01. Dobó Georgina: Rabság
Még mindig megrezzen szívem, ismét és ismét hevesebben ver
Ha arra gondolok, hogy szemed ezer éve tart rabságában, megbabonáz.
Talizmánt kaptam, igaz nem Tőled, egy hamis baráttól. Szorongattam,
Hiába. Erőt nem adott, hogy elviseljem szerelmed kínzó báját.
Ámítjuk a beteljesülést, mely sosem jön, nem jöhet már el.
Őrzöm be nem teljesült álmunk elrejtve a világ elől, tán
Kedves mosolyod enyhíti fájdalmaim. Hagyod, engedted azt,
Hogy szenvedjek évekig miattad. E kínzó Érzés nem emelhet már
Minket a Parnasszusra fel. Meggyötörhet, kínozhat, pokolba dönthet
Többet azonban nem tehet e bús, cikázó, homályba vésző, hazug szempár.
Gúzsba köt minden mozdulatod, nincs már hatással rám, hiába lehetetlen, ma
Kimondom ezeket: elég, vége, állj! Holott belül nem változik semmi, fáj!
02. Gáspár Klára: Egy másik dimenzióban
Ámítjuk magunkat, elrejtve a reménytelenséget,
és jól tudjuk, hogy e várakozás minket meggyötörhet.
Megrezzenünk, ahogy halljuk a rügyek pattogását,
a közelgő tavasz így fedi fel csendes báját.
Egy égő szempár rám vet néhány lopakodó pillantást,
kedves tekintetét úgy őrzöm én, mint egy szent talizmánt.
Az alkonyat vörös fényében megbabonáz, egy másik dimenzióba emelhet,
és érzem, hogy e tekintet a lángoló égbolt alatt megperzseli a lelkemet.
03. Kisznyér Ibolya: Húsvéti nyúl
Húsvéti ajándék, kedves kisnyúl,
Kicsiny lakásban, papírdobozban,
Megbabonáz, halkan, két lábon áll,
Kézből eszik, orra mozog, mókásan.
Ámítjuk egymást, jól érzi magát,
Kávézás sincs, míg eszeget, répát
Majszol, salátalevelet, almát,
Ő jelentette élő talizmánt.
Emelhet a gazda dobozt, le, fel,
Szem előtt, elrejtve, kiugrik, el,
Kisnyúl szempár csillogtat derűre,
Csodáltuk báját, talán érezte.
Legjobban kedvelte a tapétát,
a kis bak rágcsált, mit csak rághatott,
megszületett a döntés, jó helyre
kerüljön, mindenkinek érdeke.
Meggyötörhet hiánya, éreztük,
várakoztunk, hogy elvigyék új gazdák,
tudtam, megrezzenünk majd lépésre,
mi dobban, nyulat vinni új helyre.
Kis zsivány, sokáig úgy hiányzott,
érdeklődtem, kacagtak nagyokat,
megnőtt, cikkcakkban fut a városi,
mondták, dolga csak, hogy sok nyúl legyen.
04. Petres Katalin: Miért?
Meggyötörhet vagy felemelhet egy szempár.
Megrezzenünk hirtelen, mert megbabonáz.
Hiába ámítjuk lelkünk, csitítjuk szívünk
megbolondult, zabolátlan zakatolását,
elrejtve, mélyen ott ragad tudatunk alatt,
őrizzük, mint egy véletlen lelt talizmánt.
Emlékeink lapjai közül kihull váratlanul,
éjjel felidézzük kedves báját álmatlanul.
05. Kalocsa Zsuzsa: Legszebb gyémánt
Megrezzenünk a tavaszi hóesésben,
ragyognak a fák, a bokrok hófehérben.
Elrejtve lapulnak alatta a rügyek,
hiszem, hogy a tavasz madár-trillát sürget’.
Báját veszti, helyet cserél a tél, s tavasz,
majd mindenkit megbabonáz, elkápráztat.
Jöhet a kedves nyár, a fénye simogat,
s a boldogság meggyötörhet egy perc alatt.
Az édes szempár az egekig emelhet,
az őszinte szerelmet kiérdemelted.
Tekinteted máig őrzöm, mint talizmánt,
oly tiszta és számomra a legszebb gyémánt.
Nem ámítjuk egymást, hisz hűen szeretünk,
azt a kedves nyári napot nem feledjük.
06. Holécziné Tóth Zsuzsa: Búcsú a múlttól
Erdőt járva múlt nyarakról emlékezünk,
Léptünk alatt avar zörög, megrezzenünk.
Bokor alatt, szemünk elől elrejtve
nyuszi lapul odújában reszketve.
Bokor alól ránk figyel egy rigó szempár
léptünk lesi, kicsit szalad, majd tovaszáll.
Megbabonáz, nem veszti báját a természet,
együtt kellet megélünk itt sok – sok szépet.
Nagyon kedves elmék lesz számunkra ez a séta,
Bárcsak véget ne is érne, vagy soká tartana.
Réges régen úgy ismerjük egymás minden baját,
mint ahogyan ismerheti azt két régi, igazi jó barát.
Talizmánt mi sok éve már, hogy egyformát hordunk,
nagyon régen összeköt már kettőnket a sorsunk.
Egymást soha szép szóval nem ámítjuk,
barátságunk féltőn óvjuk, megtartjuk.
Bár most a közös emlékektől búcsúzunk,
Nem sírunk mert e sok szépség felemelhet,
magányunkban majd bármikor vigasz lehet.
A távolság mindkettőnket meggyötörhet,
Messze élünk, de a szívünk nem felejthet.
07. Kemény János: Tekintet
Megrezzenünk
látva e kedves szempár báját.
Megbabonáz.
Sőt meggyötörhet,
amint ámítjuk dőre magunkat,
hogy zord maszkja fölül kiszemelve
magához emelhet esetleg
a tündér,
s majd odahagyja
egyéb leplekkel együtt eme kényszer fátylát
és elrejtve előlünk semmit sem hagy… –
s bírva e kincset
ugyancsak félrehajíthatjuk majd könnyen
a talmi talizmánt.
08. Keczely Gaby: Talizmánt kaptam
Talizmánt kaptam! Nagy varázserővel bír!
Megbabonázhat, ha közvetlenül hat rád.
– Legalább úgy hat, mint e kedves szempár. – Báját látva megrezzenünk, – legyőz a kín!
Ámítjuk magunkat, amely meggyötörhet.
Emelheted magasabbra félénk szavad,
elrejtve a hatást, hisz a te igazad
érvényesül, s ezzel bizton feltöltődhetsz!
09. Takács Mária: Mit is akarhatnék még…
vajon, mit is akarhatnék még, mondd
ha egy mosolygós szempár rám néz
csillogó tükrében bánatot old
s pillantása éget, mint tűzvész
vajon, mit is akarhatnék még, mondd
ha bókjaira megrezzenünk
s míg kacéran reánk tekint a hold
már tudjuk, nincs mit elrejtenünk
vajon, mit is akarhatnék még, mondd
ha megbabonáz barna szemed
s míg a nap büszkén a tenyerén hord
némán keblemre hajtod fejed
vajon, mit is akarhatnék még, mondd
féltelek, akár egy talizmánt
a bánat meggyötörhet, érhet gond
de nem én leszek, aki megbánt
vajon, mit is akarhatnék még, mondd
szívemben őrizlek elrejtve
múlt emlékének báját el ne dobd
fájna, a hiány megperzselne
vajon, mit is akarhatnék még, mondd
hisz sohasem ámítjuk egymást
kezem a kezedben, erősen fogd
ne bánd, ha eljön, az elmúlást
vajon, mit is akarhatnék még, mondd
ha egy nekem kedves szerethet
s kéri, vágyaidat tovább álmodd
hisz tiszta érzés… felemelhet
10. Jószay Magdolna: A tekintet ereje
Megbabonázhat egy kedves szempár,
az érzést elrejtve meggyötörhet,
de álmainkban égig is emelhet,
s megrezzenünk, ha ébren pont ránk vár
e tekintet. Őriznénk, mint talizmánt,
s ha magunkat, egymást sem ámítjuk,
akár megszűnhet a világ is alattunk…
Óvjuk az első pillantások báját.
11. Kutasi Horváth Katalin: Az az égbolt
Megbabonázott az égbolt,
Olyan csillagfényes éj volt!
Meggyötörhet ez az emlék,
Én a múltba visszamennék…
Ott fénylett a szempárodban,
De a Tátra túl távol van,
Nem emelhet fel magához,
Vágyom szép Csorba-tavához.
Nem ámítjuk már magunkat,
Hogy feledhetném bajunkat?
Megrezzenünk, bárhol járunk,
Egyszer egymásra találunk,
Szemem elől már elrejtve,
Tán egy csillagban felejtve
Egy talizmánt keresgélek,
Túl szép jövőt nem remélek.
Elvesztette már a báját,
Szorongatja szívem táját
Szerelmünknek szép emléke,
S kedves szavad csupa béke.
12. Dobó Georgina: Révedezés
Megrezzenünk, mint falevél az ágakon. Reszketünk,
Révedezünk szerelmünk lángoló tüzének hevében.
Megbabonáz minden ki nem mondott szavad, miket
Csak álmaimban képzeltem el, Üres Frázisok hada.
Talizmánt találtam, talán Jumurdzsákét, Kiürült
Tarsolyának minden kincsét. Keresem
Báját lelked vágyainak, amit tagadtál, mely
Éltet, örök halálra, tömegsírba kárhoztatja
Érzéseinket, eldobott, pazarolt ürességünk.
Ámítjuk magunkat, hogy ez valóság is lehetne
Elrejtve égető, kéjes, buja, szilárd téveszméinket..
Nem vagy több, csak egy srác, ki mindent halaszt
Boldogságát sárba tiporva egy kedves lánynak, ki küzd,
Harcolt hogy egy órára, vagy örökre tiéd lehessen,
Emelheted hangod, üvölthetsz, hogy hallgassak el,
Nem megy. S hogy diák éveimből mi maradt?
A fájdalom, mi meggyötörhet, vagy végleg sírba küld.
De te ezzel tisztában sosem lehetsz, soha nem leszel.
Egy bús szempár kért beteljesülést, kétségbeesett
Kerekded ébredést, de mindez csak rózsaszín köd marad.
13. Takács László: Angyalok vagy ördögök
Millió szempár fürkésző tekintetében,
talizmánt csillant az elveszett pillanat.
Benne élünk álmaink édes bűvöletében,
és számoljuk hányszor megy le a Nap.
Megrezzenünk a világnak bűnös zajától,
megbabonáz a csillagok izzó halmaza.
Ámítjuk a mindenség örök égi csodáját
míg betakar mindent a hűvös éjszaka.
Elrejtve a mindenség örök mosolyában
a Tejúton suhanunk mindig elveszetten
Meggyötörhet bármi a vakító csillogásban
de vigyáz ránk mindig valahol az Isten.
Kedves emlékekkel képzetünk szárnyán,
bele kódoltuk létünk ezernyi apró ráncát.
Míg elmélkedünk a kozmosznak csodáján
az megvillantja örökkön elmerengő báját.
Emelhet e a teremtés minden más fölébe
a végtelen hideg ismeretlen szétszabdalt ölén
Angyalok vagyunk az Istenünk nagy örömére,
vagy ördöggé válunk e szépséges Földtekén.
14. Horváth-Tóth Éva: Egymásra ébredni
Bent a pőre csendben madárdal
hasad valahol a sarokban,
és mi megrezzenünk a hangra,
akár a nyulak a róka zajra.
A reggel, mint villanó szempár
szökken a redőnyön át az ágyba,
megbabonáz, ahogy foltot éget
az éppen nyíló retinákba
– és szinte kettészel minket -,
mi meg csak ámítjuk magunkat,
hogy van még idő, nem pirkad,
s az ébredés báját, a kedves pillák
ölelését, meg a puha nyújtózást
– mint valami szerelem talizmánt -,
féltve őrizzük a pillanatnak
– ebben nincs soha rohanás -,
majd később ráérünk sietni,
és aztán meggyötörhet a nap,
az élet, jöhet némi rosszkedv is…
De ott az ágyban, elrejtve csókok
bársony hálójában, égig emelhet
a felfénylő mosolyok csendje,
mert van időnk egymásra ébredni.
15. Gáthy Emőke: Janka tava
Janka nagypapája egy főváros közeli erdészetben dolgozott. Öt – hat kisebb – nagyobb tó tartozott hozzá, jól elrejtve a dombvidék zsombékos völgyében.
Járművel megközelíteni egyetlen aszfaltúton lehet, a tavacskák közötti mocsaras, lápos, belvizes ösvényeken pedig csak az ott dolgozók ismerik a járást. Közülük sem mindenki. Legjobban Janka nagypapája.
A kislány hatéves korától legboldogabb hétvégéi azok voltak, amikor ő is nagypapájával tarthatott ellenőrző körútjára.
A legnagyobb tó természetbarát vendégeknek is látogatható kedves célpont. De szigorúan csak vezetéssel. Nem csupán az ember, hanem a környező élővilág biztonsága, nyugalma miatt is. Mint értékes talizmánt óvja ki hivatalból, ki mert elbűvöl, megbabonáz ez a hétköznapjainktól annyira különböző világ.
Azon a decemberi reggelen vékony jégréteggel borított pocsolyának tűnt a legkisebb tó. De ez csak, mondhatni, fokozta a báját. Janka megtanulta nagyapától, hogy a napsütéssel felengedő föld sártenger lehet délre. S ez bárkit, még egy nála nagyobb, erősebb fiút is meggyötörhet. Szerencsére ez a legkisebb tavacska esett legközelebb a központi fogadóépülethez.
Régen, nagyon régen az itt élők úgy hitték, hogy telehold idején egy kiemelkedő földnyelven levetheti szürke farkasbundáját egy csikasz és farkasemberként diadalmas vonyítással elejtett rókát, őzet, de még hódot is emelhet az éjszaka úrnőjének.
Jankának sem nagyapa, sem soha senki más nem mesélt róla. Így mindig nagy volt az öröme, valahányszor buckáról buckára szökkenő őz, róka megvillanó vörös foltja vagy felrebbenő vízimadár került a látóterébe. Olykor bizony még a lába elé is. Úszóleckére induló réce a fiókáival például.
– Nem ámítjuk a népeket ’ tavaink tele vannak gonosz erőkkel ‘ históriákkal – kéri nagyapa a munkatársait. Főleg azokat, akik a látogatókat kísérik. – Aki eljön ide, az mind jó ember, a természet szeretete vonzza.
De azon a bizonyos decemberi reggelen vékony jégréteggel borított pocsolyának tűnt a legkisebb tó. És halványszürke ködfátyol is lebegett felette. Semmi szégyellni való nincs abban, ha az ösvény menti bokrok összekoccanó ágai neszére ilyenkor megrezzenünk. Kiváltképp, ha egy riadt szempár néz közöttük szembe a miénkkel. Egy szegény fiatal őz csülökig beleragadhatott a latyakba, és az ráfagyott egyik patájára.
– Ne nyúljunk hozzá ! Nem fogadják vissza a társai, ha megérzik rajta az emberszagot ! – hadarta Janka szánakozva a sokszor hallott, jól megtanult leckét.
– Meg kell tennünk. Máskülönben itt fagy meg étlen – szomjan.
Azóta új legenda száll ott dolgozók és látogatók között szájról szájra. Minden év decemberének legszürkébb napján egy páratlanul gyönyörű őzbak magányos sziluettjét pillanthatják meg Janka tava mellett azok a szerencsések, akiknek az égiek is segítenek azt a bizonyos legszürkébb napot kiválasztani látogatásra.
16. Klotz Mária: reménykedve
magasba szökken az élet-virág illata
megbabonáz selyemfátyolban ringatva
kedves jó szavakkal dédelgetve lenget
égi hintaágyba felhő-vattába emelhet
megrezzenünk szűken összetekeredve
ámítjuk a maszk nélküli létet könnyezve
félénken pislákol a lecsukódó szempár
talizmánt remél a bizakodó emberpár
elrejtve félünk lelkünk meggyötörhet
titokban szitáljuk a fájdalom-könnyet
visszasírjuk vírus nélküli világunk báját
nem kívánjuk bezártságunk magányát
17. Horváth-Tóth Éva: Veled ébredni
Nem jól húztam össze a sötétítőket az éjjel. Középen nem illeszkednek, így a lassan égre gördülő nap rőtes fénye beszökik a résen. A szőnyegen landol. A küszöb alatt meg a huzat oson be, maga után lebbentve a közelgő tavasz virág-illatú báját. A langyos szellet felveri pihenésükből a puha szálak közt álmosan heverő szöszöket és repülésre fogja őket. A szobában még mindenhol sötét van, csak azon a keskeny kis szakaszon ragyog a nap. Egészen megbabonáz a látvány. A fénylő kis szemcsék épp úgy festenek, mintha a galaxis csillagai elevenedtek volna meg. Épp itt. A szobánkban. Nem csoda egyébként. Veled együtt lenni földöntúli csoda! Minden pillanat az.
Most is, ahogy a mellkasodon nyugszik a tenyerem, karod pedig melengető vánkos a fejem alatt, egyszerre hallom és érzem is az ereidben lüktető élet szilaj ütemét. Tudom, hogy már te is fent vagy. Még vársz. Ahogy én is. Ámítjuk egymást egy kicsit minden reggel. Hagyjuk a másiknak, hogy magához térjen, átgondolja a napját mielőtt kinyitná a szemét. A fény keskeny sávja egyre erősebben ragyogja be a parányi szobabelsőt. Ami eddig elrejtve lapult a sötétben az most lassanként kirajzolódik előttünk. A fotel karfáján a pulcsimmal, a szekrény az ajtajára akasztott zakóddal, az esküvői fotók az éjjeli szekrény tetején a félig tele vizespoharammal. Az ablak alatt álló fenyő ágai közül madártrilla száll fel. A benti csendbe kedves kisrést hasít. Megrezzenünk. Nem nagyon, éppen csak egy parányit moccanunk a takaró alatt. Talán az izmok nem is mozdulnak ilyenkor, csak a bőr legfelső rétege jelez amolyan rezdülésfélét. Elmosolyodok. Hallom a légvételedből, hogy te is. Mindketten szeretjük ezeket a feltűnő színű, csicseri tengeliceket. Amikor már így dalolnak, az bizony igazi tavaszt jelent! Két pár is fészkel belőlük ott a fán. Felemelem a fejem, keresem a tekinteted. Megtalálom közvetlenül a mosolyod felett. Ó, micsoda szempár! Izzó fekete! Hét évvel ezelőtt találkozott az én szürkéskék pillantásommal, és rabul ejtette. A szívemmel együtt. Nem hittem volna, hogy te és én ilyen különös módon ismerkedünk össze. Te voltál a főpincér abban az étteremben, ahova randevúra hívott egy régi ismerősöm. Nem akartam vele összejönni, és egyáltalán semmit sem akartam tőle, de már két éve nem volt senkim. Tél is volt, én meg magányosnak éreztem magam, így belementem a dologba. De a vacsorapartnerem nem érkezett meg. Annyira kínos volt, hogy ott ülök, gyönyörű ruhában, szép sminkben, nyilvánvalóan vártam valakire, hiszen folyton a telefonomat nézegettem. Úgy szorongattam, mint valami bűvös talizmánt, hátha akkor majd jön a partnerem, ha a kezemben tartom azt a kütyüt. Vagy legalább üzen, hogy miért késik. De meg sem csörrent. Annyi gerinc sem volt abban a férfiban, hogy lemondja a találkozót. Megalázottan, leforrázva ültem ott negyed órát, aztán amikor könnyel telt szemmel, lángoló arccal ki akartam fizetni a kávémat neked, megkérdezted, hogy leülhetsz-e az asztalomhoz. Értetlenkedve bámultam rád. De ahogy rám néztél, az valami igéző csoda volt. Nem is érdekelt semmi magyarázat onnantól. Hevesen dobogó szívvel kínáltalak hellyel. Nem hittem, hogy onnan a sárból, ahol éreztem magam percekkel előtte, egyetlen pillantásod az égig emelhet. Bár azt sem hittem, hogy egy hétköznapi randevú így meggyötörhet. Mégis megtörtént. Hittem én a sorsban, és abban, hogy vannak előre megírt találkozások, de ott az étteremben fogtam fel igazán, ez az egész tényleg létezik! Még vacsoráztunk is! Aztán amikor elköszöntünk egymástól, megfogtad a kezem és csókot leheltél rá. Akkor már tudtam, hogy feleségül mennék hozzád, ha akarnád. És akartad. Napra pontosan három hónap múlva. Ennek már több mint hét éve.
Nézem a fénylő szemeidet. Átölelsz. Megcsókoljuk egymást és összebújunk. Hallgatom a lélegzeted puha ritmusát. Leheleted langyos bársonya szinte simogatja a bőrömet. A nyakadba csókolok. Arcod az enyémhez simul. A fülembe suttogod, hogy szeretsz. Siethetnénk is azzal, hogy felkelünk, de sosem tesszük. Állandóan rohanunk, mint a legtöbben. De a reggel és az ébredés számunkra a nap legfontosabb része. Mert hagyunk időt rá. Hagyunk időt arra, hogy ne csak a szemünket, hanem a szívünket is kinyissuk, és úgy ébredjünk egymásra.
18. Kristófné Vidók Margit: Nem felejtünk
Ámítjuk magunkat többször naponta,
megrezzenünk az ismerős dallamra,
emlék villan; táncolsz bíboralkonyban,
szenvedély éled repít a magasba.
Elrejtve valahol mélyen a szívben,
lüktető érzés újra meggyötörhet,
a kéklő szempár ma már gyilkos nyílhegy,
sötét izzás; többé nem gyönyörködtet.
Báját veszti a kedves arc mosolya,
mégis megbabonáz, mint egykor régen,
s míg félve lépek tűnő lábnyomodba,
talizmánt őrzök; lelked örök részem.
Észre sem veszem és eggyé vált sorsunk,
a menedék te vagy; gyújts fényt utamon,
égig emelhet a csoda, hogy bízunk,
körbefon ringat a szelíd nyugalom.
Dobó Georgina: Csillagok közt
Megrezzen szívünk a tovatűnő idővel,
Megbabonáz a csillagos égbolt kékje.
Mint talizmán ragyognak az éledező csillagok,
Bájuk a csatakos ködben úgy oszladoz
Ahogy ámítják az erdők a tűző napot.
Bandukol a Hold a deres éjben, elrejtve
Minden kedves emlékem, mely éltet.
Nem emelhet a szerelem sem magaslatokba,
Csak meggyötörhet, földre kényszeríthet.
Egy parázsló szempárt látok haloványan,
Mely olyan szépen csillog a sötétben.