MEGADOTT SZAVAK:
DÖNTÖTT, MENNI, ÖRÖMMEL, IJEDT, UTCA, CSOMAG, SÍR, EGYÜTT
Szakáli Anna: Bánat
Úgy döntött, ma végre nemet mond. Az utóbbi hetekben mintha nem is önmaga lett volna. Reggelente, amint felkelt az ágy kellemes ellazulást adó menedékéből, nem volt megállása. Menekülni szeretett volna, de nem volt hova. A követelőző utasítgatások elvették mindentől a kedvét és hiába gondolta, hogy na, ezt még megcsinálom és kész! Mindig újabb és újabb kérések, elvárások sokasodtak eléje.
Végül kitalálta, hogy át kell neki menni az öregházhoz, mert jönnek megnézni a kitett heverőt, amit ingyen odaadnak, csak vigye már el valaki. Ezt bejelentve a két nagymamának, örömmel pattant a kerékpárra. De nem jutott messzire. A kerékpár gumija a kanyarban hirtelen leengedett, és ő ijedten kapaszkodott a kormányba, megrettenve az esés lehetőségétől.
Az utca néptelen volt. Ledöntötte a kerékpárt a füves padkára és leült mellé. Felnézett az égre, és úgy maradt. Sokáig bámulta a hatalmas gomolyfelhőket, és mikor a könnycsepp legördült az állán, megállapította, hogy ő bizony most sír. Mert az Isten sem akarja, hogy egyszer, csak egyszer ebben a nyomorult életben nemet mondjon! Jól esett neki ez a lázadó gondolat, bár legbelül érezte, hogy szolgálatra rendeltetett és ettől nem szabadítja meg senki. Nagyon sajnálta magát, és ez az önsajnálat is jól esett neki. Mert legalább v a l a k i sajnálja….
Az sem érdekelte, ha mások így látják a földön ülve. Gondolatait egy csomagszállító autó zöld tömege szakította meg azzal, hogy megállt mellette: – Jó napot kívánok! Meg tudná mondani, hol lakik Vas Jánosné? Már másodszor megyek végig az utcán, de nem találom a házat – szólt ki egy férfi az autóból.
– Jó napot! Én vagyok az! – felelte megrökönyödve és abban a pillanatban rádöbbent, hogy ezért volt ez az egész dolog, nehogy elmenjen otthonról, hiszen már napok óta várta a csomagot.
– Átveszi itt?
– Igen. Nem nagy – mondta, és aláírta a szállítólevelet.
Magában pedig azt gondolta: Mit szerencsétlenkedik itt ez is? Hiszen kint a házszám… Aztán elszégyellte magát, hiszen a dolgok összefüggenek – vélte, és átnyújtotta a postásnak a tollat.
Abban a pillanatban találkozott a tekintetük és együtt kacagtak fel a ki nem mondott, de ebben a pár percben együtt megélt sorsukon…
Varga Katalin: Döntöttem
Ma végre döntöttem. Megveszem azt a kiskutyát. Kertes házban lakom, a férjem és a két gyerekem is szereti az állatokat. Mi leszünk a legjobb gazdik.
Örömmel indultam hát az újságban megadott címre. Fényképet már láttam a kutyusról. Lógó fülű, foltos Beagle kan kutya.
Elmúlt már hat- hetes, ideje hát érte menni.
Hol az eb? Csak nem ijedt meg?
Esze ágában sincsen. Hempereg a testvéreivel, ugat, bohóckodik. Ő hát Mázli a kiskutyám.
Van ám neki törzskönyvezett neve is. Felsőházi Hektor. Micsoda név.
Remélem, nem sír majd éjjel. Most még bejöhet az előszobába, van már neki kosara.
De aztán kint lesz a helye hátul az udvaron. Duplafalú kutyaházat csinált neki a párom. Lesz nagy helye a futkosásra is. Nem kötjük meg.
De az utcára nem mehet majd ki.
Itt van hát ez a mocorgó, nyüszögő kis csomag, a mi kutyánk.
Együtt lesz a család, kibővülve egy aranyos kutyával.
Mayer Zsó: A fiú és a lány
Zsuzsika gyönyörű kislány volt. Tengerkék szemei csillogtak. Haja göndör, ében fekete. Szépségéhez párosult okossága. Tanulmányi versenyek érmeivel növelte iskolájának hírnevét. Egy fiúcska az osztálytársai közül folyton huzigálta haját, ha a közelében tartózkodott, Zsuzsi, még sírva is fakadt a fájdalomtól. Hol a tornacipőjét dugta el a legkülönbözőbb helyekre. Néha kis papír csomagot dobott a feje fölött, mely a legrútabb műanyag játékokat tartalmazta. Zsuzsi megelégelte, s döntött. Most már útba igazítja a fiút viselkedése miatt.
– Keress magadnak értelmes elfoglaltságot, pl. tanulj szorgalmasabban, húgodat kísérd haza az iskolából, még pici első osztályos – mondta kissé ijedt hangján a fiúnak, félve annak újabb válasz reakciójától.
– Jaj, ki látott még ilyent, Hannah Montanás a táskád! – csúfolta a kislányt.
Micsoda illatod van reggelente, ha belépsz az osztályba, elájul tőle az összes légy, ha megcsapja orrukat – élcelődött tovább vele.
– Figyelemre méltó kikezdéses helyzetben van a fiú. Tetszésnyilvánítása egyértelmű.
Az osztályfőnök megnyugtatta a lány szüleit fogadó órán, miután panaszkodtak a fiú magatartására. Nem rosszalkodás, csupán az első szerelem jele a fiú részéről.
Sok év eltelte után kéz a kézben együtt andalgott a fiú és a lány az utca kavicsos szélén. Kisiskolás emlékeiken mosolyogtak.
– Te voltál a legszebb lány az osztályban, nagyon tetszettél – súgta a fiú a lány fülébe örömmel.
– Te voltál a legpattanásosabb bőrű a fiúk között, de a poénjaid mulatságosak voltak – kuncogott a lány.
– Éreztem, hogy egyszer majd egy pár leszünk, s ez már visszavonhatatlanul szerelem.
Remélem te is így gondolod, s a lány szemébe nézve ujjára húzta a smaragd gyűrűt.
Czégény Nagy Erzsébet: Hétköznapi eset!?
Késő éjszaka volt. A két lány, Éva és Marcsi, jókedvűen dumcsiztak az állomás várótermében. Együtt jártak Debrecenben iskolába, s mivel délután volt tanítás, így csak a legkésőbbi vonathoz tudtak kijönni. A váróterem rajtuk kívül üres volt, csak a lámpa hunyorított, s a félhomályban egy pók kapaszkodott a szemközti sarokban. Nem volt kedvük a város jóval messzebb eső Nagyállomásához menni, fáradtak voltak. A szót inkább Éva vitte, Marcsi szerényebb, hallgatagabb volt, figyelmesen hallgatta barátnőjét. – Még mindig van közel egy óránk a vonat indulásáig. Mi lenne, ha kimennénk kicsit sétálni? – Örömmel. – felelte Marcsi, – úgyis annyira beszorult ide a levegő, kint meg már elállt a zápor. A két lány kisétált, s csevegve kerülgették a hatalmas víztócsákat az állomás épülete körül, amelyben a távoli fények a megrezdült szellőtől fürge táncba kezdtek. A párás meleg levegő úgy terpeszkedett a városon, mint jóllakott jaguár egy fa ágán. A utca végénél, a sarkon, hirtelen egy fiúcsapat bukkant fel. – Te Éva! Vissza kellene fordulnunk – szólalt meg Marcsi, és apró nyugtalansággal vette tudomásul, hogy eléggé eltávolodtak már az állomás épületétől. – Várj még, csak befejezem a tegnapi randim történetét. – felelte Éva. A fiú csapat egészen közel járt már, amikor a lányok hátat fordítottak, s visszafelé kezdték kerülgetni a nemrég lezúduló vizet. A fiúk olyan hirtelen vették körül a lányokat, hogy felocsúdni sem volt idejük. Elől a fiúk, hátuk mögött a tengernyi víz. Évának még volt annyi ideje s lélekjelenléte, hogy kisurranjon egy szabadon hagyott résen, de Marcsi bennragadt. Ijedt pillantásait látva a fiúk felbátorodva kötöttek belé. Néhányan trágár szavakkal dobálták a lányt. Marcsi majdnem sírt, nehezen leküzdve félelmét kérlelte a fiúkat. – Hagyjatok békén! Engedjetek elmenni! A végén már kiabált. Ez olaj volt a tűzre, a fiúk még szorosabbra fogták a kört. Marcsiban iszonyú félelem feszült, s hirtelen úgy döntött, ha minden kötél szakad, beleveti magát a hatalmas víztócsába. Ekkor történt Marcsi számára egy olyan csoda, amelyet azóta sem tudott megmagyarázni. Az egyik fiú kilépett a többi közül, kézen fogta, s odaszólt a többieknek: – Hagyjátok békén! Azzal kivezette a lányt a fiúk támadási köréből, s elkísérte az állomásig. Soha többet nem ment a két lány erre a közelebbi állomásra.
Mentovics Éva: A puskaropogáson túl
Salamon felriadt álmából. Első pillantása az órára esett, melynek számlapját megvilágította a leszakadt redőnyrácsok résein besurranó fénysugár.
– Te jó ég, elaludtam! – motyogta álmatag tekintettel, és egy hirtelen mozdulattal lerúgta magáról a takarót. Az ágy mellett álló székre pillantott, ahova már évek óta minden este előkészíti a másnapra szánt ruháit, hogy a reggeli mosakodás után mielőbb elkészülhessen. Most azonban a gondosan vasalt ing, a sötét öltöny, a tiszta zokni és a bagarollal fényesre suvickolt cipő helyett az előző este levetett mackónadrág, viseltes póló és kardigán látványa fogadta. Az iménti ijedt arckifejezést lemondó tekintet váltotta fel. Az ágy szélére ült. Izmos felsőteste előreroskadt, arcának szép, ám férfias vonásait egyik pillanatról a másikra szinte megtörtté változtatta a felismerés:
– Salamon, te ostoba, ugyan honnan késnél el?! – motyogta, majd egy mély sóhaj kíséretében egymásba kulcsolta ölébe ejtett kezének ujjait. Tekintete ismét az órára tévedt, végigsiklott a szoba szebb napokat is megért, de mára már kopottas bútorain, majd megállapodott a szekrényen. Éjfélig a Szabad Európa Rádiót hallgatta. Odalépett, bekapcsolta. Épp a tárogató hangja hallatszott.
A férfi még mindig a tegnapi események hatása alatt állt. Az adás recsegett, ropogott, de kivehető volt a női hang által bemondott hír, miszerint gyülekezési és kijárási tilalmat rendeltek el.
Leült az íróasztalhoz, kihúzta a fiókot, belelapozott a gondosan rendszerezett iratkötegbe, majd a naptárra pillantott. Mozdulataiban szinte nyoma sem volt régebbi élete határozottságának, a tettrekészségnek. Előrenyúlt, átfordított egy lapot, mely a korábbi évek zsúfoltan teleírt oldalaihoz képest siralmas látványt nyújtott. Sehol egy bejegyzett időpont; értekezlet, továbbképzés, vidéki kiszállás, csupán a dátum; 1956. október 24. szerda, Ráchel napja.
– Édesanyám! – suttogta, miközben kesernyés mosoly suhant át az arcán. Újból kihúzta a fiókot, elővette kopottas pénztárcáját. Belenézett.
– Kenyér vagy virág? – tűnődött néhány pillanatig.
Máskor hatalmas rózsacsokorral, bonbonnal köszöntötte ezen a napon. Megérdemelné most is a drága, de hát miből? A tervezővállalatnál, ahol köztiszteletben álló, remek szakembernek számított, egyik napról a másikra mondtak fel neki. Kísérti a múlt. A háború zivataros éveit sikerült épségben átvészelniük, nem jutottak a deportáltak sorsára, sőt a kedélyek megnyugvása után nem kevés szerencsével a végzettségének megfelelő állást is talált, ahol kitartó, precíz munkával bizonyította kreativitását, kimagasló szakértelmét. De szép évek is voltak azok! Ám az akkor összespórolt pénzt felélték, családalapításra pedig a mostani körülmények között nem is mert gondolni. Még szerencse, hogy amikor jobban szaladt vele a szekér, nem költözött külön lakásba. Így, hogy együtt lakik idős szüleivel, több segítséget nyújthat számukra. Építészmérnök létére nem riad meg a fizikai munkától sem. Jobbára alkalmi munkákból igyekszik megszerezni a megélhetésre valót. Korábban élénkebb társasági életet élt, ám mára csak a munkanélkülisége óta is megmaradt, igaz barátokkal tartja a kapcsolatot.
A konyha felől ismerős illatok szűrődtek be; megint babfőzelék lesz. De legalább esznek valamit.
Felhúzta a redőnyt. Az utca néptelennek tűnt, de a nyugalom csak látszólagos volt. Tőlük néhány saroknyira felbolydult méhkashoz hasonlítottak a terek.
– “Katonák, rendőrök, ne lőjetek a szabadságért tüntető népre!”* – hallatszott a rádió felhívása.
– Édesanyám, édesapám, hallgassák, csak nem javul a helyzet! – szólt ki Salamon a konyhába.
Szülei sietős lépetekkel közeledtek. Anyja kezét tördelve állt meg a rádió mellett, majd közelebb hajolt, és fülét odatartva hallgatta a híradást. A rádió csak halkan szólhatott, ki tudja, miféle emberek járnak a lépcsőházban? Még utóbb feljelentik őket.
Peregtek az események.
-“Magyarországon ostromállapotot hirdettek ki… katonák, rendőrök, figyelem, ne lőjetek a szabadságáért harcoló magyar népre! Gyilkos, aki fegyvert emel a tüntetőkre… aki fegyverét magyar ellen fordítja, megbűnhődik… figyelem, karhatalom tagjai és pártfunkcionáriusok, figyelem, a nép oldalán a helyetek! Hazaáruló, aki a nép és a rendszer harcában népe ellen fordul. “*
Kopogtatás hallatszott a bejárat felől. Sápadt arccal, szinte rémülten pillantottak egymásra. Salamon gyorsan arrébb tekerte a sávkeresőt, lekapcsolta a rádiót, majd halk, de szapora léptekkel az ajtóhoz sietett.
– Nyisd már ki! – hallatszott kintről a sürgető hang.
– Dávid az! – nyugtatta meg az aggodalmas tekintettel várakozó szüleit.
– Kijárási tilalom van, hogy jut eszetekbe ilyenkor az utcán mászkálni? – szegezte a kérdést a férfiak felé Ráchel asszony, ugyanis Dávid nem egyedül jött. Négyen voltak. Ők, akik szinte együtt nőttek fel, és már kölyökkoruk óta kitartottak egymás mellett. Az évek során mindig örömmel fogadta a fiúkat, de most görcsbe rándult a gyomra, amint jobban szemügyre vette őket.
Aggodalma nem volt alaptalan, ugyanis mindegyikük egy-egy csomaggal, vagy bőrönddel lépett be a gangról.
– Drága anyám, úgy döntöttünk, elhagyjuk az országot – karolta át Salamon szorosan édesanyját.
– Menni kell innen! Menni, minél messzebb! De ne aggódj, ha biztonságban átjutottunk a határon, jelentkezünk. Megtaláljuk a módját, hogy üzenetet küldjünk. Sőt, megszervezem, és ti is jöttök utánunk, amint lehetőség adódik rá. Ne sírj, hidd el, így lesz a legjobb! Csak azt a pár hetet vagy hónapot kell kibírni, csak annyit! – bizonygatta, miközben neki is könny szökött a szemébe.
Az asszonyt nem érte meglepetésként, gyakran volt téma a kivándorlás, de most mégis olyan váratlanul jött…
– M’ért most, m’ért éppen most? – fakadt ki belőle a kérdés, miközben néma zokogás rázta meg a testét.
– Mostanra álltak össze a dolgok, most sikerült mindent elrendezni – válaszolt Dávid, majd odalépett, és ő is átölelte az asszonyt.
– Csak a város széléig kell valahogy eljutnunk, ott már vár bennünket egy autó. Mindent megszerveztem. Igyekezz, mire sötétedik, oda kell érnünk! – fordult barátja felé.
Salamon némán bólintott, majd sarkon fordult. Rövid idő elteltével átöltözve, kezében a már hosszú ideje a szekrény mélyén várakozó, összekészített bőrönd fogantyúját markolva állt meg a szoba küszöbén. Miközben édesanyjával hosszan, némán ölelték egymást, apja kissé oldalra fordulva igyekezett észrevétlenül elmorzsolni a szeme sarkában megcsillanó könnycseppeket.
– Vigyázzatok magatokra, fiam, nagyon vigyázzatok magatokra! – suttogta, miközben erősen megmarkolta a kezét, és mélyen a szemébe nézett. A többiek is elbúcsúztak
Dávid kinyitotta az ajtót, körbekémlelt, fejével intett, majd elindult a gangon. A többiek gyors, ám hangtalan léptekkel követték. Az utcára vezető kapu alig hallhatóan megcsikordult. Salamon feltekintett a függőfolyosón álldogáló szülei felé, még egy utolsó pillantást vetett rájuk, és intett.
Ráchel okos asszony volt. Lélekben már hosszú ideje készült erre a pillanatra. Bár úgy érezte, anyai szíve meghasad, ám tudta, fia jól döntött, el kell engednie. Ha próbálná is visszatartani, hiábavaló fáradozás lenne, és a búcsút még inkább megnehezítené. Tekintete hosszasan elidőzött a lakóház termetes ajtaján, amelyen néhány perccel korábban fia kilépett, és elindult, hogy megtalálja az oly rég áhított békét, nyugalmat, megbecsülést, egy olyan világot, mely ott várja valahol, ott, a puskaropogáson, harckocsik zaján és pattogó vezényszavakon túl. Nekik csupán az a dolguk, hogy imádkozzanak, reméljenek, és higgyenek, igen, kitartóan és rendíthetetlenül higgyenek abban, hogy ez a világ létezik, és Salamon a barátaival együtt hamarosan rátalál.
* Szó szerinti idézet a Szabad Európa Rádió 1956. október 24 -én sugárzott adásából.