NO PARA 05.

KÁNYÁDI SÁNDOR: VALAKI JÁR A FÁK HEGYÉN

  1. Keczely Gaby: A fák hegyén

A fák hegyén, a napfényben,
még él egy cseppnyi reménység,
hisz lelkünk úszik a hitben,
s nem hagyja el holmi kétség.

Remény, hit és szeretet vár,
és mindent látó oltalom,
körülvesz minket áldomás,
e mindenható hatalom.

A fák hegyén, a napfényben,
röpköd a lelkünk szelíden,
ne uralkodjon kevélyen
a gyűlölt páni félelem.

A csillagokhoz varázsol
lelkünk igazi vigasza,
és optimistán visszaszól,
talán itt vagyunk valóba’.

A fák hegyén, a napfényben,
találkozhatunk Istennel,
senki tőlünk nem veszi el:
higgyünk újra a reményben.

  1. Varga Katalin: Talán

ki jár vajon a fák hegyén?
mely gyújtja , s oltja csillagom.
nem félhet az . kit a remény.
még talán magára nem hagyott.

nem félek , reménykedem tán.
ó irgalom, találj rám.
félelmes gondviselés.
ne hagyj el utamon.

ki jár hát a fák hegyén?
ki vigyáz , ha zuhanok.
gyújt e tüzet még talán.
tűzcsillagom oltalmán?

engem ne nyomjon össze
soha sötét mag , hatalom.
felvillantja hívő lelkemet.
távoli, új csillagon.

most ki jár a fák hegyén?
mondom úri porszem.
Talán ez lesz remény.
nem félelem mondom én.

  1. Horváth-Tóth Éva: valaki látja lelkemet

valaki látja lelkemet
ki néha halk vigaszt simít
a damaszt-fehér csendemen
míg az idő morzsát gurít

én suttogok még gyöngyöket
mind földre hull és felemel
s mert látta minden léptemet
mint egy gyermeket átölel

valaki látja lelkemet
vajon ha foltos abroszom
simít-e még a csendemen
morzsányi fénylő csillagot

vagy lesepri mind gyöngyömet
a porba hullnak énvelem
reményt kutatva görnyedek
csak a csönd marad s félelem

valaki látja lelkemet
övé a csönd az abroszon
övé a remény fenn és lenn
maga a fény a csillagom

  1. Kisznyér Ibolya: Kódok

A föld, a kő, a víz őrzi titkait,
a virág nyílik, szirmot bont,
érez, illatozik, majd hullajt
szirmokat, míg magvat hint.

Az állatok ösztöneik szerint,
élnek, éreznek, beszédét
fajtársa érti, tisztelik a létet,
jól megférnek az ivókútnál.

Az ember, érző, gondolkodó lény,
többet szeretne minden élőnél,
létfenntartásán túl kényelmet,
vagyont, hatalmat, halhatatlanságot.

Tudomány fejlődésében lát kiutat,
ámul a tudós „isteni részecskéjén”,
feledte közösség erejét, lelkiségét,
fogyasztás villogása őrli emberségét.

Félelem ébred szívében elmúlástól,
fohászt rebeg öntudatlan, s remél,
Kit nem lát csupán a hit, súgja: ne félj,
lelked örök, testet vált, véred fiaidban.

  1. Kutasi Horváth Katalin: A Lengyel-nyeregben

Valami ott lappang a csendben.
Ködbe veszett minden gondolat.
S én felkiáltok ijedtemben:
Hol vagy? – aggodalom fojtogat.

Míg hosszú percek elvonulnak,
Megdermed a hágó, nincs tovább!
A furcsa neszek eltorzulnak,
Szívverésem egyre szaporább.

Felderengsz végre a semmiből,
Visszatart a józan értelem.
Megérzi az ember ennyiből:
Haladékot formálsz végzeten.

Egy hófolton megcsúszhat a lét,
S máris lélek száll a völgy felett,
Képzeletünk repült szanaszét,
Míg a kaszás keresztet vetett.

  1. László Orsii – Valakiért imádkoztam

valakiért én imádkoztam
ki nekem oly fontos volt
ki egy tavaszi napon a
felhőkre fájdalmat horgolt

azóta is szüntelen hiszem,
hogy az imám eljut hozzá
és ha kialszik az én fényem,
a remény tesz magasztossá

a remény, hogy ismét láthatom,
s érinthetetlen kezeit újra,
-hogy haza vigyen a mennybe-
megfáradt kezeim felé nyújtja

magamhoz szorítva megint
érezhetem, amit egykoron,
mint mikor még semmi sem
fájt – édes gyermekkorom

valakiért én imádkoztam,
ki azóta az én csillagom
s nem hagyhatom fohász
nélkül az én édes angyalom.

  1. Szörényi Vanda: Kegyelem bimbója moccan

Az én fám hegyén a csöndben
Kegyelem bimbója moccan,
bújik, tör, néha kizökken,
benne van a tavaszokban.

Benne? Ahogy az őszben is,
mikor a fakéreg ázik,
elér a zizzenő neszig,
mi több, hókristályt is áhít.

Reményt ringat az ágain,
engem idéznek csillagok,
még lesi is a vágyaim,
sőt időnként velem sajog.

Ketten gyűrjük a bánatot,
hiába, örvényként lehúz,
mindig újabb esélyt kapok,
míg nem az élet prése zúz.

Hát az én fám hegye ilyen,
mindig az, mire gondolok,
felette nap, vagy hold pihen,
de a Föld akkor is forog.

  1. Márton Csilla: A bércen

Erdély magas bércein,
kopár sziklák tornyosulnak.
S a halhatatlanság jeléül
az ezüstfenyők tódulnak.

Valaki jár a fák hegyén,
hisz, hogy lehetnének
állandó ébrenlétben
itt a földön életben?

Valaki tudja, hogy tartsa
meg őket a jövőnek,
hadd zengjenek az embereknek,
s himnuszt a székelynek.

  1. Szabóné Horváth Anna: A fák felett

A fák felett, felhők ráncán
vigyázó kéz óvja létem.
Ott lóg sorsom póráz-láncán,
Földre ő már régen lépett.

Akkor vetett reményt, hitet.
Ez az érzés engem éltet,
minden bajban utat hirdet,
szikrája már belém fészkelt.

A fák felett, felhők ráncán
ha elragad sötét kaszás,
ad-e helyet ég tornácán,
s lehetek kigyúló parázs,

vagy elhajít mint porszemet,
s egy leszek sok szürke között,
s nem emeli föl lelkemet,
hogy legyen fénybe öltözött?

A fák felett, felhők ráncán
hiszem úr mindenki felett,
hiszem reményt kínál tálcán,
hiszem, fölemel majd engem!

  1. Vitos Irén: Itt suhansz még a lelkemen

itt suhansz még a lelkemen
mikor rám virrad a hajnal
színekkel festett berkeken
ha ébred a május halkan

én várlak még nem temetem
türelmem rózsáit óvva
széltől vihartól nevelem
mi szép volt ne kopjon dobva

itt suhansz még a lelkemen
amikor ugyanúgy rebben
a nyári lepke kertemen
mint ébredő vágy a testben

még a veled ölelt este
emléke él mámor habon
ott ahol csak a hold leste
körémfont karod a padon

itt suhansz még a lelkemen
hiányod emészt gyere még
várlak minden új reggelen
nem öleltelek már oly rég

  1. Kalocsa Zsuzsa: A fák hegyén

Tegnap láttam a fák hegyén
felgyújtja az én csillagom,
nem félek, jöjj ide mellém,
még egyedül sohsem’ hagyott.

Fejem felett a csillagom,
óvom szerelmünk melegét,
élet nehezén túl vagyok,
marad a megváltó remény.

Nincs lehetetlen, sors ígér,
kíséri végig utamat,
pezseg bennem hit és a vér,
mint a Hold a csillagokat.

A fák hegyéről majd lenéz,
felvilllantják alvó lelkem,
mind velem, éltet a kedély,
már nem félek, reménykedem.

Fák felett az Úr van jelen,
hiszem, itélkez lent és fönt,
hiszem, mindig ott lesz velem,
hisz, ott pihen velem a csönd.

  1. Holécziné Tóth Zsuzsa: Hinned kell

„Valaki jár a fák hegyén”:
az életünknek őre ő,
nincs nála nagyobb erő.
Megfordít sorsot, életet:
csak kegyelméből élhetek.
Vírussal büntet hitszegőt,
hatalmi vágyat kergetőt.
Alázatra, ha kell, megtanít,
családokat is szétszakít.
Még nem késő engesztelni őt,
s tőle várni a szebb jövőt.

„Valaki jár a fák hegyén”
tőle függ van-e még remény.
Ember ébredj, és féljed őt,
engeszteld ki a Teremtőt.
Lesz számodra még kegyelem
hisz’ óvott eddig is szüntelen.
Ember embernek farkasa:
ha így élsz, nem nyughatsz soha.
Ha hiszel Istenben, s kéred őt,
legyőzhetsz vírust és csúf időt.
Eljöhet béke, és van remény:
Csak őrződ fog járni a fák hegyén!

  1. Gáthy Emőke: Hinni

Jártam országunk útjait
Szélben fagyban napsütésben
Ott fentről kísért valaki
Csúsztam zuhantam tévelyegtem

Jártam országunk útjait
Útpadkán és meredélyen
Nem mindig akadt valaki
Hogy ősvadonban elkísérjen

Jártam országunk falvait
Ormát zsombékos völgyeit
De jó hogy volt ott valaki
Kihalt romváros táján is

Jártam alig járt utakon
Mégsem hittem kéne félnem
Őrangyalom óvta sorsom
Négy év ezer kilométer

Minap sima sétaúton
Az az erő ott felettem
Váratlanul felbuktatott
Lássam törött vállal hiszel?

  1. Petres Katalin: Kell ott fenn Valaki

„Valaki jár a fák hegyén…”
Érintésére rügy fakad,
virág, levél, gyümölcs ígéret.
Dúlhat háború vagy járvány,
az örök körforgás megmarad.

Valakinek járnia kell a fák hegyén,
különben a vigasz hol marad?
Kell ott fentről a simogatás,
valaki hatalmas kezének érintése,
akkor elindul az örök varázs.

Valaki akkor is jár a fák hegyén,
ha már nem is hisszük,
hogy van remény.
Harmattá olvasztja a dért,
valaki mégis jár a fák hegyén.

  1. Kristófné Vidók Margit: Valaki itt jár reszketve

valaki itt jár reszketve
őszi szélben halk sóhajtás
kifakult sárga levelek
ráncain rozsdás forradás

én némán állok vigaszom
az értő égi kegyelem
míg vigyáz óvón csillagom
körbevesz szelíd szeretet

valaki itt jár reszketve
vajon ha elfogyna időm
megérti-e majd csendemet
ha kihunyt a fény szememből

vagy összetör és porrá zúz
nevet gördülő könnyemen
de amíg testem visszahúz
csillagreményem földereng

valaki itt jár reszketve
megszánva földi halandót
ő az ég és föld Istene
reményt sző a pillanatból

  1. Thesaurus: Ősbizalom

Aki alkotott, akinek
én annyira fontos vagyok,
hogy világot, kis senkinek,
teremtett – nem csak csillagot

Gondolom, bízom és hiszek
abban, még ha por és hamu
vagyok, s magammal nem viszek
odaátra semmi batyut

Hogy irgalmad megtart, nemcsak
céraszálon függ életem
és ha majd jó erőm elhagy
és Tőled kapott értelmem

visszaszáll az Ősforráshoz
akkor majd nem a semmibe
zuhanok, s nem elmúlást hoz
távozásom egyszeribe’

csillagom pislogó mécsét
sem oltod majd ki, úgy vélem
hol Lelked éltető fényét
engeded Tőled remélnem