Szó-dekázó 03.

A MEGADOTT 10 SZÓ:

ERESSZ, HALVÁNY, ROPPANT, BÜSZKÉN, ÖRÖK, SEMMISÉG, PÁRTFOGÓM, RESZKET, ELNÉMUL, ELSÜLLYEDT

01. Szabó Eszter Helka: Állásinterjú után

Pártfogóm elnémul. Hangom reszket
Elsüllyedt a szakmaiság hajója – mondja. 
Halványan, de érzem, ezt is csak azért, 
hogy kitöltse a hallgatás örök szóközeit.
Elköszönök emelt fővel, roppant büszkén
Játszom az eszem, bár sohasem tudtam. 
Eressz utamra ezen az elsüllyedt hajón!
Maradék árbócába engedj kapaszkodni!
Ami neked semmiség, nekem az mentőrúd. 
Nem dobtál mentőövet. Sehol egy csónak!

02. Kutasi Horváth Katalin: (F)elszállunk 

Eressz hát, te hitvány,
Hadd kerüljek beljebb,
Halvány a remény, hogy
Magadtól is mész…
Roppant megterhelő
Itt, a lépcsőn állni, de
Neked tetszik, látom,
Tagadni is kár!

Büszkén felvállalod
Logikátlanságát,
Mozdulatlanságod
Okát keresem,
Örök rejtély marad
hű ragaszkodásod,
Semmiségnek hathat
A józanság szava…

Pártfogóm nem akad,
Nem áll senki mellém,
Mindenki ott marad
Az ajtóban tovább,
Reszket az értelem,
Kapálózni látszik,
Elnémul reményem,
Morgok csak tovább.

Ha bárki is elsüllyedt
Szégyenében talán,
Az már rég lehetett,
Ne keresd okát,
Úgysem értenéd, hogy
Is történhetett,
Átadhatnád helyed,
Csak önző ne volnál!

03. Ságiné Szűcs Klára Mária: Példát mutathatok…

Büszkén és boldogan rohantam haza. Nagyon sikeres napon vagyok túl. Roppant nehéz feladatokat, komoly problémákat oldottam meg. Két évvel ezelőtt még halvány reményem, elképzelésem sem volt arra, mi fog velem történni. A pártfogóm, aki felkarolt, sokat segített, támogatott, biztatott, bátorságot öntött belém, tanított. Egy percre sem hagyta, hogy feladjam harcomat, amit elsősorban önmagammal kellett megvívnom.

Amikor a vizsgáztatók elé kerültem, úgy éreztem, reszket minden porcikám. Az első kérdésre tudtam a választ, a másodikra nagyobb önbizalommal feleltem. Érzékeltem, hogy a bizottság tagjai már nem suttognak egymásnak, hangjuk lassan elnémul, egyre nagyobb figyelemmel hallgatják, amit mondok. Ekkora már elsüllyedt bennem minden félelem. Felszabadultam az engem éveken át elnyomó kisebbségi érzés és reménytelenség alól.

Amikor hazaértem örök szerelmem, a minden nehézségben velem küzdő párom, felkapott és perceken át szorongatott, ölelgetett, csókolgatott.

– Hát megcsináltad, megcsináltad, ez ám nem semmiség! – ismételgette az öröm könnyeivel szemeiben.

Eressz, lassan összeroppantod a csontjaimat! – kérleltem meghatottan.

Nagyon boldog voltam, bár még nem igazán fogtam fel milyen csodálatos dolgot vittem véghez, hogy bizonyítottam magamnak és példát mutathatok sok más hozzám hasonló nehézsorsú, szerencsétlen embernek.

Tíz évvel ezelőtt még analfabéta hajléktalanként tengettem az életemet. Ötven évesen leérettségiztem.

04. Holéczi Zsuzsa: A víz legyen az életünk része

Ültem a kongresszusi terem utolsó sorában, és büszkén figyeltem szerelmemet, Zoltánt, amint roppant precízen magyarázza a hallgatóságnak a természet örök körforgásának jelentőségét:

„A természet közelsége a víz, illetve vízpart nélkül is fontos és jótékony hatással bír az egészségünkre, ez nem vitás. A szakemberek szerint fontos, hogy minél több időt töltsünk a szabadban, sétáljunk nagyokat, élvezzük a fák közelségét, a szél zúgását, a madarak csicsergését. Ugyanakkor a saját bőrünkön is megtapasztalhattuk már, hogy a víz hullámzása, morajlása, általában a látványa mennyire megnyugtató lehet: feltöltődünk mellette, valamiféle egyensúly közeli állapotba kerülhetünk tőle – másképp, mint az erdőben, de a hatás talán hasonló lehet. Nem véletlen, hogy a nagyobb városok igyekeznek minél több olyan helyet kialakítani, ahol a zöld parkok mellett, illetve azok közepében megjelenik a kék víz, akár egy szökőkút formájában.

Egyes új kutatások szerint a víz közelsége használható lehet terápiás célokra. A kutatások folyamatosak. Addig is érdemes tesztelni saját magunkat: töltsünk minél több időt a természetben, vízparton és attól távol, és hasonlítsuk össze, hogy melyik milyen hatással volt a mentális egészségünkre. És ne hagyjuk abba, legyen ez az életmódunk egyik fontos része, mert a természetben élni, annak időről időre részévé válni igenis jó!”

A befejező mondatot követően lelkes taps harsant, melyet ő halvány mosollyal a szája szegletében, szinte szégyenlősen fogadott. Ő mennyire szerettem őt ezért a mosolyért! És mennyire boldog voltam, hogy hozzá tartozhatok! Pártfogóm volt ő az egyetemi évek alatt, egy ember, akire mindig, minden körülményben számíthattam – akkor is, mikor édesapám halála után az anyagi helyzetünk miatt majdnem abbahagytam a tanulmányaimat. Diákmunkát talált nekem a könyvtárban, ahol volt időm készülni az órákra miközben kiszolgáltam a betérő diáktársakat – így teremtve elő a megélhetéshez szükséges pénzt, és a kollégiumban ingyenes lakhatást intézett nekem. Kapcsolatunk az egyetem befejezését követően vált szorosabbá, és lassan két éve már, hogy egy párt alkotunk. Ha csak tehetem az előadásaira is elkísérem: tárgyalok a szervezőkkel, intézem a szállodát, előkészítem a termet. Tudom, hogy ez semmiség az ő munkájához képest, de szeretnék a válláról levenni minél több terhet, hogy minden idejét a kutatásainak szentelhesse.

Nézem, ahogy az előadást követően körülveszik: kezet ráznak vele, kérdeznek tőle, van akivel telefonszámot cserél – ilyenkor hagyom, úgy teszek mintha csak az asszisztense lennék. Összecsomagolom a projektort, feltekerem a vetítővásznat, és csendben várom, hogy befejezze a beszélgetéseket. Miért lennék türelmetlen? Tudom, hogy enyém az este, hogy együtt vacsorázunk, és majd nagyot sétálunk a tengerparton, és ha lesz hozzá kedve, talán csónakot is bérelünk, és a vízről nézzük majd a tengerpart fényeit, „mert a természetben élni, annak időről időre részévé válni igenis jó”.

A szállodába visszatérve Zoltán még elintézett pár telefont, majd megkérdezte: van-e kedvem szaunázni a vacsora előtt. Mondtam, hogy nem, menjen csak, csobbanjon párat a jéghideg vízben, addig én kipakolok és szétnézek az ajándékboltban. Mindig, mindenütt én szoktam a gyerekeinek ajándékot venni, mert ezzel ő nem bíbelődött, viszont – ahogy mesélte – hazaérve mindig boldogan kutatják át a bőröndjét „mit hoztál?” felkiáltással. Ahogy elment, én a szobában rendezkedtem, amikor hallottam, hogy a telefonja rezeg, messenger üzenete jött. Gondoltam, a fiai, így megnéztem, hátha kell rá egy gyors választ küldeni. Bár ne tettem volta! Az üzenetben egy fotó volt Laurától, az egyik „kis pártfogoltjáról”, a fotón pedig ők ketten, összeölelkezve a vízparton, egy hatalmas faderéknak dőlve! Az üzenet pedig egyértelmű: nagyon várja vissza a „kis fészkükbe”, nagyon szeretne már „leckét kapni” a tanár úrtól arról, hogy milyen az igazi szex.

Abban a pillanatban elsötétült előttem a világ, reszketve ejtettem le a telefont, és kétségbeesett zokogásba törtem ki. Nem akartam elhinni, hogy ennyire galád: miközben velem a feleségét csalja meg, mellettem is szeretőt tart? Vajon hány ilyen „kis pártfogolt” van még? Hát nem lennék számára más, mint egy ingyencseléd, aki előkészíti az előadásait, aki szervez és futkároz körülötte mint egy asszisztens, és akivel azért néha ágyba is bújik, ha nincs a közelben más!? Egy újabb kis növendék, aki felnéz a csodás tanár úrra???

Első kétségbeesésemben arra gondoltam, kirohanok a szálloda melletti sziklához, és a tengerbe vetem magam. Úgyis annyit hallom tőle, milyen fontos a természet, a tenger közelsége – hát tudja meg, ha visszatér a gondtalan felfrissülésről a szaunából, hogy szó szerint vettem a tanítását: ha majd elsüllyed az élettelen testem a vízben, akkor eggyé fogok válni a természettel. De azután mást gondoltam. Mivel a repülőjegyünk csak másnap délutánra szólt, gyorsan összepakoltam a saját holmimat, és kivettem egy szobát, a szálloda túlsó szárnyában és oda áthurcolkodtam. Ezután leültem a közös szobánkban, és vártam vissza. Látni akartam az arcát, látni a kínlódását amint szembesítem a galádságával, hallani, ahogyan magyarázkodik, vagy éppen elnémul az üzenet hallatán. Elhatároztam: erős fogok lenni, le fognak peregni rólam a szavai, nem fogok meghatódni semmilyen magyarázattól, és ha megpróbál visszatartani, csak annyit mondok: eressz, és becsukom magam után az ajtót.

05. Klotz Mária: Berobbant az ősz

Ránk rontott az új évszak
eressz lángsugarú nyár
hosszú, fájó elmúlás vár.

Büszkén érkezve győz
hófehér telet megelőz
fájdalmas a színpompás ősz.

Roppant széllel, szitáló esővel kerget
jaj, kezem, lábam reszket
csodás virágot, koronás fát eltemet.

Most éppen halvány a szürkesége
ölelő pártfogóm lesz végre
elkápráztat pompás színe, emelkedettsége.

A semmiség útvesztőibe vezet – de kiutat talál
örök érvényű körforgásra vár
ne szomorkodj annyira már.

Elhalkul, elnémul gyorsan közeledve
elsüllyedt nyári csónakját
egy kisidőre elvesztette.

Ránk rontott az új évszak
a nyár kinyújtózott ravatalán már
ne sírj, ősszel is sok öröm vár.

06. Varga Katalin : Verset írni jó

Elsüllyedt papír hajó ,bánatom így múlik el .
Elnémul kétségem , hiszen én sosem adom fel 
Kezem, lábam sem reszket már , mert én fogok győzni 
Pártfogóm lesz írói vénám , de jó verset írni .
Másnak ez apró kis semmiség, nekem kihívás .
Örök szerelem ez , mint apró szívdobbanás  .
Elhivatottságomat mindig büszkén vállalom .
Így roppant teher már többé nem fog ülni vállamon .
Halvány kis rezdüléseként jönnek a szavak .
Ne eressz el soha szép, írásra kész hangulat …. 

07. Black Ice: Úton feléd

Őszi levél reszket,
tintás szó feléd szalad.
Süketszobám lett,
csend dallama magad.
Csapkodj villámnyi fény,
létezés napjain.
Eressz magadhoz életem,
élők a lapjaim.
Meztelen sziklák élesek,
távoli túl magas.
Dobbanó bent véresen,
ott rozsdás a vas.

Szerelem nyílhegye,
büszkén megmarad.
Isten tudja kellene,
idő pártfogóm halad.
Mérgező magány,
nélküled fojtó naftalin.
Halvány a talány,
elnémul jövőm múltjain.
Semmiség a minden,
itt felette száll a sas.
Kóborlok a hitben,
kapudhoz utat mutass.

A boldogság szigete,
elsüllyedt alatt a pad.
Ím rajta az embere,
tiszta forrás nem apad.
Kincsem örök társam,
nélküle pusztít a kín.
Roppant nagy vágyam,
együtt élve megint.
Családi zümmögés,
királynő vár irány a kas.
Nemezis büntetés,
mégis szeret az éllovas.

08. Petres Katalin: Elcsigázva

Eressz, mindennapi taposómalom!
Roppant súlyod víz alá nyom.
Ugyan fejem büszkén tartom,
szívem reszket, ütemet kihagy.
Örök pártfogóm már elnémul.
Elsüllyedt álmok halvány emléke
lelkem mélyén még dalt dúdol.
Egy tétova semmiség hívó szava
kiröpíthetné a ragyogó napfényre.