- Gáspár Klára: Azt hittem
Azt hittem, csak egy villanás,
egy vörös villanás az égen,
de aztán jött a hatalmas robbanás,
utána a füst viharos örvényben
hatolt az éjszaka csendjébe.
Azt hittem, a füst után
újra felragyog a vidám nap.
De csak álltam ott ostobán,
nem sejtve, mit hoz a holnap,
ha a mennydörgés hirtelen lecsap.
Azt hittem, hamar elvonul
és a horizontot megfesti vörössel.
De egyre jobban felbolydul,
egyáltalán nem éri be ennyivel,
és a sötétség mindent átölel.
Azt hittem, hogy követi őt a szivárvány,
és az égre színes boltívet ír.
Vártam, hogy jöjjön a csodás látvány,
de az ég csak keserű könnyeket sír,
és erre nincs semmilyen elixír.
- Keczely Gaby: Viharfellegek
Viharfellegek gyűlnek felettünk,
mindenhol vészjóslóan szürke.
Erős szél süvít köröttünk,
a vízen hullámokat vetve,
hatalmasan kőnek ütközve.
Zeng az égbolt félelmet szítva,
talán a borzalmat keressük.
Dörög, villámlik – bizonyítva:
a természet erejét megleljük,
benne a mindenhatót kedveljük!
- Takács Mária: Vihar a Balatonon
szilaj hullámokat vet a Balaton
fekete felhők gyűlnek fenn az égen
fáradtan ringatózik kis csónakom
nem láttam ilyen vad vihart már régen
elmerülni habok végtelenjében
nézd, lábát áztatja a vén Badacsony
sebtében a sötét égig nyújtózik
kergetné el a felhőket makacson
szikrázó napsütés után vágyódik
de látja, az ég a vízbe mártózik
túlparton a sziklákat mossa a víz
csend után sóhajtozik egy kacsa pár
riadtan megbújik lombok közt egy csíz
és míg a vihar minden zugot átjár
élelem után kutatna a gúnár
vihar van, csak a sirályok köröznek
körbe-körbe a háborgó víz felett
s míg fenn a mennybéli harcok dörögnek
a tó mélyén csend van, csak néhány sebzett
viharvert, apró halacska rejtezett
s ha véget ér majd az égi háború
nyugovóra tér a tó, lecsendesül
s most, hogy minden már annyira egyhangú
s mindenki a tó partján elszenderül
vihar utáni csend a tájra terül
- Jószay Magdolna: Gyors vihar
Felettünk még napsütés aranylik,
ám nyugat felől sötétedik az ég.
Nem úgy néz ki, mint ami eloszlik,
komorsága egyre vészjóslóbb, és még
félelmetes is, mintha itt lenne a vég!
Fekete felhőből cafrangok szakadnak,
szellőből szél lesz, egyre erősödik.
Emberek gyorsan fedél alá futnak,
napfénynek nyoma sincs, dörög és villámlik,
pillanatok alatt égi csata zajlik.
Orkánerejű szél dűt és borít mindent,
levegőben repked minden széthagyott tárgy.
Rettentő zűrzavar tombol fent és lent,
nyitott ablak ezer szilánkja okoz kárt…
ép ez már nem lesz, hiába, ne is várd!
Egyszer csak vége lesz, várjuk… majd csendesül,
kitombolja magát rendesen, s tovább áll.
A magasban tétován reklámszatyor repül,
ágakon megakad, majd madárként odébb száll.
A vihar elcsitul, máshol áll már a bál.
- Kristófné Vidók Margit: Vihartánc
Hűvös szél süvít végig a parton,
fellegek szélén aranyló kékség,
már közeleg a sötétlő fantom,
tátongva őrjöng a bőszült rémség,
cikázó fényben villan a térség.
Hullámok törnek fel a magasba,
haragjuk szétloccsan a köveken,
csipkéket vájva tovaszaladnak,
háborgó mélység vad örvényében,
a násztáncuk harc a küzdelemben.
Égbolt zördül, villámok cikáznak,
vibrál, pulzál a világegyetem,
dobbanó ütem messzire árad,
eső koppan fátyolos szirteken,
egyre csorog az égi ereszen.
- Horváth-Tóth Éva: Néha kell vihar
A csókod, akár a villám
lobbanjon, s égjen ajkamon,
mennydörgésként zúgjon vénák
árkában a vér, tomboljon
a vágy vihara szabadon!
Süvítsenek vad sóhajok,
mint dühös szelek, ölemet
akár hullám a csónakot
ringassa öled és törje
porrá szomjazó csöndemet!
Zúduljon bennünk a mámor,
szakadó gyönyör zivatar…
Legyen mellkasod a vánkos,
melyen elpihen e vihar,
szívünk ragyogjon, mint a nap!
- Kristófné Vidók Margit: Emlékvihar
Eddig ezerszínű volt a világ,
most sötétségben telnek napjaim,
gondolatom mélységekben cirkál,
hol üvöltve lüktetnek kínjaim,
s lidérces fény szórja szét átkaim.
Hiába minden, éjféli nap kél,
lelkemben tomboló vihar fészkel,
a létezés, az élet; nem kímél,
ó ti hamvadó bús emlékképek,
szenvedtek, és lassan elenyésztek.
Villámsújtott árnyak lobogása,
hangosan dörömböl a fájdalom.
játsszam a bátrat így meggyalázva,
míg könny hull a szememből félvakon,
és a múlt söpör végig ágyamon.
- Buday Anikó: Árva ladik
Háborog a tenger zúgva,
elemekkel árva ladik harcol,
viharlámpa utat mutatva,
elveszett sötétséggel dacol,
vad zúgó habokat villám karcol.
Zokog a hold is, ki látja
ladiknak elveszett gazdáját,
habokban életéért kiáltja,
hívja rég nemlátott anyját,
ne hagyja cserben árva fiát.
Csillagok pislognak az égen,
árnyékuk tengerben fürdik,
keresik, ki már menthetetlen,
háborgó tenger csendesedik.
Kis ladik árván tovasodródik.
- Dobrosi Andrea: Viharban
Édes blöki, drágaságom,
hol talállak, mondd merre vagy?
Úgy eltűntél, mint a lábnyom,
mit felszívott a déli nap,
és csak üres a járdalap!
Ahogy nézek erre-arra,
ide-oda kukucskálok,
ágyam alá, ebbe-abba,
kint menydörög, fű-fa ázott,
te a vihart ki nem állod…
Igen ritka ez az eset,
mikor messze tűnik lényed,
de így van ez, hogy ha esett,
szürke égre villám lépett;
mindig ebet keresgélek.
- Kalocsa Zsuzsa: Tomboló vihar
Az ég zengi’ már az új dalát,
dalnokra’ mindenki felfigyel,
készül, hogy megvívja a csatát,
vihar tombol, süvít, énekel,
az eső is gyorsan megered.
A fák lombja a földig hajol,
hömpölygő áradat haragja
sötét felhő vidd el a záport,
erdő patakját megrohanja,
szalad, rohan – harcos robajjal.
- Holécziné Tóth Zsuzsa: Máltai kaland
Munkahelyi jutalom utunk ötödik napján
Sétahajóval Comino szigetére tartunk.
Hajónk magyar zászlót lenget a tatján,
Fedélzetén mi boldogan állunk,
E szép napon fürödni vágyunk.
Kis csónak, Kék barlang varázsa,
Kell ennél több és szebb nekünk?
Hazaúton a hajót sirokkó rázza!
Lelkünk háborog. Mind odaveszünk?
A vihar tombol. Jaj, elsüllyedünk!
Kapitány reszket, a hajó táncol,
Háborgó tenger, tajtékzó hullám.
Bennünket a félelem a padhoz láncol.
Közelünkbe most lecsap egy villám,
És mi csak tűrünk, reszketünk némán.
Idegenvezetőnk most sírva mondja,
Nem tudta: sirokkóban ne indulj útra!
Szegény a kapitányt dühösen szidja:
Miért vállalta? Miért indult ma útra?
Nem csitul a vihar, már tombol újra.
Végül remegő szívvel, nagy kerülővel
A sziget túloldalán mégis kikötünk.
Haza utazunk majd repülővel,
De egy dolgot soha nem feledünk:
Sivatagi viharban tengeri útra nem megyünk!
- Kutasi Horváth Katalin: Követ-kövek
Hogyha vihar támad,
és egyedül vagyok,
bár a lelkem lázad,
a szívemhez kapok,
de zajt már nem csapok.
Riadt szemmel nézem,
őrzöd-e az utam,
ilyenkor azt kérem,
teljen lélek-kutam,
ez nem versenyfutam.
Szelek mérgét tűröm,
s fülemen a jeget,
reményemet fűzöm,
s villámokat vetek,
köveink követek!
Őrzik lépésünket,
árulkodnak rólunk,
fájják a létünket,
elmúlunk, míg szólunk,
meghalni van módunk.
Kisznyér Ibolya: Anyám réme
Sokat beszélt, sokszor nevetett, sietett,
gyermekké vált ha kellett és játszott velünk,
dolga ezerféle, kenyeret szeletelt,
büszkeséget érzett, tiszta, kedves házunk,
csak alvásra jutott kevés idő nálunk.
Komorrá lett tekintete, dúlt félelme,
reszketett, ha viharfelhő közeledett,
nevetése elszökött, rettegett messze,
a villám mintha érezné ijedelmét,
körötte csapkodott, láttuk sistergését.
Néha, úton tombolt a vihar felette,
patakzó könnye egybeolvadt esővel,
fáj a kép bénult, tehetetlen emléke.
Idegekbe égett háború rémével
küzdött, bombákkal, mit vihar idézett fel.
Petres Katalin: Harag cseppek
Valami fojtó szorongás
előz meg minden vihart.
Megtelik lassan a pohár,
minden csepp kicsit kavar,
de csak az utolsóra vár…
Sokszor nagyokat nyelsz,
holott ott kellene tombolni,
a tövis mélyül a szívedben,
csak csendben lehet sírni.
Apróságtól foszlik a türelem…
Mikor elül a váratlan vihar,
mered rád az üres pohár:
fáradtan fed be a bánat,
lelked mélyén a táj sivár.
Vágyod a nagyobb poharat…