MEGADOTT SZAVAK:
MAGASRÓL, FUTNI, IDEGEN, BUKDÁCSOLVA, SÍP,
ELFOGY, HÍRES, KUTYA
Dittrich Panka: Látod-e idegen?
Fáradtak az emberek. Látod-e idegen?
Magukért futnak. – megállni nem mernek-
Elfogyni látszik a jó tett és akarat
rém- híres kutyák magasról felfalnak.
Sípol a vég, közelit a világ-temető
ezt adott az ég, a sima út göröngyös.
bukdácsolva egymás szív-ütőerein:
Látod-e idegen, hogy milyen vér folyik?
Mentovics Éva: …fogy a föld alólunk
Irigylésre méltó
odafentről nézve
szép hazánk dús rétje,
völgye, erdősége,
pipaccsal parázsló búzatáblák sora
(külhoni tőkésnek
is fájt rá a foga).
Idegen gazdáknak
aranylik az asztag,
jaj a dolgos kéznek,
a szegény parasztnak!
Messze földön ismert,
híres eszű magyar
munka nélkül lézeng,
bárhogy küzd és akar…
Mi, az agrár-nemzet
bankok hona lettünk,
más termékét vesszük,
már alig teremtünk.
Jelzálog a házon,
fogy a föld alólunk,
nézd, agonizálunk,
napra nap halódunk.
Hitel-útvesztőkben
bukdácsolva, félve
futni vágyunk néha
egy boldogabb létbe,
hol nem csak magasról
káprázatos látvány,
de élhető a hon,
és nem kell kiáltvány,
füstbomba, síp, ostrom,
transzparens, vagy puska…
hol ki tisztességes,
annak járjon jussa!
Hol szép jövő épül,
nincs népharag, átok,
s minden szívben izzik
„honért hű zsarátnok”*.
Bodó Csiba Gizella: Magasról
Elfogy minden levegő,
Kitágul, szűkül a tüdő,
Bukdácsolva kísérnek
Régi képek, ahogy a
Magasról a völgybe érek!
Futok idegen világban,
Magam elől futni?
Siváran tárul fel utunk,
Ha nem jutunk egy
Hosszú úton összhangba
Magunkkal, összeroskadunk!
A lélegzetünk marad
elérhetetlen magasban.
Hajdu Mária: Élet
Szállni fel magasra,
vagy futni lélekszakadva,
vagy ballagni szépen
ráérősen, mint Hold az égen.
Ám nem jó ülni se tétlen,
mert elfogy az élet a szélben.
Vessek követ magamra
hegytetőről bukdácsolva?
Vagy koptasson lassan
szelíd folyóvíz szakadatlan,
de ne sodorjon parttalan
idegen áradó patakban.
Vigyen a sors lassan,
nem szállok már, megnyugodtam.
Nem repül a kérész,
már vár a túlparton a révész,
vízre hullanak szárnyaim,
tudom: teljesültek vágyaim.
Golán Angéla Gabriella: Hajsza
Magasról néz a bosszúálló!
Futni szeretnék, hív a határ!
Idegen lény a rosszra hajló,
bukdácsolva az utamba áll!
Síp sikolt fel, jön már a végzet!
Elfogy erőm, a töltet talál!
Sátán kutyája darabra téphet,
míg hírhedt gazdája mögötte vár.
Hanyecz István: Nieder-Olm
Kússz fel a csúcsra,
Magasról fotózni jó
látképed lesz szép
Futni hagyd percet
élvezd e csodás látványt
a hegy ormáról
Hanyecz István: Kopár sziklás táj
Idegen–
hidegen hagy
Kopott múltja már
Vadon ösvényén
bukdácsolva lépkedem
szépét idézem
Halk sip hangja szól
dúdolva trilláz széllel
tova száll dala
Lemegy a Nap is
elfogy szépséges látvány
jött a sötét est
Hires aranyhid
ragyogja be e tájat
csend honol sziklán
Távolban halkan
kutya vonyitás hangja
Tör meg hüs csendet
Hanyecz István: Búcsúzik az Indián-nyár
Száraz avaron süvit az öszi szél hangja
magasról, árván szól egy cinege dala
futni készül már a vénasszonyok nyara
sok az idegen madár itt e kies határba
Fekete varjú boklászik friss szántásba
giliszta után kutat, sürün bugdácsolva
magasról is látják a friss öszi szántást
éhes sereg ellepi a felszántott barázdát
A természet lágy ölén fuvola sip szólit
öszi napot szélhárfa búcsúztatva csábit
Indián-nyár hires napjait elrejté már tél
Elfogy már a hosszú finom ösznek napja
kint a határba tombol rideg,kutya-hideg
végérvényesen elbúcsúzott már az öszi dér
Szakáli Anna: Csak egy kérdés marad
Bukdácsolva araszol
tér-idejében az emberiség,
történelme elnagyolt, hamis,
útvesztőkbe akadt ősiség.
Elméleteit kíséri
híres sántakutya-effekt,
mint „lóláb”, mely kilóg,
ám ha új lelet akad,
sok ezer évre ismét elakad.
Önmagának idegen,
bolygólétbe rekedt
életéből elfutni képtelen.
Lentről a mennybolt
hatalmas kapu,
díszei milliárd csillagok,
mire az igazság feltárul előttünk,
üres lesz az ég,
ragyogó fénye mind elfogy.
Csak egy kérdés marad
átsikoltva az űr hideg anyagán:
kik és milyen emberek éltek
a galaxis másik oldalán?
Gősi Vali: Vándorének
Átutazó vagyok
idegen világban,
bukdácsolva cipelem
kő-nehéz terhemet.
Fogy az út,
erőm is megtörik idővel,
hűséges vén kutyám
sem fut már mellettem.
Nem lesz ki a vártán
magasról integet,
feledi a világ
híremet – nevemet,
nádsíp sem őrzi majd
vándorénekemet.
Szakáli Anna: Valaki más nevében
Magasról zuhan,
kit mélybe taszít az Úr.
Idegen angyalok szállnak alá,
bukdácsolva tolluk hull,
bűnük rikácsol zenét
jajszavuk alá.
Mire elfogy az út,
erejük emberi,
kutyahű-szavuk
a Teremtőig jut,
hízelegni híreket
pánsíppal kísért éneket
zengetnek híven,
új szellemként,
valaki más nevében.
Czégény Nagy Erzsébet: Delirium
Göröngybotlott már az út alattam,
bukdácsolok csak szakadatlan,
haladnék, de vajh merre?
Délután riszálja magát az estbe.
Futnék én, futnék a nyárba,
magasba repülnék, lerázva
minden földi poklot, mit
ember s Isten alkotott;
ármányt, gyűlöletet, szenvedést.
S ha elfogy már kérészéletű álmom,
magamat mondd, hol találom?
Súlyától görnyed az ég is,
gyümölcsöm fonnyad, be sem érik,
tél borul a feslő tavaszra,
idegen bakancsnak mély a nyoma.
Széttárt tenyeremből mit osztogassak?
Benne csak vér-bódult erek remegnek,
csobognak, mint eső után az ereszek.