Szó-szövő 216.

MEGADOTT SZAVAK:

RÓZSA, FERDE, FELHŐ, TEREM, KARJA, NAP, CSOBOGÓ, HALLGATNAK

Hajdu Mária: Zápor hajnalban

Hallgat az ég, s a szél,
nem csobog a patak,
napfelkeltekor sem
dalolnak a madarak.

Mi ez a néma csönd?
Hová bújt minden hang?
Reszkető lelkemben
megszólal a vészharang.

Félelem ölel át
és akkor cseppre-csepp…
villámot szór az ég
és hirtelen elered.

Egyszerre hangzik fel
felhő az ég, s a föld,
hajnali zápor hull,
a kispatak hömpölyög.

A zápor elvonult
és ébred az élet.
Rózsaszál fejet hajt
a felkéklő égnek.

Újra ragyog a Nap,
pacsirta himnuszt zeng,
kacag egy gerlepár,
ezernyi bogár kereng.

Gősi Vali: Rózsa terem
(Mamának, a legnagyobb szeretettel, nyolcvanadik születésnapjára)

Bársonyos
érintésedért suhanok
álmomban sok-sok éjen,
alázattal köszönök minden
áldott hajnalt, amiért fényeddel
naponta átkarolsz, ahogy régen.
Rózsa
terem
ma az éji csendből,
éteri hangod ébreszt,
csobogó kis patakunk dalára,
felhők vigyázó, lágy táncára
repülök hozzád: megölelni Téged!

Szakáli Anna: Még mindig

Még mindig a rózsát látom
legszebbnek a virágok között.
Ferde tövisei védik
egy-egy levélág fölött,
nektárrejtő bársonyszirmait.
Illatfelhő lehelte éjszaka után,
amikor a bibékből mag terem,
zöld ágak karja emeli a Nap
hajnali sugarába a bimbók fejét.
Nekik dalol a madár,
értük harmatoz az ég,
csobogó hangjával
nekik csilingel a patak,
szellővel üzen a messzeség,
hint bohókás csókot,
csak a szirmok hallgatnak
fonnyadó fájdalmukban,
mielőtt csendben földre hullnak.

Szakáli Anna: Aranyzöldben

rózsát lép a hajnal rózsát ringat a kert
vörös szín ég fent és lent
ég alatt felhők bársonyán
föld felett virágok szirmán
megpihen az apró harmatcsepp
ferde sugarak bújnak sötét hajlatokba
felkutatni szivárvány-rejteket
hol gyémánt színű gömb zárja magába
a gyönggyé szelídült égi leheletet
felhő lesz-e a pára vagy eloszlik
s magába zárja az illatpamacsot
mely a bibékről zuhog alá
és titokban megterem
minden nap minden éjjelen
csábítva csak egy kortyra
szenderek és lepkék hadát
karja rút tövise csipkerózsa-vár
erős védőbástya sűrű bozót
csak a Nap fénye mi áthatol
s ölelő sugara átfonja a bokrot
nincs erő mely gátat szabhat
ennek a szent akaratnak
s a rózsa kelyhe tárul
hallgat a csend megáll az idő
sokáig így marad
hirtelen szellő rángatja
az egyik lehajló ágat
és fényes arany zöldben
felzúg egy rózsabogár

Szakáli Anna: Hallgatnak az erdők

Hallgatnak az erdők,
csobogó patakok
rejtik hangjukat,
gyászos nap települ
a hegyoldalra,
hol virágzó rét terem.
Szélén rendezett
ölbe rakva óriás fák
– koporsó formájú gúlák –
sorakoznak szállításra várva.
Ott lapul valahol a halál
az olajszagú gépek
csikorgó fém karmában.
A többi fa áll védtelen,
ágaik reccsenő jajongása
belecsattan a hegyek
süvítő visszhangjába,
hogy aztán még nagyobb
legyen a csend,
s a felhők rezzenve vonják
feketébe a fénylő eget.
Csak a dús tölgyágak
húznak zöld szoknyát
a hatalmas törzs köré
védelmezőn, mint a sátor,
s alatta megbújva virít
egy virágzó, fehér rózsabokor.

Varga Katalin: Nyári hangulat

Felhők mögül ferde sugarakban sütött a Nap.
Kertemben édes illatozó rózsa illat.
Gyümölcsfáim trillázó madarakat ringatnak.
Lágy énekét hallgatom a csobogó pataknak.
Itt termett a nyár, búcsút intve a szép tavasznak
Kedvesem karja ölel, az órák így szaladnak.

Mayer Zsó: Lásd a szerelmet rózsában

Lásd a szerelmet rózsában,
Mosolyát csobogó patakban,
Szirmain öröm ódája zengjen,
Levele zöldjén remény teremjen!

Felhő karja ne ölelje,
Szeme ferdén ne kémlelje,
Tüneményének varázsát,
Csak szívja mámoros illatát!

Estbe hajló nap éke legyen,
Virágoknak királynője,
Legszebb ajándéka szívemnek,
Csókba nyíljon e szerelem!

Lásd a szerelmet rózsában,
Ő akkor is beszél, ha hallgat,
Tövise sebet nem szúr,
Hűsége égig érő tüzet gyújt!

Viemann László: Szenny-folyó

A hangulat rózsás, de remény nincs,
Vádolnak, szórják mi megmaradt kincs.
Derüt hirdetnek bár az ég felhős,
Sok gyomra korog, mást hibáz s Ő hős.
Eltelt négy év, tettükről hallgatnak, 5
Bár milliók tőlük nyomorognak.
Hazugság csobogó mint szenny-folyó,
Vádol, ámít, teremt ferde valót.
Csodálat, zene-karja sem unja
Nap-nap után mégis őt takarja. 10
Amit hirdet az elavult ihlet,
Sem bevált világnak oly képzelet.
Tán indonéziai fogalom,
Itt nem civilizált forradalom.

Schvalm Rózsa:  Égre kiált 

Fénykarjával ölel a nyári napsugár,
hallgatom csobogó csermely lágy dallamát.
Fenn az ég tavában bárányfelhők úsznak,
rózsaillatot hoz a szellő fuvallat.

Régmúlt esztendők nyárvarázsát idéztem
ha ma körülnézek, elszorul a szívem.
Kopár a táj, a nap égetőn perzselő,
mi enyhülést adna, sehol nincs egy felhő.

Szomjazó fák búsan, lombjukat hullatják,
csermely sem csobog, csak kiszáradt medre vár.
Ó, vajon hova, merre halad a világ?
Haldokló földünk sóhaja égre kiált!

Hanyecz István: Reggel az erdőben

fekete felhö
takarja el a Napot
kora hajnalban

Vadrózsa nyilik  
virágoskert zugában
ösz árnyékában

fakadnak  bimbók
ferde karóknak dölve
kelö nap fényben

Terem gaz böven
lusta gazda kertjében
nincs ki kapálja

Csobogó patak
csordogál ház tövében
tisztás közepén

pirkadó reggel
erdö vadon lakói
némán  hallgatnak

erdész is bóklász
puskáját karja tartja
baktat fenyvesben