepültem egykor én is?
Ott merengek égi pályán?
Eltüzelhetnek ma máglyán?
Ki az élő, az, ki szemlél?
Vagy ki meghalt, ám a lelke
Felrepít a fellegekbe?
9. Klotz Mária: idilli kép
belém hasít a néma csend
hallgatásával előttem leng
egy régi dallam feldereng
lelked kottájából dalolok
szinte fényesen ragyogok
friss levegőt beszippantok
finom szellő táncolva fúj
kócos hajtincsembe beletúr
karod lágyan felém nyúl
lélek a nemes lelket keresi
finom rezdüléseit kedveli
rezonanciáit magába nyeli
belesimulok a hideg télbe
arcomat fordítom a fénybe
félek beleront valami a képbe
most annyira idilli a világ
nincs tér idő sem távolság
ez az igazi örökkévalóság
múlt jelen jövő létkerék
egybefolyó lágy menedék
hosszú örök tündérmesé
10. Dobrosi Andrea: Az én tavam
/Parafrázis Vajda János: Nádas tavon c. versére/
Csak mese, csalódás, álom?
Fűszál között vagy hullámon,
eggyé magam eszkábálom.
Felhők kedvemre foszlanak,
azúr égboltom rojtja nagy,
látképet nekem bont a nap.
Gyöngy hajnalt fűznék napomba,
széppé válna est, ha lomha,
nem várnék más alkalomra.
Dehogy, dehogy, akár essen,
hangosan vagy csendesebben,
csak esőcseppem szeressen!
Nézhetek én erre-arra,
amerre a szív akarja,
minden tónak ott a partja!
Ej, az éltet álmodni kell,
álmot élni, az már siker,
számban nem fog aludni tej!
Télen meg, ha befagy a tó,
örök hála Mindenható –
korcsolyában is ringató.
Könnyet nem ejtek senkinek,
bút nem hozok, csak elviszek
akkor is, ha csak elvileg.
Mert a shakespear-i szót hiszem,
nem csak füvön, nem csak vízen,
megélhetem, színház milyen?
Szerepek várnak a Földön,
hol most épp az időm töltöm,
csak színpad az, és nem börtön!
Magam tapsolom meg magam,
vagy meg se hallom füttyszavam,
én csak azt játszom, ami van.
Néha kifacsar az élet,
vagy ad egy új mosógépet,
élni akkor is művészet.
Csak mese, csalódás, álom?
Világ szeme a világon.
Eldöntetett – kipróbálom
11. Thesaurus: „Nádas tavon” disztichonban
/Vajda János műve alapján/
Nap ragyog égről, fénye a tó tükrén felvillan
halkan csónak ring, vélnéd, tűnő árny
Árnyékként nesztelenül, lágyan lengeti hullám,
mondhatatlan báj, álmatagon bódít
Zsákmányom nem féli a puskám; mért is tenné,
nyugszik már a vadász, sajka ölén csendben
Olybá tűnik, a nádas szép meseországgá vált,
megbabonázta varázs, képzete kápráztat
Nap tüze felhőt aranyoz, égi mezőket járva,
víz tükrén e csodát látod s megbabonáz
Eggyé válik a Földdel az Ég, tán csókot váltanak éppen,
tündér látványt tár, elragadót szem elé
Felhőt látok messze szaladni; vajh, én haladok,
vagy csak a szellő száll, délről rám lehelő
Álmatagon száll égbe-légbe nagy kérdésem,
mindez a sok szépség végül majd hova ér?
Nádbeli álmodozáshoz, árnyas ligetek adnak
tűnő szép látványt – zsombék-körforgás
Fenn a dicső fényes Nap megpihen ég mezejében
Fény zuhatag hull rám, fennkölt csöndje dicső
Most az időár megreked éltem díszes vásznán,
együtt látszik a múlt, s benne, mi eztán lesz
Mozdítatlan nagy nyugalom küld bűvös álmot,
lelkem titkot sejt, bávatagon ámul
Hirtelenül villan fel agyamban a kérdés:
létem és a halálom: vágy, hagymázos mese tán?