Szó-szövő 203.

MEGADOTT SZAVAK:

NÉZNEK, LÁTJÁK, KÖZEPÉN, ÜRESEK, NAGYOT, ÉDES, EGYSZER, CSÖNDES

Varga Katalin: Világot jelentő deszkák

Állok a színpadon, tele izgalommal, velem szemben a zsűri.
Néznek. Látják rajtam az izgalmat? Kipirultam, nyirkos a tenyerem. De most az előadásra kell koncentrálnom.
Szerepelek a világot jelentő deszkák közepén. Jó érzés, sokat dolgoztam érte. Lent a színpadon még üresek a széksorok. De ha felvesznek, akkor talán sokan tapsolnak majd nekem. Nagyot sóhajtok, elkezdem a Monodrámámat. De mi ez? Törölgetik a szemeiket a zsűri tagok?
Nem hagyhatom abba, most nem. Még jobban el kell varázsolnom őket. Eredményhirdetés jön. Mintha nem is itt lennék, úgy szemlélem az eseményeket. Harmadik díj, második. Nyugtatom magamat, Különdíjat talán kapok. Jól hallom? Ez az én nevem. Első lettem! Édes a siker íze, nagyon. De nem szállok el magamtól. Inkább, ösztönöz a díj, hogy tovább írjak, szerepeljek.
Megjósolták, egyszer még győzni fogok. Sikerült! Csöndes most minden bennem. Ez vagyok én, Ilyen öröm kellene sok embernek

Gősi Vali: Kései telefon

Fásultan létezel a hosszú hetek óta eseménytelen, csöndes ürességben. Ugyanaz a nyomasztó szürkeség a nap minden szakában, amit csupán az esténként álmosan dülöngélő, gyér gyertyafény tör meg, és rezdüléseivel megpróbál kibillenteni a reménytelen közönyből. Egyetlen vágyad ma is: nem gondolni semmire. Átadni magadat ennek a nagyon különös állapotnak, amely mintha a létezés pereme volna. A semmi széle, vagy éppen a közepe.

Kinézel az ablakon, ott is ugyanaz a rideg fehérség, mint tegnap, és azelőtt, meg azelőtt, már az idejét sem tudod, mióta. Észrevétlenül múlnak a percek, órák, amelyekben, így esténként talán a csöppnyi várakozás reményteli, hogy egyszer végre, egy napon, megint kizökkensz az álmosító egyhangúságból, és megtörik a szintén megszámlálhatatlan, alvás nélkül telő éjszakák monotonsága.

A süket, időtlen csendbe hirtelen belesivít egy távoli, éles hang. Egyre közelebbről hallod a telefoncsörgést. Nagyot rándul a szíved, majd eszeveszett zakatolásba kezd.

− Ki lehet az ilyen késő este? Napközben sem szólalt meg, már hosszú ideje.

Remegő kézzel a készülék felé nyúlsz, megkövülten nézed, majd lassan felemeled, de képtelen vagy megszólalni. Mintha megnémultál volna. Csend… − a vonal túlsó végén is − majd nagyon távolról, ismerős, halk hang közelít.

− Szia Anyu! – én vagyok…

Mellkasodban a hangos dübörgés hirtelen hagy alább. Talán megállt a szíved…

− Kisfiam… − suttogod…− és villódzó fények, színek kavalkádján átsuhanva lassan, erőtlenül, félénken kinyitod a szemedet. Hosszú idő után végre újra sírsz.

Mayer Zsó: Az utolsó vérünkig védjük várunkat!

Falu közepén, a Templom téren látható a csodálatosan felújított barokk templom, ettől kb. ötven méterre egy játszótér. Szertartáson minden nap részt vehetnek, főleg vasárnap délelőtt igyekeznek ide a helység katolikus vallású emberei. Árnyas tölgyfák, bársonyos cserjék övezik a teret. Nyár hevében, itt a téren elhelyezett padokon pihennek meg bevásárló kosarukat letéve a falu idős lakói.

A játszótéren játszó gyerekek vidám kacaja messzire hallatszik. Dróttal kerített, szabadtéri játékokkal teli a gyerkőcök kedvenc helye.

Néhány ülő alkalmatosság rönk, pad is várja a kisgyerekek kísérőit, melyen üldögélnek, sosem üresek. Féltve a kicsiket egy esetleges balesettől, élénken figyelnek a szülök, hinta, csúszda mellett álldogálva lesik csöndesen játékukat. A homokozó közepén többen, kisfiúk, kislányok várat építenek. Néhány kisgyerek kis vödrében szorgalmasan vizet cipel a várárokba, a játszótéren lévő csapból.

Egyszer csak elkiáltja magát a várkapitánynak kinevezett fiúcska:
– Gyorsabban hordjátok a vizet, jönnek a törökök!

A templomból kijövő nénikre, bácsikra, gyerekre mutatott kicsi ujjával. Hangja elhallatszik a templom kitárt ajtajáig. Tágra nyílt szemmel néznek az emberek az édes hang irányába.

Nagyot nevetnek a padon ülő és játszótéren lévő felnőttek.
– Visszük, visszük, hogy megteljen az a mély árok – kiáltják a vízhordók.

Megtelt végre a várat védő várárok. Tornyait messziről látják a téren tartózkodók.

Felsorakoztatja a várkapitány katonáit, kiadja a jelszót:

„Az utolsó vérünkig védjük várunkat!”
– Most már jöhetnek, sokan vannak, de mi győzünk, megfulladnak az árokban lévő vízben, ha ide merészkednek. Mégis egy közülük, ha véletlenül bejutna várba, kardommal lefejezem – kiáltja érces hangján.

Szabóné H. Anna: Téli melegség

– Itt a téli szünet, és még egy centis hó sem esett ezeknek a szegény gyerekeknek. Bezzeg a mi időnkben! Nem a televíziót és a számítógépet bújtuk, hanem szánkóztunk és hócsatákat vívtunk kipirult arccal, átfagyott kezekkel, lábakkal. Még fel sem melegedtünk és már mentünk volna ki a többiekhez játszani… Örülök, hogy jönnek az unokák, de csak mesélni tudok nekik a mi gyerekkorunk élményekkel, csínyekkel tarkított karácsonyváró csillogó teleiről. – magyarázza Gizi néni a városi menyének, miközben a mézeskalács édeskés illata betölti a konyhát.
– Akkor várunk benneteket! Szaladok, mert odaégnek a mézesfigurák – teszi le sietve a telefont.
A tepsiben szívek, csillagok, angyalkák sültek aranybarnára. Ügyes mozdulatokkal fehér cukormázzal cicomázza őket, hogy ne legyenek üresek.
Másnap a gyerekek nagy örömmel kóstolják meg őket. Csöndes gyerekként tényleg beérik néhány jókedvű régi történettel, melyet szájtátva hallgatnak:
– Egyszer az iskolaudvar közepén állítottunk egy nagy kövér hóembert. Többen hazalógtunk, hogy fel tudjuk öltöztetni. Nagyapátok elcsente hazulról a krumpliborító lábast, az lett a kalapja. Szegény édesanyja össze-vissza kereste, amire rájött, hogy ott díszeleg a hóember fején… Orrának sárgarépát tettünk. Jó nagyot, hogy minél mókásabb legyen.
A jókedvű hahota közben koppan az ablaküveg. Fejüket felkapva arra néznek, s látják, hogy néhány éhes madárka a kitett avas diót csipegeti.
– De aranyosak! – kiált fel Réka, melytől elrebbennek.
– Megijedtek – magyarázza Gizi nagyi.
– Kár, de ugye visszajönnek? – néz Tomi kérdőn.
– Persze, biztosan, főleg ha törtök nekik néhány szem diót…
Olyan meleg szeretet gyúlt szívükben, hogy a várva várt kint keringő nagy hópelyhek is láthatalanná váltak szemükben…

Szakáli Anna: Csandi

A legutolsó kötet, amit ajándékba kaptam tőle, a Gomb Oli címet viselte. Jellemző volt rá a szójátékos névalkotás. Ezek a megszemélyesített tárgyak, kalandos utat bejárva, mindig valamilyen tanulsággal szolgáltak az olvasó részére. Legutóbbi tervei között szerepelt egy újabb mese, Molli címmel. Engem kért fel, hogy olvassam el, és tegyek észrevételt. A tervezetét átolvastam, véleményem és javaslataim aztán elektronikus levélen keresztül
megtárgyaltuk. Szerettem volna találkozni vele, de féltem attól, hogy nehéz lesz kapcsolatot építenünk, így aztán mindig találtam kifogást. Egyszer, mégiscsak találkoztam vele személyesen. Vasárnap a délelőtti mise kezdete előtt láttam, amint a templomi padsorok között, a szabadon hagyott rész közepén haladt előre. Amint az emberek látóterébe került, érezhetően megmerevedett a levegő. A csöndes várakozás, moccanatlanságba dermedt. Már
hallottak erről a teremtésről. Ismerték a sorsát, de egészen másképpen értékelik azt, ha a nyomorúság saját szemük előtt jelenik meg. Látják, de alig hiszik. néznek, de fel nem foghatják . és az első érzés mindig a sajnálat.
Elöl még üresek a padok, és Csandi arra tart, mert ma áldozni szeretne. Hátulról annyi látszik, hogy háta előre görbülten oldalra dől, vékony karjai, mint két hosszú pálca lendülnek előre és hátra, amint a haladást
segítik. Vannak, akik alig halhatóan felsóhajtanak.
A szinte kézzel fogható megilletődöttségből a nagyot csattanó első kétszemélyes pad hangja rázza fel az embereket, amint hozzáérve neki ütközik, és végre megáll. Tudja, érzi, mindenki őt bámulja, de már megszokta, és most nem érdekli más, csak az, hogy úgy helyezkedjen el, hogy ne legyen másnak útjában. Kicsit még fészkelődik, hogy jobban láthassa az oltárt, aztán oldalra nyúl, és behúzza a féket a tolókocsi kerekén.

Szakáli Anna: Hóember

Amióta leesett a hó, a kislány mindennap elmondta, hogy szeretne hóembert építeni. Hiába próbálkoztak azonban, a hó porhanyós volt és nem állt össze. Így várni kellett türelmesen, amíg enyhébb lesz az idő, a hó megroskad, és össze lehet állítani hógörgeteggé. Addig is, amikor csak lehetett kimentek szánkózni, megetették a madarakat, vagy nézték az ablakból hogyan szállingóznak a hópelyhek.

Vasárnap délután, újra meglátogatták a nagymamát. Ezen a napon nagyon felmelegedett az idő, és attól kellett tartani, hogy a húszcentis hó hamar elillan. A nagypapa és a szülök az udvar közepén beszélgettek, arra várva, hogy a nagyi feljöjjön a szuterénból. A két kislány boldogan rohangált a betonjárdán, ahonnan már leolvadt a hó. A nagymama hamarosan előbukkant, karján egy kosárral, amiben rengeteg CD lemez volt.
– Nézd csak mit találtam? – szólt köszönés helyett a kislánynak, és már nyújtotta is oda a CD-t. – A kis vakond és a hóember!

A kislány felsikoltott örömében. Mindenki nagyon örült, mert már régóta keresték.
– Mami! Mi is építünk hóembert! – és már futott is nagyapjához, aki felkészülve az eseményre, hozta a kellékeket. Elindultak a kert hátsó részébe, és akkor meglátták, hogy a hóember alsó testét a papa már elkészítette.

A kisebbik gyermek csöndes szemlélődéssel figyelte mit csinálnak a többiek, és mozdulatlanul nézte, hogyan elevenedik meg az a furcsa alak, aki a hideg hóból van, vödör a kalapja, és söprűt tesznek a kezébe.

Mikor végre elkészültek, a papa fényképeket készített. Kincsi, mielőtt bejött volna a házba, többször átölelte a hóembert és rámosolyogva közölte: Nagyon szeretlek!

Mindenki nagyon örült, de nehogy megfázás legyen a vége, be kellett menni a házba.

Bent még egy meglepetés várta a gyerekeket, mert a nagyi szív alakú tortát sütött Hajnalka születésnapjára. Olyan boldog, örömteli viháncolás kezdődött, amilyent régen láttak. Igazán üres szívűnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ne örüljön, és ne vegyen részt a gyerekek örömében. Amikor elteltek az édes vanillia tortával, természetesen meg kellett nézni A kis vakon és a hóember című mesét. Mindkét gyermek elvarázsolt arcocskával nézte végig, és mosolyogtak, amikor a kis vakond megmentette a kedves hóembert az elolvadástól.

Kincsi felállt, odament a nagyihoz és egy nagyot csattanó puszit nyomott az arcára.
– Mami! Boldog vagyok! Ma két hóemberem is van!

Viemann László: Benőtt

Mint minden atléta magam is saját körmeimet lábon és kézen fiatal koromban pedikűrös szaktudás nélkül szoktam rendben tartani. Persze akkor még a szem látásommal nem volt bajom. Ahogy éveim nagyobb számokat mutatnak rávagyok szorulva lábápoló szakorvosra, megkímélni azoktól a fájdalmat adó benőtt körmöcskéktől. Amiket idővel nehéz rendben tartani, fiatal évek rossz kezelése végett. Lehetséges sokan azt gondolják ezzel a látáshiányt okolom, közel sem arra terelem itt írtak értelmét. Ugye az is közbenjár a mult fiatal évek állandó kezelés mély szakértelem nélküli volt s vágtuk a körmök sarkait ki, nem említve a lejárt évek, reuma s hajlékonyság ami újabb nehézséget ad öregségünknek s azt kezelni kellene nekünk mint vak aggok.

Rosszabb estetben az orvosok látják kezelési hibáink s rámutatva, miért szenvedjük benőtt köröm sarkok fájdalmait. Emlékszem jó rövidre kikerítve vágtam le körmeim amit most megbánva szenvedem. Persze mind ezzel kevesebb köröm vágást lustasággal akartam elérni.

Van nagyon édes és kedves kis doktornőm aki szakértően már négy láb körmöm sarkát kipörgetett és megszabadultam benőtt fájdalomtól, így a körömház sarkok most üresnek néznek ki, s így közepén kényelmesen nől a körmöm, no-meg éjszakáim egyszerre csendes álomba merülve lettek.

Golán Angéla Gabriella: Az öreg ház

Csak állt és nézte a napkorong pirosát, midőn lassan az ég létrájára lépet. Még csak haloványan világított, s a hajnal éppen hogy megkezdte színekkel telíteni az éj hagyta ürességet.
A csönd a szívére telepedett.

Ő csak állt és észre sem vette a jelent. Az öreg ház önmagában még szépnek tetszett, s födémje alatt bújtatta meg az édes múltat. Gondolatai az elmúlt évek közepében keringtek, amikor ő még fiatal volt és a lépcsőről nézte, amint férje orvosi táskájával az autóba száll, hogy csöpnyi pacienseinek enyhülést vihessen. Látta, amint fia az udvar macskakövein bukdácsolva járni tanul, s hallotta eme vidám idők kacagásait. A kövek között látni vélte a portulácska piros, sárga és lila virágait. A kapu elött egy fiatal akácfa nyújtotta élénkzöld ágait az ég felé. Úgy nyújtogatta ágait az ég felé, mintha a Mindenhatónak szeretett volna hálát adni az élet kegyeleméért. Pont úgy mint ő is mindennap tette, hiszen túlélte a gyermekkora éhínségét, a másodok világháború összes rútságát és megélte 1956 gyilkolását.

Igen, fiatalsága nagyrésze kínok, nehézségek és boldogtalanságok között telt el. De nem így az itt töltött évek. Amikor végre rátalált nagy szerelmére és anyagi helyzetük sem lehetett volna jobb, megengedhették maguknak, hogy megvegyék ezt a szép kertesházat. Már az sem számított, hogy a kommunisták nemesi származása miatt megannyi követ görgettek élete útjába. Férje, a gyermekorvos által és jó munkája nyomán újra a megbecsült emberek közé tartozott. Igen, itt ebben a házban élte meg élete boldog pillanatait. Itt és sehol máshol nem szeretett volna meghalni…

Egyszerre fia szavai zökkentették vissza a jelenbe:
– Gyere anyu, most már itt az ideje, hogy induljunk az új házunkba. Hosszú az út Szentendréről Kecskemétre. Látod az akácfát már ki is vágták és biztosan nem szeretnéd látni amikor az új tulajdonos a házra küldi a buldózereket.

Könnyekkel a szemében lassan megfordult és csoszogva elindult az autó hátsóajtaja felé.