MEGADOTT SZAVAK:
BÁCSI, BATYU, RUSNYA, TUDÓS, MENNI, VACSORA, MESSZI, HOVA
Mayer Zsó: Tekintet a szikrázó Nap fényében
Ült rideg konyhájában az asztalnál. Reggelijét pár perccel hajnali öt óra után kirakosgatta magának batyujából, melyet a kamrából hozott elő. Törött szélű tányéron pár szem tepertő, háromnapos kenyér csücske, vitaminként egy fél vöröshagyma. Életemnek legyen sava borsa – gondolta – kiteszi kopott sótartóját is, melyben talált csipetnyi sót, borsot.
Kevéske reggelijét lassan ette, hogy tovább érezze az étel ízét, ezt a csöppnyi örömöt had élvezze. A vacsoraidő még nagyon messzi van. Elővette maradék pálinkáját, egy kupicával lehajtott torkán, s az elmaradhatatlan cigarettájára gyújtott. Rusnya munkás nadrágja lógott rajta, kabátján foltok jelezték, hogy szebb napokat látott régen. Elindult az önkormányzat hivatala elé, ahol kiosztották neki aznapi munkáját némi segélyért. Seprű, lapát lett a munkaeszköze, feladatul az utca tisztán tartását kapta. Nekilátott szorgalmasan, de amikor útjába esett a kocsma, a seprűt, lapátot falhoz támasztotta, s betért.
– Csókolom Jucika – köszönt. Kérnék egy üveg sört, nagyon megszomjaztam.
– De hát a tegnapit sem fizette ki, vagy írjam az adósok listájára, korábban elfogyasztott italai mellé a sör árát? – kérdezte a kocsmáros nő.
– Igen írja – tudja, hó elején, mikor megkapom a pénzem a hivataltól, mindig megadom.
– De egyen is rendesen, mert nagyon sovány Józsi bácsi!
– Hát, lányom a cigaretta még mindig olcsóbb, mint az ebéd és jól lehet pöfékelés közben gondolkodni.
– Aztán mi jár a fejében ilyenkor? – érdeklődött Jucika.
– Hát az asszony, mikor még élt, milyen jó gulyást főzött, meg rétest sütött – jaj, az a káposztás… – szinte számban érzem az ízét. Volt tisztességes munkám a termelőszövetkezetben, a gyerekeknek jutott új cipőre, ruhára, én is kaptam ünnepre új inget, öltönyt, az asszony magas sarkú bőr cipőt, még egyszer kalapot is vettünk, tudja, mint amilyent a városi dámák hordanak. Utána is fordultak, mikor templomba szokott menni és feltette új kalapját – milyen flancos ez a Marcsa – suttogták mögötte. Azok voltak a szép idők… Most meg egyedül éldegélek a régi, penészfoltos házamban a kutyámmal. Lányaim, csak néha látogatnak meg, azoknak is inkább pénz kéne, aztán meg krumpli, zöldség a kertből. Pedig eldicsekszem, hogy az egyik lányom olyan tudós féle, sokra vitte az életben, nem úgy, mint én. Ha termelek, adok is nekik, de pénzt honnan vegyek, éppen hogy csak kijövök belőle egyik hónapról a másikra. Látja, ilyen dolgokon gondolkodok én Jucika.
Megitta sörét, s kért még egyet, hogy vacsorája mellé lecsúsztathassa torkán, elvégre a sült szalonna után nagyon jól fog esni.
– Írja ezt is a többi mellé, aztán hó elején rendezem tartozásom! – a sörre nézve elégedett mosoly ült szeme sarkában.
Megemelte lyukas kalapját, köszönt és kicsoszogott a kocsmából.
Felvette seprűjét, lapátját, befejezte aznapi munkáját, jelentkezett kenyéradó gazdájánál, illedelmesen köszönt, majd hazafelé vette útját.
A legrövidebb utat választotta, otthona a vasútállomástól kb. százméternyire volt. Gyorsan szedte fájós lábait, hogy még átérjen a közeledő vonat előtt. Élesen sikoltott a vonat fütty, de a távolság hirtelen elfogyott köztük. Csak a messzire repült lyukas barna kalap várt árválkodva viselőjére. Józsi bácsi üveges szemmel tekintett a szikrázó Nap fényébe.
Gősi Vali: A jóság és a halhatatlanság királysága
Élt egy szegény ember, valahol a világ végén, megszámlálhatatlanul sok gyerekével, egy olyan kicsi házban, ami alig volt nagyobb a csiga házánál. Máig sem érti senki, hogyan férhettek el mégis olyan sokan a kicsi házban.
Ráadásul olyan szegények voltak, mint a templom egere, sőt, annál is szegényebbek, mert a templom egerének azért akadt néha egy-két leejtett kolbászvég, vagy avas sajt a paplak öreg kamrájának sarkaiban, ha a templomban nem is, hiszen oda nem enni jártak az emberek, hanem imádkozni a betevő falatért, vagy hálát adni mentek, ha került néha − legalább napjában egyszer − valami szerény vacsora az asztalukra.
Szegények voltak ott mind a falu lakói, ráadásul minden családnak volt legalább fél tucat, éhes gyereke, de akadt olyan ház is, ahol egy egész futballcsapatra való purdé szaladgált az anyja körül napestig, mezítelenül, étlen-szomjan.
Ők legalább azért még megszámlálhatóak voltak − már annak, aki a szüleik közül tudott számolni és számukra még név is jutott a naptárból, ha sok esetben ugyanaz a név is, és ritka esetben ugyan, de néhányuknak valami kevéske alamizsna került keresztelőre is.
Mesénk hőse, a szegény özvegy bácsi azonban nem tartozott a tudósabbak közé. Sohasem járhatott iskolába, mert a szülei, meg a nagyszülei, és azok szülei is mind-mind nagyon szegények voltak, a falu legszegényebb emberei. Ráadásul a családjában régen is mindig annyi gyerek született, hogy már elfogytak a nevek a kalendáriumból, és a legkisebbeknek még nevük sem volt, nem hogy ennivalóra futotta volna. Sem számolni, sem írni nem tudott szegény, így még azt sem tudta, pontosan hány gyerek sivalkodik nap mint nap körülötte. Régóta nem is próbálkozott, hogy összeszámolja őket.
Reggelente, mire sorra felébresztette a lurkókat, az elsőként ébredők azonnal magukba tömték a fiók mélyére rejtett, száraz kenyérhéjat, és azt a kevés vizet is mind megitták, ami néhány naponta akadt még a kiszáradó kútban. Az utolsóként ébredőknek nem maradt egy árva morzsa sem. Állandóan éktelen sivalkodás verte föl a házat, néha egészen lefekvésig, amikor a gyerekek már olyan éhesek voltak, hogy az apjuk bánatában sokszor együtt sírt velük, amíg az éhségtől végre elaludtak. Bármit elvégzett volna a szegény ember pár betevő falatért, hiszen mindennél jobban szerette a gyerekeit, de már évek óta nem akadt munka errefelé, sem neki, sem másnak.
Csak imádkozott, és szégyenében, tehetetlenségében néha sírva kérte számon a Teremtőt, hogy miért is vette magához idejekorán az asszonyát, aki azért mindig előteremtett valamit a semmiből is az éhes szájaknak, ha csak napjában egyszer is. Még annak a rusnya macskának is jutott néha egy-egy falat, amelyik azóta hűtlenül elcsavargott tőlük, mióta a gazdasszonyt eltemették. Azóta, ha akadt is valahol egy-egy száraz szalonnabőrke, vagy kenyérdarab, azt is fölfalták a házban elszaporodó egerek.
Egyszer, egy sivalkodástól hangos reggelen az öreg a szokottnál is korábban ébredt. Valami különös fényesség verte ki az álmot a szeméből, ami az apró ablakon át vakítóan bevilágított.
Feltápászkodott, hogy megnézze, mi ez a sohasem tapasztalt furcsaság pirkadat előtt.
Elámult ám, ahogy kilépett: ilyet sem látott még! Egy hatalmas, díszes, színarany hintó állt, nem messze a háztól. Olyan hatalmas volt, hogy majdnem az eget súrolta. A hintó azonban az apró utca túloldalán megrekedt az irdatlan mély sártengerben. A király kocsisa, meg egy gilisztánál is soványabb lócsiszár hiába nógatták a tizenkét, gyönyörűen fölszerszámozott, aranyszőrű lovat: azok csak álltak ott, lehajtott fejjel, csökönyösen. A hintóból meg kihallatszott a kis királylány fojtott zokogása. Édesapja, az öreg király hiába csitítgatta, a tündérszép királylánynak rémületében, hogy már örökre itt kell ragadniuk ebben a mocsárban, egyre csak hullottak a könnyei, annyira, hogy a sártenger egyre nőtt körülöttük.
Nem kellett a mi szegény, özvegy emberünket segítségre hívni: olyan jó szíve volt annak − meg hát az erejével is dicsekedhetett volna, ha lett volna kinek − hogy rögtön a segítségükre sietett. Először egyenként megsimogatta a gyönyörűen fölszerszámozott lovakat, valamit talán súgott is a fülükbe, aztán egy mozdulattal megemelte a saroglyát, és már kinn is volt a hintó a sártengerből.
A király elcsodálkozott nagyon, hiszen számtalan szolgája közül egy sem volt, aki uralkodása alatt bármikor, ilyen jó szívvel, bölcsességgel, és erővel segített volna, ha baj volt a palota, vagy a lakói körül.
Magához ölelte a szegény embert, és azonnal megtette udvari fő-kocsisának.
Mosolyogva bevárta, amíg a megszámlálhatatlanul sok, kócos, mezítlábas kisgyerek mind elfoglalta helyét a hatalmas hintóban. Az utcán álmélkodó, és meghatott emberek integettek a búcsúzóknak. A jószívű király meg, amerre csak elhajtottak, két kézzel szórta az aranyat a falu népének, hálából a segítségért.
A szegény ember, a sok félárva gyerekével együtt, boldogságban, bőségben élt a király gyönyörű kastélyában. Néha-néha visszahajtott az elhagyott kis faluba, hogy megnézze: kitart-e még a többi szegény embernek a jóságos király adománya.
Azóta a falu összes lakója gazdag ember lett, a gyerekek mind iskolába járnak, és írni, olvasni, számolni tanítják azokat is, akik még soha nem találkoztak a jóságos királlyal, csak a mesékből ismerik jótetteit.
A királyról azóta kiderítették a tudósok, hogy jóságáért jutalmul halhatatlanság járt cserébe, s talán még most is osztja az aranyat valahol a szegényeknek.
A jóság és halhatatlanság azóta, szerencsére, temérdek ember vágya a világon. Akinek sikerül az egyiket megtanulnia, az a másikat – a halhatatlanságot – az idők végezetéig, és még azon túl is − ajándékba kapja. Királysága pedig a leghatalmasabb királyság lesz, amíg világ a világ, vagyis, amíg egyszer majd egyetlen, hatalmas, halhatatlan királysággá nem lesz minden földi tartomány, örökké élő, jóságos, boldog emberekkel.
(És akkor talán még királyra sem lesz szükség, hiszen mindenki királyként élhet.
Varga Katalin: Pista bácsi
Ma reggel végre napsütésre ébredtem. A fekete rigók szokásos traccspartijukat tartották éppen.
Ideje hát felkelnem. Bőséges reggelim elfogyasztása után a boltba indulok. Szomszédom, a mogorva Pista bácsi kint pipázik a kertben a padon. Barátságos köszöntésemre éppen csak válaszol. Ma délelőtt akkor is szóra bírom. Határozom el. Megkapja tőlem a szeretet batyuját. Csak azért is.
De most sietnem kell. A kutyánk kölykezni fog, nem maradhatok sokáig. Nem lesznek rusnya kiskutyák, mint ahogyan Pista bácsi mondta egyik nap, amikor meglátta a nagy hasú labradorunkat. Egyébként szomszédunk kapuján láttam a táblát: Harapós kutya.
Felesége is lehetett, karikagyűrűt látok az ujján. Nem kell ahhoz tudósnak lenni, hogy rájöjjek, ez a mogorvaság talán a magányosságából ered. Át kell menni hozzá, még ma délután. Döntöm el.
De hazaérve nagy esemény fogad. Elindult a szülés Ladynél. Hova bújt el ez a kutya? Be a Garázsba?
Sorra érkeznek a nyüszögő kis jószágok. Meg sem áll, hat kiskutyáig. Messziről nézem őket, majd közelről is. A születés csodája megérint. Hagyom is most a kutya családot. Tejet készítek oda a kutyamamának.
Aztán megyek át a szomszédomhoz a hírrel. De hova mehetett? Az ajtaja nyitva van, Kopogok hát illedelmesen. Bent ül a hátsó szobában, zenét hallgat, Beethoven Sorsszimfóniája harsog. Nem kellene most zavarni, gondolom. De ő észrevesz Nem haragszik, megkérdezi:
– Szereti Beethovent? – kérdezi. Aztán elkezd mesélni. Felesége pár éve halt meg. Akkor temette el kedvenc kutyáját is. Gyerekei messze élnek tőle. Ne haragudjak rá, ha mogorvának látszott.
Majd megkérdezi, mi a látogatásom célja? Mondom, megszülettek a kiskutyák. Gyengédséget látok a szemében. Át is jön, megnézni őket.
Csatát nyertem Pista bácsival szemben. Kiválasztott egy kutyust. Sőt, most már mindennapos vendég lesz nálunk.
Most már jöhet a vacsora is. Lett a családnak egy új barátja.
Golán Angéla Gabriella: Batyu-mese
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy rusnya bácsi. Annyira csúnya volt szegény, hogy az öreg batyu, akinek a gazdája volt, már régen azt fontolgatta, hogy el kéne hagynia. Lényegében csak azért nem hagyta még el, mert az idősember a fiatalságára emlékeztette, na meg hogyan is lenne az lehetséges.
Még abban az időben került hozzá, amikor a rusnya ember is élete teljében járt és a szegedi egyetemre készült. Mivel azonban édesanyja nem tudott neki egy szép koffert beszerezni, egy régi lepedőből kanyarintott ki egy darabot, s így született meg a nevezett batyu.
A fiatal, ámde már akkor is ronda ember, vállára vette az új batyuját és mivel pénze nem akadt, gyalog készült elmenni Szegedig. Messzi volt a város a tanyától és az út így három napi gyaloglást igényelt.
Az első nap még fütyülve és jókedvűen telt az idő. A batyunak jó sora volt, hiszen ütemre himbálodzva nézhette a tájat. Estére a fiatalember egy nagy eperfa árnyékában ütött tanyát, s a batyut párnaként a feje alá gyömöszölte. Igaz a batyut alul nyomta a föld keménysége, de felül melegítette a rusnya ember melegsége.
Másnap már nezebben szedte a lábait a csúnya ember. A fütyülést is abbahagyta és azon sopánkodott, hogy feltörte a sarkát a csizma. A batyu is unta már, hogy az útporát nyelje, s hogy rosszkedvének nyomatékot adjon, minden lépésnél jól hátba verte a csúf fiatalembert. Egyszer aztán amaz úgy begurult, hogy földhöz vágta a batyut s nem mozdult egy tapottat sem. Igy érte őket a második este egy jegenyefa alatt. Mielőtt még elszenderegtek volna, az ember megette szegényes vacsoráját. A batyu pedig számba vette a piszokfotokat, melyek szürkére változtatták néhai fehérségét. Mindketten duzzogtak, szapulták a szegénységet és ünnepéjesen megfogadták, hogy amint tehetik, ennek a szegénységnek véget vetnek.
A harmadik napon, amikor a rusnya ember már alig állt a lábán, melléjük gördült egy szekér. A paraszt ember, aki a bakon ült, megkérdezte hogy hova is tart a legény. Amint megtudta, hogy Szegedre igyekszik, elmosolyodott és felajánlotta, hogy magával viszi. Igy mindenki jól jár. A legény kényelmesebben utazhat, a paraszt pedig beszélgetéssel töltheti az unalmas utat. A batyut hátra hajították, ahol ő is kényelmesen utazhatott a széna tetején.
Út közben a paraszt elmesélte, hogy a városi lányok csak szépséggel vagy gazdasággal meghódíthatóak és a fiatalember csak a gazdaságban bízhat. Aztán lopva a batyura pillantott és egy jót kacagott.
Szegedi megérkezése után a rusnya ember elkezdte egyetemi tanulmányait s hamarosan rájött, hogy a paraszt az igazat beszélte. Egy lánynak sem kellett a csúnya ember, akár milyen kavallér, akár milyen okos is volt ő. Igy szegedi tanulmányait nagyon komolyan vette és hogy célját ne feledje, minden este megszorongatta a batyut.
A batyu sem feledte célját, de legtöbb idejét avval töltötte, hogy végre találjon egy utat, annak megvalósítására. Emez pedig nagyon nehéznek bizonyult, hiszen gazdája a szegedi megérkezés után többet nem vitte magával őt. De mivel minden este megsimogatta és szeretett teljesen magához ölelte, nem érdekelte már a batyut, hogy gazdagok vagy szegények-e, csak maradhasson gazdájánál.
Igy telt el néhány év, s a rusnya emberből egy tudós ember lett. Oly nagy volt a tudásának híre, hogy világszerte a véleményét kérték. Minden ország, melyben járt, temérdek pénzzel jutalmazta munkáját, s így idővel egy gazdag ember lett belőle, akit a legjobb körökben is szívesen láttak.
Csúnyaságának ellentmondva, gazdaságának növekedésével egyenlően, megnőtt az attraktivitása is. Megannyi szép és bájos asszony vetélkedett társaságáért és megannyi anya kívánta a csúnya embert vejének.
Egy napon a rusnya ember egy banketten belebottlott Arankába. Még soha nem látott egy ilyen angyali tüneményt. Aranka karcsú teste édesanyjára emlékeztette, s negédes hangja a tavaszban hallható madárdalra. Szőke haja fürtjei a búzatábla, s kék szeme a búzavirág emlékét idézték.
Mikor a rusnya ember megkérte Aranka kezét, nem volt kifogása ellene, hogy a felesége legyen. Csak a házastársi lakással kapcsolatban említette meg kételyeit. S az belátható volt, hogy egy egyszobás albérleti lakás nem való családifészeknek, főleg ha egy nagyobb házra is tellik. Igy lett egy városszéli villa megvásárolva, ahol az új feleségnek, a személyzetnek és a jövendőbeli porontyoknak is jutott hely.
A batyu a ház halljában kapott helyet, ami az új hitvesnek bár szégyenletes, az úrnak viszont az elmúlt szegénység szimboluma volt.
A batyunak először kedvében járt az új helye. Igy mindenkit láthatott, aki belépett a házba, s igen fontosnak találta pozícióját. Vele szembesült minden belépő személy, ha nem is értették mit keres egy batyu egy ilyen gazdag család portáján.
Az esküvő után Aranka még kedvesen legyeskedett ura körül, s minden teljesült kívánságáért, forró csókokat nyomott férje homlokára. Igy telt meg egy szoba megannyi ruhával, cipővel és megannyi fiók finom kelmével és ékszerekkel.
Eközben a rusnya ember egyre többet dolgozott, s nem maradt idelye a batyu észrevételére. Csak gyorsan elment mellette és rá sem hederített. Ez elszomorította a batyut!
Ez alatt Aranka megszülte a várva várt utódokat, s a rusnya embertől egyre több cicomát várt cserébe. De a rusnya ember már nem kapott annyi megbízást mint régen, hiszen tudása kiöregedett, s a gazdasági helyzet is romlott. Vagyona apadni és gyermekei igényei ellentétes arányba, nőni kezdtek. A kimaradt keresetet a rusnya ember spekulálással próbálta pótolni.
Az idő múlt és Aranka is öregedni kezdett. Arcán ráncok jelentek meg, melle megadta magát a gravitációnak, a bőre pettyhüdten lógott hasán. Aranka öngyilkossággal zsarolta férjét, ha nem engedheti meg magának, hogy a szépség ideálnak ismét megfelelhessen, s föleg mint meannyi más nő, ő is szépségoperácion essen át, hiszen ez az egyetlen téma baráti köreiben, ahol már nem is mutathatja magát rusnyasága miatt! De férje aki még mindig csunyább volt nejénél nem engedett.
Aranka ezért olyan mérges lett, hogy a batyut, mely szemében oly nagy szégyent jelentett, a falról letépte és a ház mögé dobta.
Aznap kapta a rusnya ember a hírt, hogy a gazdaság világszerte összeomlot, a spekuláció elvitte a pénzét és a házára rátáblázott svájci frank alapú hitelt nem tudja tovább fizetni. Miután megtörten hazatért, Arankával tudatni akarta, hogy még gyermekeik tanulmányait sem tudja már tovább fizetni és nincs más esély, mint édesanyja tanyájára költözni, ahol legalább egy kis alapvető élelmiszert meg tudnak termelni. De Arankát a külön hálószobályában, a jól ismert szépfiú, Bak Anti karjaiban találta.
Eközben a batyu a ház mögötti porban feküdt és azon töprengett, miként sikerülne neki az éppen arra járó bolhás kutyától megmenekülnie, amely éppen ellésre keresett helyett. Legalábbis arról árulkodt megduzadt hasa és emlői. Bár csak elhagyta volna a rusnya embert amikor még volt erre lehetősége! De hiszen mikor lett volna?…
Ekkor kinyílt az ajtó és az idővel egyre rusnyábbá vált ember lépett ki rajta. Kezében egy százezreket érő koffert tartott s látszattra is biztos volt, hogy a házat elhagyni készül.
A vemhes kutya rámorgott, de ő kedves hangon magához hívta és megsimogatta.
Ekkor pillantotta meg a földön heverő rongydarabot és lehajolt… A batyu idegesen ficánkolt a szélben, de nem sikerült neki magát a szorításból kitépnie. A szomszéd telken egy nagy tűz lobogott. A rusnya ember elindult a tűz felé maga előtt lengetve a darab lepedőt. A batyu egyre erőteljesebben belefeküdt a szélbe, de a rusnya ember határozott lépésekkel ment előre! Aztán megállt s a földre terítette a leplet, kinyította a koffert és a lepedőre tett néhány holmit. Miután a koffert becsukta belehajította a tűzbe! A lepel négy sarkát összekötötte és felvett egy a földön heverő botot.
– Gyere itt az idő, hogy ismét megkeressük gyökereinket! – szólt, s elindult fütyülve az aszfaltozott úton. A batyu a lépés ütemére himbálodzott és hogy jókedvének nyomatékot adjon, minden lépésnél megsimogatta a csúf bácsi hátát.
Dittrich Panka: Vándor képek
Néha úgy érzem, oda kéne mennem az emberekhez és megszólítani őket. Ám még sem teszem. Talán a rohanó élettempó, hogy mindig mindenhová sietni kell. Szerettem volna riporter lenni. Fotóriporter. Átadni a múltból a jövőnek a jelen képeit, embereit, gondolait. A sors közbeszólt. Nem lettem az. Idővel meg is békéltem vele. Mi mást is tehettem volna. Mégis azért néha eszembe jut. Vajon mit is mutattam volna be a jelenből és hogyan?
Megyek az utcán. Egy park a múltból oly sok emléket idéz. Képeket. Ahogy koszos ruhás kislányként a kátrányba lépett szandálommal rugóm a labdát a a fiúkkal ebben a park szélén lévő betonaszfalton ahol kapuk is álltak. Milyen jól eső szabad érzés volt. Nem számított mi van rajtam! Nem számított mennyit mutatott az óra! Rég volt. Aztán egy másik kép. Amikor már bizony nem volt mindegy mi is van rajtam. Kamaszként, ahogy egy barátommal és egy barátnőmmel ittuk a sört ennek a park egyik sátor alakú kis fakuckójában. A mi palotánkban ahova csak guggolva préselődtünk be. Összehúzódva az élet dolgait bogozgattuk. Firtattuk, vajon mi is adja majd az életünk értelmét. A család volna? A család? Melyről fogalmunk sem volt egyikünknek sem. Csak azt tudtuk, vannak vér szerinti kötelékek. Amit láttunk másoknál, hogy ők összetartoznak és szeretniük kell (kellene) egymást. Mert az élet ezt kívánja. A mi első kötelékünk pedig nem az anyánk, hanem majd a mi saját gyermekünk lesz. A szerelemről is sokat diskuráltunk. Milyen jó dolog, ha az ember szerethet és viszont szeretik. Felmerült a kérdés: vajon lehet-e valakit élete végéig őszintén tiszta szívből szeretni? Vagy netán a pénz lehet az ami majd boldoggá tesz? Lakás, kocsi és nyaraló? Ezeken és még rengeteg dolgon elmélkedtünk. Jutott eszembe amikor elsétáltam az egykori park mellett ránézve a kis fakuckó(n)ra.
De vajon mit látok? Egy sáros bakancs lóg ki belőle aminek gazdája, vagyis viselője is van. Egy ember, talán egy bácsi, akinek nincs hova mennie. Egy kicsit megállok. Talán épp kijön a mi egykori „palotánkból”. Kis idő után látom, ahogy lassan az agyagos földet súrolva a térdére ereszkedve kúszik ki onnan egy ember. Szívemet facsarja a látvány. Hosszú fehér szakállát, ezüst haját lengeti a fagyos szél. Úgy tűnik, mintha Mikulás volna a piros kopott kabátjában, ha netán mosott volna. Ám telezsák helyett csak egy batyut húzott maga után.
Ahogy nézem, odajön hozzám egy idős asszony és mondja: „Egykor tudós volt azt beszélik róla. Messziről jött, ám soha sem árulta el, hogy honnan. Néha megkínálom vacsorával. Sokan csak rusnya vén embernek tartják. Valójában csak egy szerencsétlen, aki annyit mond néha, sokat tudott és ez lett a veszte.”
Ám rohannom kell. Muszáj. De éreztem, ha riporter volnék szívesen elbeszélgettem volna a fakuckó lakójával. Így magamba zártam el azt amit láttam, és azt amit éreztem.
Pár hét múlva olvastam a napilapban a furcsa bérlőről, akit a parkból kilakoltattak. (csak azt tudni miért, de nem tudni hova) Nem maradt más csak az újságban egy kép a parkban lévő fakuckóról, melyen bizonyítható, hogy nincs már benne szemét…
(igaz élet sem…)
Viemann László 2012 SZÓ-SZÖVŐ
Szokottnál kedvezőbb, meleg idővel beköszöntött a tavasz,még majdnem hat nap kell a hivatalos szezon kezdetéhez. Péntek van utolsó Tőzsde napja e hétnek, és múlt évi melegősz BATYU-s ujra tünteti LANYHA ügyeit. RUSNYA öltözékük mintha bevallanák értelmetlen álláspontjuk, képtelenek érthető összefüggő választ adni a híradónak, hogy céljuk ottlétét állítsák okkal. Gondatlan öreg BÁCSI ismét jelen mintha az Ő saját megélhetése függ ottlétén. Persze ott a tüntetők közül sok pénzért, vagy a hontalanok ételért tüntetnek ami uszítók véres kezeik szervezete. Mind ez az Új Világ elrendelésért megy, lefizetéssel! A mindent TUDÓS így akar egy bevált szisztémát megdönteni dologtalan és hontalan gyengeségét kihasználva.
Azután nevetve sikerén egy pár fillér és VACSORA árán milyen hatalmat ért el. MENNI fog HOVA mind ez, ha sikeres lesz majd tervük? A gondolat megy MESSZI, és sokunk eltudja képzelni mi jön amikor az egyéni jogokon majd taposnak.