- Kisznyér Ibolya: Mező étke
A pitypang, mint virágszőnyeg terült
nyújtózva a mezőn, vígan derült,
felül lebegő kastély derengett,
mint délibáb, arannyal díszített.
Csermelyhangú madarak jeleznek,
szerzetes csuhája sárgán fénylik,
mint merénylő, ki rablásra készül,
a kosarakba gyógynövény kerül.
Belépnék, botrány lenne taposni,
szól, mohóság túl sokat tépkedni,
kímélettel, ma elől aratunk
főzeléknek, holnap teát akarunk.
- Lám Etelka: Csodára várakozol
Csodára várakozol, mikor a
tavaszi virágokon ébred a táj.
Kék selymen gurul az álmos szellő
ferences szerzetes lebegő csuhája
ujjongó meleg derűvel ragyog, mint a Nap.
Minden könnycsepp a szemedből hull, mint
a lágy eső, pacsirta dalol a mély csendben.
Csukott szempillád mögött ébredezik a világ
kecses lábad alatt pitypang él, aranykupolával szép kastély
bukkan fel, csermelyhangú kispatak csörgedez.
Istent várod, napfény vándorol gyönyörű válladon.
Nincs botrány, nincs merénylő, nincs mohóság,
benned mosolyog a büszkeség, szelíd lények átölelnek.
Arannyal szőtt paláston szétszóródnak vágyaid.
Amióta megláttalak én is belépnék szíved kapuján.
Elmúlt percekben feloszlik a borongós ég,
Fehér felhőkön üldögél a kicsiny fénysugár.
Boldogság, szeretet és remény nyújt kezet, mindig veled leszek.
- Jószay Magdolna: Lenne nagy botrány…
Csermelyhangú virágos réten
százezer pitypang ernyőcskéi
szálldosnak magasan egek felé,
miközben a mohóság lebegő csuhája
mint merénylő, akarná bevenni az
arannyal gazdagon berakott kastélyt.
Lenne nagy botrány, ha én, mint
veszélyt elhárító, most belépnék.
De legalább a szenzáció egy időre
a figyelmet nem a kapzsiságra terelnék…
- Dobó Georgina: Csermelyhangú gondolataim
CSERMELYHANGÚ gondolataimat vetem most papírra. Csak úgy firkálok melóban. A kémia órák, s vele a gimnáziumi évek varázsai is elszálltak. A jód elillant, szublimált hivatalos szakszóval kifejezve. A lila köd foszladozik.
BELÉPNÉK néha érzésvilágodba. Nem csak a tiédbe, sokakéba.
A kíváncsiság hajt: vajon miért sült, sül el mindig balul életemben a szerelem, e tomboló, kínzó érzelem?
ARANNYAL futtatnám körbe tőled kapott, könnyeimmel áztatott zsebkendőm valamennyi szélét. Jobb sarkába neved kezdőbetűjét hímezném, vagy az egészet odaírnám: Tamás! Nem, inkább így: Nemecsek.
Nevetséges mindenhogy ez az eset, Pannonhalma összes várfala elesett.
Időm sem volt megköszönni…most már mindegy. Az a levél elkeveredett, vagy…hmmm….
A vonat sebesebben indult haza, mint Harry Potter LEBEGŐ Nimbusz 2000- ese. Jó kis könyv! Noha nem közösen olvastuk, de szeretted te is.
A papok CSUHÁJA még mindig engedékenyebb volt, többet adott, mint nekünk az apácák szigora.
Összezárt csitrik kacaja, hahotája. A semmit tudás tanulatlansága.
Nagy BOTRÁNY volt, én mégis elmenekültem innen 6,5 év után a szüleim unszolására. Rengeteg örömkönny, éjszakázás, párnacsata, veszekedés, tánciskola, testvérosztály és pasizás és egyéb más dolgok: rock koncertek is többek között: Tankcsapda. Miattatok szerettük meg őket. “Rock! Azt a ricsajt hallgatjátok” idézted Odó atya, vagy Koksz szavait.
Mint egy KASTÉLY várfokán állt a templom, ahol eszedbe sem jutott kezem megkérni.
Ott terült el az arborétum, hol első csókom kérted. Gazos, kietlen pusztának tűnt az az eldugott kis domboldal, az a hely. Az összes növénynek ki volt írva latinul a neve. Nektek még meg is kellett tanulnotok őket.
Mennyivel műveltebbek voltatok! Eltörpültünk mellettetek.
Meg sem mertem szólalni, pedig villogni akartál velem. Kár volt minden. Hiába. Olyan mértékű kisebbségi komplexust még soha nem éreztem, csak akkor, mikor veled beszélgettem. Sajnálom, hogy ilyen keményen válaszoltam arra az e-mail-re; utolsó próbálkozásaidra, végső közeledésedre.
MOHÓSÁG volt tán annyi ölelést kérnem a PITYPANGOK tengerében?! Lehet.
A gaz MERÉNYLŐ valóban a posta lehetett?!
Ezt már sosem tudhatom meg.
- Gáspár Klára: Az ellopott fény
Sötét, néma és rideg a kastély.
Nézem, ahogy haldokol a fény.
A nap eldobta arannyal szőtt csuháját,
már nem érzem a melegség báját.
A csörgedező patak mellől
a csermelyhangú pitypang lebegő pihéje
– bár reszket egy esőcsepptől –,
de még küzd, hogy a fényt elérje.
Az éjszaka egy kegyetlen merénylő.
Botrány, hogy ellopta tőlem a fényt,
megölt minden ihletet, és elvesztettem a reményt.
Álmomban más dimenzióba boldogan belépnék.
Ott magamba szívnék minden ragyogást.
Ez a mohóság segítene abban, hogy
a sötétben is lássam a mosolygást.
Hangom átlátszóvá válna,
az árnyékomat elhagynám,
és nyugodtan várnám azt a percet,
mikor a sötétségből a fény végre újra rám talál.
- Kristófné Vidók Margit: Álmodások
Nap ragad ecsetet, arannyal fest
zöld mező ölébe sárga pitypangot,
lebegő délibáb derengő díszlet,
fűszálak hegyén gyöngyharmat táncol.
Merénylő voltam kilesve a titkot,
emberi mohóság, ki mindent akart,
szentek csuhája őrzi az iszonyt,
amint szirmokat viharos szél szabdalt.
Csermelyhangú madár lágy éneke,
égi kastély ablakáig szárnyal,
ahol a mindenség lassan ébredez,
születő fény hála himnusza árad.
E szentélybe belépnék, hol vágyakat
ringat a hajnali bíbor ragyogás,
a múltnak árnya itt többé nem bánthat,
a botrányt sem félném, együtt álmodnánk.
- Klotz Mária: esti feeling
lebegő kastély csigalépcsőjén osonva,
belépnék lágy lelked csend-szirmaiba,
mohóságom megjelenésén dohogva,
bekebeleznélek merénylő vágyaimba.
arannyal önteném le a parfüm-ágyat,
vázába tennék illatos vágyvirág-ágat,
pitypang bóbitáját fújnám a testedre,
közös képünket nézném bekeretezve.
csermelyhangú muzsika hangja száll,
esti álmodozás-botrány meg-megáll,
álommanó csuhájával betakarva hál,
esti feeling páros keringős maszkabál.
- Horváth-Tóth Éva: Kint a lóca
Kint a kertben áll a lóca
csermelyhangú kis fogócska
öleli,
pitypang szárán tüll a szoknya
pelyhét a szél a magasba
emeli,
nincs belőle hangos botrány,
mert a virág nem is kislány
nem szégyelli,
száll a pihe fel az égig
nagymamámnak mosolyáig
hiányzik,
fent a felhő fényes kastély
nap-arannyal bevont szentély
ott lakik,
csillagkeze megsimogat
ha felé jár a gondolat
sokadik,
belépnék én ott az ajtón
ahol hangja most is dúdol
mint álmaim,
valóságnak gyász-csuhája
mohóság az aortában
lükteti:
Aki elment nem jön vissza
merénylő a „de jó volna”!
hallatszik…
Kint a kertben áll a lóca
száz emlékem ott ül rajta
valaki…
pitypang pelyhe tüllös szoknya
fellebegő szép gondolat
az égig.
- Jószay Magdolna: A gonosz dúlni akar
Csodás, virágos rét, csermelyhangú zümmögés…
középen hetven, arannyal bevont tornyocskával
díszített kastély, szemkápráztatóan szép!
Mily’ mohóságtól merénylő bomlasztaná szét?
És mégis fáj a foga rá: a gonosz dúlni akar,
lebegő, fekete csuhája a sötétséget hozza.
A pitypangok sírnak, nincs, kit vidámítsanak…
s én, ha belépnék; botrány, csak időhúzás lenne,
a merénylőt ilyesmi sosem akadályozza…
- Holécziné Tóth Zsuzsa: Pitypang kisasszony kalandja
Pitypang kastély királynője arannyal átszőtt ruhájában minden reggel boldogan tárta ki a szobája ablakát. Csodás tavasz volt, a nap boldogan ontotta sugarait az aranyló sárga mezőre, szorgos méhecskék hordták a virágport a királyi kaptárakba, ahol a királyság legfőbb bevételi forrása, a méz készült. A méhészetet egy barna ruhás szerzetes vezette, akinek csuhája nap mint nap virágporos lett a körülötte lebegő virágportól, a sok sürgő-forgó méhecskével való összekoccanástól.
A kis királynő megitta mézes teáját, megette mézes puszedlijét, majd útnak indult, hogy új koronát fonjon magának a pitypangokból. Kicsit sajnálta a letépett virágokat, de mit tehetett? Édesanyja azt hagyta örökül: addig tart a királysága, amíg naponta friss koszorút fon magának a virágokból.
Miközben a réten lépkedett, nem vette észre, hogy az erdő felől egy merénylő lopódzik a birodalma felé: Mézes mackó volt az, akit a finom méz illata vonzott Pitypang kisasszony kastélyához. Tudta, hogy a kaptárt méhek őrzik, de a mohósága erősebb volt, mint az óvatossága. Abban bizott, a méhek kicsik, ő pedig jó nagy, és ha nincs is olyan csuhája, mint a méhésznek, a bundája barna színe talán megtéveszti az őrzőket. Amint a rét széléhez ért, galád tervet eszelt ki. Azon morfondírozott: „mielőtt belépnék meghempergek a virágokon, akkor biztos nem ismernek fel a kaptárnál a méhek”. Gondolatát tett követte, lomha testével végignyújtózott a pitypangokon. A virágok ijedten sikoltottak fel a durva támadásra, csilingelő hangon riasztották a dolgozókat a botrányos behatolás miatt, azok pedig fullánkjukat előre meresztve azonnal a betolakodó felé repültek. A mohó medve azt se tudta, az orrát vagy a szemét védje-e a haragos támadóktól? Hát még amikor meglátta, hogy a méhész is felé tart a fujtatójával! No – gondolta – ennek fele se tréfa: ha a csuhás utolér, az életem mit sem ér! Azzal úgy, ahogy volt, virágporosan, sajgó orral, négykázláb kezdett trappolni a rejtekadó erdő felé, a méhek pedig dühös zümmögéssel eredtek utána.
Így jár az, aki mohó, és más kincsére pályázik! – kiáltotta utána boldogan a királykisasszony, és elhatározta, másnap reggel sok mézes teát kér a szakácstól, és meg fogja osztani szorgos és hűséges méhecskéivel.
Így volt, mese volt – remélem hogy jó is volt.
- Petres Katalin: Tavasz köszöntő
Csermelyhangú a csend és a béke,
pitypangok sárgállnak a zöld réten.
Arannyal fest a Nap a kék égen,
lebegő felhők csuháját nézem.
A tavaszi színek mohósága,
mint merénylő tör Tél kastélyára,
mit uralt egyhangúság botránya.
Feltámadott a Remény fénysugára.
Belépnék boldogan templomába,
áldoznék Teremtő oltárára,
az áldott, örök megújulásra,
ha lelnék méltó szavak csokrára.
- Dobrosi Andrea: A tavaszt idézed
Csermelyhangú Édesanyám,
aki a tavaszt idézed,
arannyal bevont sugarat,
ki merénylője a télnek.
Még látom lebegő szoknyád,
a csend csuhája mind virág,
itt nefelejcs, ott orgona,
egy pitypangpehely hullik Rád.
De engem mohóság kerget
a kastélyodnak udvarán,
hova naponta belépnék,
lennék egy színes szivárvány.
Te vagy a tavaszom arca,
tudod, annyira szeretlek,
az egyszerűen már botrány,
miről írnak és beszélnek.
13. Thesaurus
Pitypang sárgul szépen, nyár ünnep van éppen.
Csermelyhangú rétet, letarolják mének.
Botrány ez a dolog, a sok növény dohog.
Sörényes merénylők megértést reménylők…
— Mohóság a bűnük. Ehhez annyit fűzök:
/Közeli kastélyból egy barát eképp’ szól:/
— Arannyal fizetek, elnézők legyetek!
Csuklyája lebegő, szakálla lobogó.
— Belépnénk a rendbe — kérlelik őt rendre.
— Lennénk mi is barátok, skandálják a virágok.
*
14. Szakács Anna: Belső gyermek világkép
Csermelyhangon szólt a gyermeki kacaj bennem
egykori boldog aranyát most pénzzé tettem
de ez az arany nekem nem ad vidámságot
pitypangként könnyen libben el a sok
régi kívánság, tisztaság most
mi csillagokkal kacsintó kis nagy emberek folyton növekvő világa
csuklyát húzunk a lebegő napjaink mosolyára
valódi arcunk tán csak e árva gyermek látja
micsoda botrány, földön futó lennék
nem kell pompa kastély, elég koszt kvártély
a mohóság bennem csillapodni kész inkább
szívnek kedves aranyára néz
csak egyszer beléphetnék az emberi magasságba
a minden űrt betöltő virágzó csillagtáncba
mely ott lakozik az isten minden parányi alkotásában
gyermeki szentélybe a világ játszik ilyenkor szívemben,
mint a virágszirmok a szélben
felderítem mit súg nekem a most
kalapjára tűzöm minden csodás képet, mit a gyermeki énem hoz
megemelem a kalapom e sok szenvedésen is átnyíló reménynek
a különbségek, színek egy nagy fehérré fénnyé érnek
mint a csillagok úgy tündökölnek egy Napként tiszta lapként.
Testem felnőtt, már de mint madár egyik szárny még gyermek
másik felnőtt tán a kettő közt
ott van az önvalóság az örök szárnymeleg csönd
mit isten adott a bölcs szeretet édes nektár
örökké való suhanás
mi szívünkben ott dobog suttog dalol kiált
hisz kiállt már sok próbát
így lesz lényünk egy benső álomszép
tiszta csend mit a fény
átölel és benne a boldogság él kék madárként
Mit már semmilyen merénylő borús érzés, gondolat, tett nem ront el.
egyszer e madár fészket rak a békesség családfáján mi a világot érlel .
és a Föld elcsitul hangján és álom lesz a valóság, mi életeket ölel
gyermek és felnőtt szegény minden nemzetség egyként ünnepel
és ott játszik a Világos réten egy közösségben és
gyermekként nevet és ad minden.