MEGADOTT SZAVAK:
KANDÚR, MINDIG, RETTEGETT, LOPVA, GYOM, NÉHA, SZÁLL, HAGYOM
Hanyecz István: Tavasz hírnöke
Kandúr dorombol
kuckóban szunyókál a
fütött kemencén
Gazdi befütött,
mindig házi kenyeret
és gyors lángost süt
Fárasztó munka,
rettegett a sütéstöl,hogy
nem kel fel tészta
Lopva figyelte
dagasztás eredményét
Gyönyörüen nött
Sürün nö a gyom
ideje már gyomlálni
Tavasz kandikál
Gazda néha szól
munkára lusta népség
“ Laci ült rátok “ ?
Száll ott magasan
gólya madár,hazatért
Tavasz idején
Élvezem jöttét,
csodás kelepelését,
Tavaszt áraszt
hagyom a gyomot
fotózom hát a gólyát
Tavasz hirnökét
Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: Kandúr-ösztön
Az éjjel lopva kiosontam
szobám sötét balkonjára,
látni véltem, ahogyan
árnyak szálltak est-homályra.
Valahol egy kandúr lépdelt
bokrok rejtekébe,
s néha furcsán felmiákolt,
nem érthettem félre,
hisz tudtam, végre itt a tavasz,
párt keres a macska,
ösztönösen mindig így tesz,
magát előadja.
Lombok közt a madarak
rettegve lapultak,
mert mi lesz, ha a vadászösztön
előnyt ad a kandúrnak.
Hajdu Mária: Talán…
Talpunk alatt fogy a járda,
ráköszön a múlt a mára.
Kullog mögöttem, hát hagyom,
szaporodik, akár a gyom.
Száll az idő, ráncot lopva
régvolt fiatal arcomra,
néha mégis meg-megállok,
utolérjen, kicsit várok,
talán lassabban ér véget,
ha tiszta a szív, szép a lélek.
Szabóné H. Anna: Magányban
Szökevény lelkem rettegett
míg őrhelyére nem ült a hold.
Lopva néztem fénylő arcát,
s hogy mily aranyos ruhácskát hord.
Úgy szerettem volna néha
Felhőként az ölébe ülni…
Onnét nézni a világot,
s mindvégig madárként lebegni.
Földbe gyökerezett lábam
hagyom, míg vár lépésre szántan,
Elindul, mint gyom a kertben,
s kelletlenül léte felbukkan…
Szabóné H. Anna: Séta
Sötét szárnyát tárja, s leszállni készül az est.
Bársonyára az ég lopva csillagokat fest.
A csendet egy kandúr torz éneke töri meg.
A cicalány szíve mégis mindig megremeg.
Sietve nászt ülnek már a gyomos pamlagon.
Hópehelygyerek csusszan végig az orromon.
Érzem, hogy néha belém karol sóhajtva a szél,
s én hagyom idebújni, míg ajtómig kísér…
Schvalm Rózsa: Megújuló tavaszban
Rettegett tél múltba tűnt,
ragyog fénylő napsugár,
életet hint melege,
halott tájra fagy után.
Friss szellő lopva oson,
mit a tél hátrahagyott,
avart, gyomot elsodor,
rügyet fakaszt ágakon.
Megújuló tavaszban,
újra szól a pacsirta,
barka selyme kipattan,
kinyílik az ibolya.
Szürke tegnap tovaszáll,
bontakozik színvarázs,
fű, fa, virág árasztja,
új tavasz friss illatát.
Schvalm Rózsa: Szállnak az évek
Mindig elragad, fájó gondolat,
az idő szalad.
Szállnak az évek, visszatekintek
lopva a múltba.
Bús szemeimbe emlékek árnya,
könnyeim csalja.
Hagyom, suhanjon a képzeletem
múlt tegnapokba.
Idő fonalán, csillogó gyémánt
mi szép volt hajdan.
Fogas kerekét visszaforgatnám,
oly nagy-boldogan.
Múló pillanat, bús felismerés,
az idő szalad.
Rettegett jövő oly bizonytalan,
mit hoz a holnap?
Varga Katalin: Kandúr-sirató
Egy kandúr, ki gazdáinak emlék már csak.
Családban töltött évei messze szálltak.
Mindíg ellopta ő a jó falatokat.
Rettegett, ha házuk mögött jött a vonat.
Megtörtént a tragédia, elütötték.
Hiába hívtak orvost, nem volt segítség.
Néha még látni vélik, kis kosarában.
Hagyjuk, nyugodjon örökké valóságban.
Hanyecz István: Kandúr, a nagyvadász
Volt nekem egyszer egy szép cicám
selymes,tarka szörü,hatalmas kandúr
naphosszat ott lebzselt a börfotellben
Ö mindig egérvadászatról álmodozott
a kis faházhoz gondozott kert tartozott
cirmos cica szabadon le-fel kószált ott
Résen volt,amikor cincogtak az egerek
rettegett minden arratévedt mezei egér
kandúr Bandi ügyes vadász hirében állt
A verebet lopva,észrevétlen becserkészte
türelmesen,mozdulatlan ült s várakozott
kellö pillanatban villámgyorsan lecsapott
Máris szájában ficánkolt a vijjogó madár
Nem ismert pardont a vadászénje hajtotta
a kertben levö gyom,bujóhelyként szolgált
Néha amikor vadászni indúlt kora délután
betévedt a szomszéd kertbe,ott körülnézett
megbújt a csipkebokorba,éberen figyelt ott
fenyöfára varjak szálltak, károgva vijjogtak
Cirmos cica kifigyelt egy kisnyuszit lapulva
máris ugrott s elkapta frakkját tapsifülesnek
Hallgatom”visitó gyereksirást” kint a kertböl
látom a büszke vadászt,szájában zsákmánnyal
dicsérem öt,hagyom érezze a vadászat örömét
Mentovics Éva: A nagy blamázs
Ő volt, kitől minden egér rettegett,
s lopva osont ki, a lyukból,
számlálva a perceket.
-Bár itt mindig veszélyesebb,
nem hagyom, hogy elnyomjon
mindnyájunkat, mint a gyom
ott, a selymes pázsitot –
szólt Rokfort, a vérmes egér.
– Lázítok.
– Ki unja a rémuralmát, nem lazsál,
vezényszóra, egy egérként harcba száll!
Tudjuk, hogy a karma néha rém hegyes…
nincs kifogás, a döntésem végleges!
Nem is sejti szegény kandúr – mily blamázs –,
erről szól majd holnap minden híradás.
Fogat fen az egérsereg, s győzelem!
Kiterítik kandúrunkat ott, a pázsitszőnyegen.
Mentovics Éva: A pánikbeteg kandúr
A kandúr mindig rettegett,
ha pánikroham lepte meg.
De nem bírt ki, csak egy hetet,
és lopva átmerészkedett
a szomszéd kertbe, hol a gyom
úgy elterjedt mondhatom,
hogy magja nem csak néha szállt.
A gazda biz már rég kaszált…
(- Fáj a karom, s oly nagyon,
e gaz gyomot otthagyom.
Aszály… s annyi lesz neki…
vagy a jég majd elveri –
legyintett, majd elporzott.)
S mert ötlete nem volt jobb,
meg hát az a betegség…
ott szerezte meg kandúrunk
a betevő egerét.
Mentovics Éva: A pedigrés kandúr
– Éhes vagyok! – szólt kandúr, a rettegett.
– Úgy nyervogok, hogy a ház is megremeg,
ha nem kapok azon nyomban friss tejet.
Odakinn csak sár meg gyom van mindenütt,
száll a pollen, s attól mindig prüszkölök.
Nem járok hát gazos kertet, kátyúkat…
hogyisne, még néhány kutya rám ugat!
Származásom előkelő – nem hinném,
hogy feketén vették volna pedigrém.
Heverészek, s nagy kegyesen csak hagyom,
néha-néha más üljön a pamlagon,
amit persze nekem vettek, csak nekem
(azt se tudják, hogy keressék a kegyem).
Nem kell lopva hurkát csennem, se tejet,
úgy neveltem mindenkit, hogy lessenek,
s ha megfogan fejemben a kívánság,
hozzák is a tejszínt, májat, kispárnát.
Szabóné Horváth Anna: Ringató álom
Lelkem lopva egy álomért remeg.
Éj köntösébe bújik az ég.
Meseországban a múlt feldereng.
Ezer édes emlék száll felém.
Gyerekké törpít a színes csoda,
s néha megró a szülői szigor,
de karunk ölel egymásba fonva,
és virággá válik minden gyom.
Rettegő szívem féli a valót,
Hogy nem lát, nem simít titeket.
Hagyom, hogy higgyen még tündért, manót,
s ébresszen gyermeki hiteket…