- Horváth-Tóth Éva: Vízió
Beszélsz hozzám, de nem hallom,
megérintesz, és nem érzem,
hozzád bújok, mégis fázom.
Felidézek száz emléket,
vallatom a néma éjet,
vánkosomat szorongatom,
keresem a szívverésed,
sírnak velem a csillagok…
Vízió vagy, nem létezel,
történetünk semmivé lett.
- Gáthy Emőke: Szellemjárás
Egyenletes hangos
Szabályos kopogás
Húsz s egynéhány éve
Halott édesanyám
Nem látom de ott áll
Nem nem nem mégsem ő
Az ő ritmusa más
Teljesen éberen
Hallom a kopogást
Várom a rázkódást
Ami most elmarad
Mint a lidércNYOMÁS
Nagyon fegyelmezett
Ki a küszöbön áll
S bebocsátásra vár
Mégis őrangyalom
Segítségét kérem
Ha gonosz távozzon
Ne kísértsen éjjel
Hagyjon békét nékem
Te te voltál Saca
Az a búcsúzkodó
S én a gonosz sanda
Aurámat elzáró
Hallucináció.
3. Petres Katalin: László fiamnak
Képzelet vagy valóság,
mikor hozzád beszélek?
Látom szemed világát,
örök ifjan lépsz elébem,
majd eloszlik reményem.
Félmondatok itt maradtak.
Hallom harsány nevetésed,
tombol benned az akarat.
Gyertyád két végről leégett,
csontomig hat szenvedésed…
- Kristófné Vidók Margit: Képzelgések
Ha eljössz, mert eljössz minden éjszakán,
bosszúra szomjasan suttogsz fülembe,
rám kopogsz, kalapot emel egy faág
az ablakon túl, testemen a sebek
helye; gyűlölettől vonagló jelek.
Itt vagy tudom, a semmiből hirtelen
villan be egy ismerősnek tűnő kép,
át nem élt érzés, és hallom léptedet,
lassan semmivé foszlik, mi örökszép,
bennem te vagy a végtelen öröklét.
Fekete lyukak jönnek szembe velem,
egyikük megszólít, latinul beszél,
nem is csodálkozom, inkább élvezem
amint keringőre hív a lomblevél,
a sötétség színe itt már zöldeskék.
Nevessetek csak, mert ti nem látjátok
a liliputi emberkét szobámban,
elmém mélyén recsegő hullámbádog
lépked, zavart gondolatok fohásza
jajong a fullasztó, sivár magányban.
- Vitos Irén: Szürrealista vonaglás
Reflektorok homályán
lebegnek a rinocéroszok.
A kiszakadt tér vásznán
testetlen csak én zuhanok,
síneken koppannak a sóhajok.
Túlsúlyos felhők ágyán
születnek lusta retorziók.
A bezárt fénykapu rácsán
hunyorogva fennakadok,
mint a száműzött angyalok.
Álnokok gyűrött imáján
elszabadultak illúziók.
Ég-gyökerű indák szárán
rozsdásodnak fémpillangók,
a szemhéjaim a nyikorgók.
- Kisznyér Ibolya: Morbid csata
A nappali közepén, fekete foltban,
egy kicsi ház, mit leöntöttek szurokkal,
ám a feketeség növekedik lassan,
mint hideg erő terjeszkedik, majd tágul,
jeges lehelete taszít, a rém mozdul.
Lenyugvó nap fényét elnyomja sötétje,
démoni polip, sötét szeme fenyeget,
ház után bennünket is bekebelezne,
sátáni ereje felé nézni késztet,
megdermedt a csend, nincs szó, csak dúlt rettenet.
Fázik a szív, a lény gyűlöletet lövell,
kard fénye villan, lecsap kígyózó csápokra,
az éjfekete démon újakat növel,
már a szobán túl is nyúlik sötét árnya,
hős küzd, folyik a harc, életre-halálra.
Mormogó hang kíséri szörnyű küzdelmet,
mintha a mohó pokol friss lelket várna,
a tusa tombol, felül a fény, majd a sötét,
a rém tép, mar, marcangol, mint dühös cápa,
a fény ponttá, majd semmivé varázsolja.
Az aranyló nap int nyugvó sugarával,
pulzus lassul, ép az eszem, fény visszatért,
ő tette, hogy fellebbent nekem a fátyol,
szólt, gonosz ellen küzdeni kell, lent és fent,
ember önmagával is vívja, kint és bent.
- Gáspár Klára: Menekülés
Csak jönnek, egyre jönnek,
fekete madarak, óriás szárnnyal.
Váratlanul többször rád törnek
démonjaid vörösen izzó lánggal,
tehetetlenül állsz, lábadon lánccal.
Előlük nem menekülhetsz,
óriás csőrök lelkedet tépik.
Irgalomért csak könyöröghetsz,
feletted az összes keringőzik,
és rémületeden gúnyolódik.
Messze a vörös felhő mögött,
láttad egy csodás arc mosolyát.
Láttad, ahogy az arc előtted összetört,
hallottad a fekete madarak sátáni kacaját,
és csak egyre érzed elméd erősödő tébolyát.
Innen el nem menekülhetsz,
bárhogy is szeretnéd.
Kétségbe esve üvölthetsz,
nem kerülheted e kelepcét,
nem enged szabadon az elméd.
- Jószay Magdolna: Realistán
Néha, stresszes állapotban hajlamos
elvarázsolódni a nyúzott ember,
csupán egy percre érzékcsalódásos,
hihetetlen állapotot észlel,
mi csak illúzió, s azonnal nyugtot is lel.
A hallucináció tőlem idegen,
szerencsére távol kerülhettem ettől,
ez betegség lenne, vagy “lógnék a szeren”…
Rettegnék attól, hogy függjek bármitől,
nem fosztatnék meg az akaraterőmtől.
Inkább csak álmaimban fordulhat elő,
hogy annak ereje annyira intenzív,
ébredvén azt hinném, jelenben levő
igazi látványt fogad be ész és szív,
hallucinációt ráfogni igen relatív.
- Buday Anikó: Ódon régi házban
Egyedül bolyongok egy üres házban
szobáról szobára, téged kereslek.
Halk neszek kísérnek, szívem nagyot dobban,
úgy érzem, kísértetek libegve követnek,
hátamon a jeges rettegés könnyei gördülnek.
Reccsenő, súrlódó hangok, mozdulatlanná dermedek
Érzem az űrt, a hidegnek leheletét nyakamon,
torkomban néma sikoly, Istenem, ugye mindjárt felébredek.
Az árnyak jönnek, az idő áll, rémület könnye arcomon,
rémálom, mi rám talált?- úgy érzem egy kéz simít hajamon.
Nem lehet álom, hisz szemem nyitva, s fülemmel
hallani vélem a csoszogó, surrogó halk neszt,
látom a tágas szobákat, s a néma űrt érzem szívemmel.
Függönyön szél játszik surrogó zenét, hangja ijeszt,
futok, ki ebből a szellemvilágból, ki, hol a rémült szívem felereszt.
- Gáspár Klára: Édes mámor
Ha felrepít a látomás fehér szárnya,
és ezt a csodát érezheted.
Eléd tárul a pillanat délibábja,
és szinte eláll a lélegzeted,
amint elragad a képzeleted.
Ködlepelbe öltözik az elméd,
a boldogság szárnyal veled.
Bár e percet sose felednéd,
hogy korlátaidat átlépheted,
a szabadságot így ízlelgeted.
Tisztán hallod démonod szavát,
nem érzed, hogy bűnre csábít.
Nagyon vágyod az éjszakát,
mikor édes mámora kábít,
és minden fájdalmat lágyít.
- Takács Mária: sötétben…
lépések zaja mögöttem
gyorsan megállok… semmi nesz
sejtelmes árnyak köröttem
jaj, ez a sötétség mit tesz
vajon, most velem még mi lesz
megyek tovább, újabb léptek
kopognak a járda kövén
nem állok meg, úgysem félek
biztatom közben magam én
s reszketek a lelkem mélyén
megyek, a léptek koppannak
most már a frász tör ki bennem
belém villannak borzalmak
iszony hullámzik keblemen
hideg poroszkál testemen
megyek, és újra megállok
megvárom, ki az, ki követ
egy kapu alá beállok…
látom, csak a sorsom törtet
megtöri a békés csöndet
menekülnék, de nem lehet
nyomomban több ezer emlék
az éjszaka titkot sejtet
messze, nagyon messze mennék
a múlttól így búcsút vennék
- Dobrosi Andrea: Buggyanás
Lehet vagy úgy hajnal három,
vagy reggel teám gőzölög,
a TV állvány egy várrom,
patak fut a függöny mögött,
mondják, babérokra töröķ.
Török? Inkább dán a lámpa,
kivéve anyám papucsát,
ha felmegy ő padlásra,
nem csak görnyed, rezeg a hát.
Régi vendég itt a skarlát.
Istenkém, mit szívatsz velem,
a plafonon muskátli néz,
míg a csillár fent idegen,
nem érti nyelvünk egy piréz,
póķlábon a szőr megigéz…?
Ráérek – hallucinálok,
őrület bennem egyre nő,
ne jöjjenek a fináncok,
a hőség amúgy rekkenő;
talán megbuggyant tőle nő.