MEGADOTT SZAVAK:
CÉL, BUTA, MESSZI, PÉNZ, KAPITÁNY, ÓCSKA, VISSZA, ÁTKOZOTT
Szakáli Anna: Balatoni vihar
A vitorlás útra készen horgonyzott a kikötőben. Az árbochoz ütődő rögzítő bilincs csilingelő hangja közé a hajótesthez csapódó hullámok kluttyogó hangja vegyült. A mai cél Badacsonytördemic, Badacsony, Keszthely, onnan Tihanyig, majd le egészen a kenesei fehérpartokig, késő délután pedig ugyanezen az útvonalon vissza.
– Hosszú napom lesz! – sóhajtott a kapitány – Nincs mit tenni! Kell az az átkozott pénz!
Felcsörlőzte a horgonyt, és meglendítette a kormánykereket. Szellő, a hófehér vitorlás könnyeden futott ki a kikötőből. Hamarosan elérte a kijelölt zónát, ahol már kevesebb figyelemmel lehetett siklani a vízen. Viharjelző rádiója hirtelen megreccsent. A siófoki obszervatórium jelentkezett, közölte a földrajzi helyzetet, ahonnan és ahova a vihar tartott, a várható szélerősséget. A kapitány legyintett: Ez semmi! – gondolta, miközben igyekezett a legerősebb széllökéseket elkapni a vitorlavászon átállításával. Elérte Badacsonytördemicet, viharnak azonban se híre, se hamva. – Na, megint tévedtek – húzta mosolyra a száját, és besorolt a kikötő betonpadja mellé. Pár perc múlva lihegve ért oda egy feltűnően fehér bőrű férfi és egy nő, majd közölték, hogy a várható vihar miatt nem mernek vállalkozni az útra, de a viteldíjat kifizetik természetesen. A kapitány hiába próbálta meggyőzni őket, végül feladta. „Szárazföldi patkányok!” – vihogott magában, mert végül is a pénz már a zsebében lapult.
Mondanom sem kell, a másik két kikötőben is hasonló helyzet fogadta, annyi különbséggel, hogy a keszthelyi utasok, kisebb huzakodás után, csak fele díjat fizették meg.
Azért itt már bosszúsabb lett, mert a vihar sehol, a vendégek meg kivonultak az üzletből. Tihanynak vette az útját. Alig ért ki a nyílt vízre, érezte, hogy a szél felerősödik. Két-háromszáz méterrel odébb, a hullámok félméteresre duzzadtak. – Hát mégis megjöttél! – motyogta hangosan. Tekintette előre siklott a mozgásba lendült víztükrön. A hajóorrhoz jobbra, mintha látott volna valamit a hullámok között.
Arra vette az irányt. Egy felborult csónak hánykódott a vízben, melybe egy lány kapaszkodott. Küzdött a rá-ráboruló hullámokkal. A kapitány dudált egyet, hogy felhívja a figyelmét a közeledő vitorlásra, majd amikor a lány odafordította a fejét, meglendítette a mentőövet és elé dobta.
Ahogy átemelte a korláton, érezte, hogy a lány teste igencsak kihűlt. Levitte a kabinba. Hiába tiltakozott, lehúzta róla a vizes fürdőruhát és betakarta száraz takaróba. – Láttam én már ilyet kislány! Ne szégyellje magát!– nyugtatta meg az ijedt lányt. – Egyedül volt a csónakban?
A lány bólogatott. – Legalább nem kell időt tölteni a kereséssel – vélte a kapitány, majd fellépett a lépcsőn és előkereste a vasmacskát. A hullámverés már odébb lendítette a csónakot. Pár fordulattal mellé állt, belevágta a vasmacskát a csónak orra alatti szegélyébe és vontatni kezdte.
Be-benézett a kabinba, hogy minden rendben van-e. Tihany felett már javában tombolt a vihar. Hatalmas villámcsapások törtek elő a sötét felhőkből. Ezért úgy döntött, megelőzi a vihart és annak oldalszárnyán, az erős szél segítségével befut a zamárdi vitorláskikötőbe, hogy biztonságban legyenek. A csónakot ott is át tudja adni a vízi rendészetnek.
Már a vitorlás kikötő bejáratánál vett egy szép fordulati ívet, amikor kinyílt a kabinajtó és kilépett rajta a lány. Ami a kapitányt az első pillanatban az egész lényében megragadta, az a haja volt. Játékos hullámokban omlott alá a szőke hajtömeg. Szeme kéken verte vissza a nyári ég színét. Visszavette magára a fürdőruháját, aminek középső hálószerű része, karcsú alakját előnyösen kiemelte. Bőre bronzbarna bársonya az egész testét egyenletesen befedte. A sok pénzes, idős turista között nemigen akadt még ilyen szépségre.
A lány két kávéscsészét tartott a kezében. Abban a röpke pár másodpercben tekintetük egymásba fonódott. Ezek a röpke pillanatok azok, amik sok mindent képesek eldönteni a jövőre nézve. Az egyik csészét odanyújtotta a kapitánynak. „ Nocsak! Figyelmes és szorgos is” – állapította meg a férfi. Kíváncsisága kérdésre sarkalta, amit fel is tett:
– Hogyan lehetett ilyen buta, hogy egyedül egy ócska csónakkal, ilyen messze kijön a nyílt vízre?- kérdezte tetetett bosszúsággal, mert egy cseppet sem bánta, hogy ilyen széplányra akadt a vízben.
„Olyan ez a lány, mint egy igazi sellő. Milyen jól mutatna itt a hajómon” – szőtte a gondolatait, melyek jó érzéssel töltötték el, és melyekkel magát is meglepte. Harmincéves volt, szél és nap barnította izmos fiatalember, akinek voltak szeretői, de házasságra még nem gondolt. És most itt ez a lány, és mindent összezavar.
Aztán hamarosan megtudta, hogy a lány nem akart csónakázni, csak napozni feküdt bele a kikötött csónakba, aminek elszakadt a kötele, aztán kisodródott a nyílt vízre, miközben ő aludt, és már csak akkor ébredt fel, amikor a hullámok támadást indítottak az irányíthatatlan csónakkal szemben. – Hát így történt! Elnézését kérem, hogy ilyen helyzetbe hoztam! És köszönöm, hogy kimentett! – fejezte be a lány a történetet, de itt már aztán eltört a mécses, és az összes feszültség, ijedtség, egy kiadós sírás formájában szabadult fel benne. A kapitány is meghatódott, és úgy érezte magához kell ölelnie ezt a fiatal életet, mert az ölelés, csecsemőkorunktól fogva a legjobb érzés, és legbiztosabb lelki vigasz. Megsimogatva selymes haját, magához ölelte hát, és úgy érezte, egy egész életen át magához tudná ölelni…
A vihar átért a déli partra. Erős ütésű záporcseppeket zúdított a vízre, a hullámok veszett taréja csapkodta a partot, a vitorlások árbocai összeütődtek a tomboló szélben. A kikötő és a part elnéptelenedett. Csak egy fehér, karcsú vitorlás kabinjának félhomálya rejtette a világtól elzárt csendet, amelyben egy férfi és egy nő ült egymással szemben a kicsi tábori székeken, és halkan beszélgetve keresték egymás szemében a fényt…
Dobosi Valéria: A felfedező
elátkozott vizeken egy ócska bárka
kapitánya messzi horizontot kémlel,
a távolban köddé válik minden álma,
de ő csak birkózik a céltalan széllel,
legényeinek kihullik haja,foga,
tépett szakálluk színtelen,arcuk cserzett,
a sós víz lesz örökre társa ,otthona,
s holtában se kaphat édes anyaföldet,
a tátogó halak sikoltják kínjukat,
eggyé olvad orkán s forró,felhőtlen ég,
eszelőssé tajtékzik a vad indulat,
csöndbe fulladt imájában semmit se kér,
megy,megy,megy előre,nem sajnál időt,pénzt,
tudja már :a visszaút mindent felemészt…
Varga Katalin: Kaland
Ezen a meleg nyári napon hol másutt is lehetne felfrissülni, mint a vízparton.
Cél: A Fertő tó.
Erősen tűz a Nap. A sok merész, de sok, buta fürdőző meg kint fekszik. Még napszúrást kapnak.
Célom a nagy fűzfa alatti pad. Kellemes árnyékos hely, belátni a tavat, s, nincsen messze a Büfé sem.
Pénzt veszek elő, olyan csábító illata van a sült halnak, meg kell kóstolnom.
Találkozok egy régi ismerőssel, egy iskolába jártunk a fiúval. Felajánlja, elvisz egyet csónakázni. Ő lesz a kapitány
Kibérelünk egy megfelelő vízi járművet. Ócska ladikkal mégsem mehetünk.
Remélem, nem borít fel minket az egyre erősödő szél?
Nagyon messzire kerültünk a parttól.
Honnan kerültek elő ezek a fekete felhők? Most már tényleg kezdek megijedni. Társam próbálja egyenesbe tartani, az egyre jobban imbolygó csónakot. Felvesszük a mentőmellényt, ez a szerencsénk. Egy nagy hullám után már a vízben evickélünk. Legyen átkozott ez a vihar.
Hogyan jutunk most vissza? Régi iskolatársam erősen tart a karjaiban, biztonságban érzem magam. Engem nyugtat, pedig ő is megijedt, látom rajta.
De itt vannak már a vízi mentők Megmenekültünk!
Reggel még nem gondoltam volna, hogy ilyen kalandban lesz részem a Fertő tó partján.
Társam és a Vizi mentők jelesre vizsgáztak.
Ezt a nyári délutánt, örökre megőrzöm az emlékeimben.
Keszy:Harmath Dániel: Utazási empátia
Nem azonnal vettem észre a fiatal nőt, aki ugyanott szállt fel a metróra, mint én, csak akkor, amikor mindketten a célhoz, a nyíló metróajtóhoz közelítettünk. Zsebibabaként csüngött a mellén egy apróság, sárga kis előkében. Beszálláskor vetettem rá egy pillantást, és megláttam, hogy a rózsaszínbe öltöztetett apróság pár napos lehet csupán. A nő arcán aggódást, szeretetet és félelmet láttam. Mintha a története az arcára lett volna írva. „Elhagytak, itt hagytak ezzel a kis tündérrel ebben a félelmetes és zsibongó világban.” És arra gondoltam, hogy a metró hangjának decibeljei micsoda károsodást idézhetnek elő már most a kis ártatlannál. Tényleg. Mit ártott ő? Mit ártott, hogy az apukája elhagyta? Mit ártott, hogy ekkora hangzavarban kell utaznia? Egyáltalán: miért kell utaznia?
Miután leültem, észrevettem srégen szemben egy fiatal fiút. Neki is fülhallgató volt a fülében, de szerencsére se az ő zenéjét, se a metró egyetlen buta zaját nem hallottam a saját zenémtől. A fiú is zaklatott volt, talán kissé részeg, s látványosan tátogta a hallgatott zene szövegét. A mimikája félelmetes volt.
Mellette hirtelen felbukkant a következő megállóban egy középkorú japán nő, majd észrevettem, hogy a férje is felszállt a metróra. A férfi elővette a beláthatatlan pénzbe kerülő okostelefonját (vagy valami hasonló okoskütyüjét), s mivel japán volt, nem is csodálkoztam rajta, hogy kb. 50 éves kora ellenére lelkesen nyomkodja az átkozott készüléket. A nő szemközt ült le, a férfi pedig mellém. Ekkor már kezdtem gyanakodni, hogy valami baj van, majd a nőn hihetetlen világfájdalom lett úrrá. Elsírta magát. Lelkes turista lehetett mindkettő, mert ócska BUDAPEST feliratú baseballsapka volt a fejükön, s most a nő hirtelen levette, és abba törölte könnyeit. Keservesen sokat. Mintha a férje most is a frissen bevallott szeretőjével okoskommunikálna, ő pedig tehetetlen. Alárendelt helyzetben van, feleségként, ötvenesként, hajdani szépségét bőven maga mögött hagyva, egy idegen országban.
A japán nő keserves sírása elfojtott, magányos depresszióba torkollott. Mármint nálam. Próbáltam másfele nézni, de a bolond fiú tátogása, a japán férj kütyüzése vagy a leendő halláskárosult kisbaba látványa sem volt sokkal szívderítőbb. Én is elsírtam magam. A világ összes fájdalma és keserve összpontosult a metrókocsiban. Egy másik utas elszivárgásakor pedig a japán nő mégis átült a férje mellé, de sértetten felhúzta a lábát, és kifelé fordult, férjének háttal.
Aztán észrevettem, hogy az anyuka mellett ülő – szintén csíkszemű – férfi szóba elegyedik vele, segítséget kér. Mosolyogni kezdtek. Anyuka kézzel-lábbal elmutogatta, hol kell leszállni, s azt vettem észre a mélydepresszió megélése közben, hogy mindjárt nekem is le kell szállnom. A mosolygós külföldi még egyszer megköszönte a segítséget, majd felpattant. Ekkor láttam meg, hogy vele (és az újszülöttes hölggyel) szemben ült még egy ázsiai nő egy kisgyerekkel. Ők is felálltak. Majd az egymásra valamiért nagyon haragudott japán pár is felállt, s csakhamar kiderült, hogy ők mindannyian egy nagy család. Együtt szálltak le, a férfi eltette a kütyüt, és átkarolta feleségét, aki a családtagok előtt már nem vállalta tovább könnyeit, s túltette magát sérelmein. Nem néztek vissza. Bár én még mindig bámultam őket.
A bolond fiú is leszállt, s észrevettem rajta a szurkolói szalagot, ami focimeccsre érkezéséről tanúskodott. A kismama pedig boldogan ölelte kisdedét, nem gondolva arra, hogy a metró milyen zajos is.
A japán újraegyesülés és megbocsátás, a lelkes szurkolói pillanatok felfedezése és a fiatal anyuka önzetlen szeretetét látva rádöbbentem, hogy le kell szállnom a bánat metrójáról. A kisbaba pedig még édesdeden alukált, az ő végállomása még messze volt.
Mentovics Éva: Az üzlet mindenek felett…
– Átkozott Poszeidón! Mondd, mit vétettem ellened? – üvöltötte a kapitány, miközben görcsösen markolta az ócska lélekvesztő kormánykerekét.
A korábban szebb napokat is látott hajó egyre tehetetlenebbül dülöngélt a vihar által felkorbácsolt hullámokon. Az ugyan nem mondható, hogy az ítéletidő kijózanította volna, de – mivel egy kézzel képtelen volt megbirkózni a folyton rángatózó kormánykerékkel – ritkábban nyílt alkalma meghúzni a zsebében lapuló rumosüveget.- Vitorlákat bevonni! – adta ki a parancsot ösztönösen, ám időbe telt, mire ráeszmélt, hogy nincs legénysége. A két buta firkász pedig, akik valami szenzációhajhászás miatt vitetik magukat a távoli szigetre, vajmi keveset érthet a hajózáshoz. Csupán egy cél lebeg a szemük előtt: elsőként lefotózni a hajót, mely egy korallzátony tetején vesztegel a part közelében, na meg a bennszülötteket, akik a rossznyelvek szerint forró szeretettel üdvözlik a messzi vidékről erre vetődő utasokat. A kapitány úgy hallotta (bár ezt az információt nem osztotta meg velük), hogy „bográcspartira” hívják meg, ám csak feláldozzák a pórul járt legénységet a bőségesebb termés reményében, mellékesen meg remek lakomát csapnak belőlük. Valószínűsíthető, hogy van valami alapja is a híresztelésnek, ugyanis a szigetről még nem tért vissza egyetlen bajba jutott hajós sem, aki megcáfolhatná.
– Azt hiszem, hálát adhatunk a Teremtőnek, ha újból szárazföldet érezhetünk a talpunk alatt! – harsogta a férfiak irányába a rafinált tengeri medve, majd nagyot kortyolt a rumosflaskából.
– Bár nincs az a pénz, amiért a Xiximes törzs szigetére lépnék… – motyogta az orra alá.
A vihar lassacskán elvonult, így a sziget közelébe érve a kapitány kivetette a horgonyt.- Na, itt is volnánk! Itt sekélyebb a víz, ki tudnak menni a partra – vetette oda a firkászoknak, akik szinte hátrahőköltek, mikor megcsapta orrukat az öreg rumszagú, bűzös lehelete.
– A visszaút árát előre kérem! Ki tudja, bármi előfordulhat?! Mondjuk, fenekére vernek a zsetonnak… lenge öltözetű csajok, élményfürdő, egzotikus kaják, vagy ilyesmi…