MEGADOTT SZAVAK:
ELSŐ, FEHÉR, FENYŐ, FURCSÁN, ÖREG, TÁNCOL, ERDŐ, CSODÁLATOS
Varga Katalin: Találkozás a Télapóval
Csodálatos volt az erdő, így ősz végén. Párommal bokáig gázoltunk a fanyar illatú levélavarban. A bágyadt Nap fénye áttört a kopár fák ágai között. Megcsodáltuk a hatalmas mamut fenyőt. Eszünkbe jutott, hamarosan itt lesz a Karácsony. Fehérbe öltözik az erdő.
Találkoztunk egy kedves, öreg bácsival. Beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, ismeri az erdő minden lakóját. Még a szarvasokat is. Csodálkozva kérdeztük: Vannak itt szarvasok?
Hamiskásan mosolygott.
– Első sorban a szeretet a legfontosabb. Ezt minden gyerek tudja- folytatta.
– De most megyek, fel kell újítanom a szánomat.
Ekkor feltámadt a szél, táncra perdültek a lehullott levelek. A piros ruhás bácsi is pörgött forgott, aztán eltűnt, mintha ott sem lett volna. Mi nem is csodálkoztunk. Tudtuk, a Télapóval találkoztunk, személyesen, az erdőben.
Hanyecz István: Téli történet
Történt vala egyszer még a huszadik évszázadnak utolsó éveiben,hogy megállt és megbénúlt a mindenapok világa itt Hisings-Kärra-ba..
Szokatlan módon beköszöntött a Télnek elsö napja ide is ,ami alaposan meglepte az ezen a vidéken élö embereket is.
Egy különös reggelre ébredtünk , szószerint , kukucskálva lestünk ki a kis faháznak ablakán,ahol a sok fehérségtöl alig láttunk valamit. Nem hittünk a szemünknek és a látványnak ,hó-hó mindenütt , derékig érö, méteres hó. Elöször csak ugy véltük , hogy az erös viharos szél söpörte össze, magas halmokba a szépen csillogó fehér havat.
De gyanus volt, mert ameddig a szem ellátott mindenütt fehér hó csillogott a ragyogó Napsütésben. A kertben álló fenyöfák vastag puha gyolcsba öltözve büszkén álltak, mint afféle fénylö márvány hószobrok.
Nosza , rajta hát elö a szerszámokkal és irány a külvilág. A bejárati ajtó nem engedelmeskedett a megszokott módon. Többszöri nekirugaszkodás után végre kinyilt és elénk tárult a végtelen fehérség, csillogó világa .Isteni csend ami elvarázsolt bennünket elöször ,és sehol a megszokott napi nyüzsgés,.senki nem rohant .
Egy-két bátor szomszéd már kimerészkedett ,aki megprobálta felvenni a harcot a sok hó okozta problélémával, ök már keskeny, járható utat probáltak csinálni , hogy közlekedni lehessen a méteres hóban.
Furcsán érezte magát az ember ebben a varázslatos csendben. Gyünyörüen szép volt a szüz, érintettlen hófedte táj , Meseszerü volt a csillogó vastag hó takaró , amely vakitón szikrázótt most .Meseébe illö volt a sok hófehér sapkába öltözött kis faházak látványa is.
Sven az öreg szomszéd aki ,sok Telet megélt már, még ö is alaposan rácsodákozott a Természet eme ajándékára. Igazi meglepetés volt mindenki számára ,
Már vigan táncol a gyerek sereg amott ,a közeli kisdombon, örömtáncot járva.
Ès lám mily csodálatos a fehér gúnyába öltözött téli erdö világa is.
Halld hát a hallkan suttogó sudár fenyöknek dalát, amely csodálatos, az Isteni csendben
sétálva, amely ma vakitón szikrázó, fehér ruhát öltött csendben.
Ès élvezdd , hogy mily vigan táncol a mókus is, ágról-ágra s le-fel ugrálva a havas fenyöfákon.Erdönek megannyi lakói békésen gyülekeznek az erdei tisztás etetöinél, ahol téli finom eledel várja öket ..
Eme természeti csodát átélhettük 3 egész napon keresztül , mivel a rengeteg sok hó teljesen megbénitotta a város mindennapi életét .Minden leállt, csak gyalogosan, si lécen közlekedett a város apraja –nagyja .
Czégény NagyErzsébet: Az öreg fenyő
Szomorú volt. Furcsán, esetlenül csüngtek ágai, tűlevelei sűrűn megbarnultak. Már öreg vagyok – gondolta magában – erőtlen. Már nehezen bírom a viharos szeleket, s csak rázkódom, remegek. Hol van már, amikor még táncoltam a virgonc széllel, s szétláttam a többi fenyő feje fölött.
Magába roskadva emlékezett az elmúlt időkre. Eszébe jutott az első tél. Csodálatos élmény volt, amint hófehér palástba bújtatták az apró hópelyhek, s ragyogott, amikor rányújtotta nyelvét a felhők mögül előbukkanó Nap. Király volt. Az erdő királya. Sok telet megélt már, s mindig irigykedve nézte azokat a fenyőket, akiket nagy gonddal kiválogattak, kivágtak, hogy karácsonyra feldíszítsék a gyerekek örömére. – Én is szerettem volna örömöt szerezni, hasznosnak lenni, de már túl öreg vagyok. Nem kellek. –
Aznap éjszaka hatalmas vihar kerekedett. Úgy zúgott, sustorgott az erdő, mint még soha. Az öreg fenyő dereka nem bírta sokáig, s egy félelmetes reccsenéssel megadta magát. Félig még ragaszkodott törzséhez, de koronáját a föld ölelte.
Reggelre elcsendesült a szél, s a zihált erdő csendjében emberek jelentek meg.
– Nézd ezt az öreg fenyőt. Nem bírta ki a szélvihart. Olyan, mint egy imádkozó óriás. Kivágjuk! – mondta az egyik – Amint elnézem, a törzséből még jó kis faanyag lesz, ágai pedig jó meleget fognak adni a gyerekeknek. –
A fűrész belevisított a megrekedt csendbe, s az öreg fenyő, – mégsem éltem hiába sóhajával – döngve csapódott a földbe.
Szakáli Anna: Fenyőfa a határról
Elhagyva a Békás-szoros hatalmas, félelmetes sziklaóriásait, az ezeréves határnál megnézték az új alagút építését. A nagy gépek felsorakozva álltak a készülő út két oldalán. Fenn a hegyoldalban öreg fenyők sorakoztak, sűrű erdőt alkotva. Egy-egy kiugró sziklacsúcson, furcsán tekergő gyökereikkel kapaszkodtak meg a fenyőfák, mesebeli gondolatokat gyújtva a képzeletben. A legyalult föld a régi út mellett, egy-egy összetolt kupacban állt, néhol hatalmas, kiszakított szikladarabok között.
Az egyik földkupac szélén hirtelen egy kicsi fenyőt pillantott meg. A szerencsétlen kis fát gyökereivel égre fordultan, félig betemetve a törmeléktől, az egyik óriás gép tolhatta oda. Megállt és odahajolt a csemetéhez. – Szegény kicsikém, te sem érheted meg a felnőttkort! – gondolta szomorúan.
Amíg a fenyőt nézegette, a többiek már beértek a kivájt, új sziklajáratba. Gondolt egyet, és gyors mozdulatokkal a hátizsákjából előkotort egy nejlon táskát. A kicsi fát a környező mohával és földdel együtt gyorsan beemelte a nejlonba, és a hátizsákjába rejtette. Mint aki jól végezte dolgát, széles vigyorral az arcán a többiek után futott. – Akármi lesz is, hazaviszem – gondolta, és nagyon boldognak érezte magát.
Senki sem tudta mitől ilyen vidám, de ő nem árulta el a titkát. Időnként megnézte, és meglocsolta a kicsi fát. Otthon elültette. A hozott földet alátette, körbe rakta a mohával, és ettől kezdve minden áldott nap megnézte, simogatta, beszélt neki. Első évben betakargatta, nehogy elfagyjon. Mikor leesett a hó, a nagy fehér takaró alatt alig találta meg, de kiásta, nehogy elgörbüljön a törzse a hó súlya alatt.
Ősszel, örömmel állapította meg, hogy a fenyő két centivel magasabb, tehát növekedett. Következő tavasszal csodálatos dolgot fedezett fel. A fenyőfácskát körülvevő mohából másik kicsi fenyő dugta ki zsenge hajtásait. Egy év múlva külön ültette őket. Most két fenyő áll az udvarában, immár három méter magasak. Minden évben, amikor eljön karácsony, fehér, csillagfényű égőkkel díszíti fel őket.
Amióta ez történt, nem állít karácsonyi fenyőt a házába…
Mentovics Éva: Karácsonyi angyalvárás
Éppen egy esztendeje már, hogy szinte csak vegetál. Pedig milyen más is volt az elmúlt karácsonyig minden! Lányuk néhány éve megözvegyült, és mivel nem voltak gyermekei, hazaköltözött, hozzájuk. Milyen szépen kezdődött a tavalyi ünnep! A lakás minden zugát betbetöltötte a mézeskalács fahéjas, szegfűszeges illata. Az asztalon fehér damasztabrosz, és díszes terítők…
– Apuskám, mindjárt jövünk, csak viszünk át, a Bözsi néninek egy tál süteményt! – simogatta meg a vállát Erzsike, majd karon fogta édesanyját, és sietős léptekkel elhagyták a házat.
Néhány perc elteltével mentőautó lármázása verte fel a csendet. Miklós keresztet vetett, mint mindig, ha szirénázást hall. „Valaki nagy bajban lehet” – gondolta együttérzőn.
Rövid idő múlva kopogtattak. Két rendőr állt az ajtóban. Az öreg szinte megdermedt… csak annyit fogott fel az elhangzott mondatokból, hogy „… egy ittas sofőr elgázolta őket… sajnos nem sikerült az életüket megmenteni…”
Néhány nap múlva a kórház intenzív osztályán ébredt, és furcsán kavargott vele a világ. Mint kiderült, szívinfarktust kapott, azonnal meg kellett operálni.
„… sajnos nem sikerült az életüket megmenteni…” – villant be agyába a mondatfoszlány.
Lehunyt szemmel imádkozott, hogy felébredjen ebből a lidérces álomból, vagy ha ez a kegyetlen valóság, akkor aludjon el végleg mielőbb. De felépült. Újból elérkezett a karácsony, és ő izgatottan készülődött. A kályhába ugyan nem gyújtott be, nem érezte a hideget, minden parányi idegvégződése másra koncentrált. Kiment, a kertben magasló sudár fenyőről levágott néhány gallyat, akkurátusan csokorba rendezgette őket, majd aranyhajjal, és azokkal a féltve őrzött díszekkel ékesítette fel, amiket még Erzsike készített első osztályos korában, legvégül pedig egy szépen bekeretezett fotó került rá˝, amelyen nevetve ölelik egymást ők, hárman.
Elégedetten végigmustrálta a csokrot, óvatosan letette, majd fényesre bagarolozta a csizmáját, ünneplőruhát öltött. Miután bezárta maga mögött az ajtót, keresztet vetett rá, körbejártatta tekintetét a portán, melynek minden egyes szegletéhez hetven esztendő búja, keserve, de leginkább öröme fűződött. A kapuból még visszapillantott, majd ünnepélyes léptekkel elindult.
– Hát megjöttem, Kedveseim! Megígértem, hogy ezt a karácsonyt együtt fogjuk tölteni. Csodálatos ünnepünk lesz – suttogta, majd a szépen gondozott sírra helyezte a „karácsonyfát”, és meggyújtott két mécsest.
A közeli erdő felől vaskos hófelhők úsztak a város felé, majd eleresztették terhüket, és a hó hatalmas pelyhekben hullt alá. A kandeláberek fényénél táncolva, kergetőzve lebbentek lefelé, hogy patyolatos ingbe öltöztessék a december végi, didergő tájat.
– Látjátok, milyen káprázatos?! Akárcsak a régi, szép időkben! Pihék… hópihék… karácsonyi angyalok… – motyogta, miközben fájdalomtól megtört arcának mély redői között elszivárgott a szeméből kibuggyanó sós patak. Az éjféli szentmise kezdetét jelző harangszó megkondulása után a mécsesek még egy utolsót lobbantak, majd sötétbe burkolózott a sír.
Másnap dél körül a temetőgondnok lelt rá az öregre, akinek a karjai immár fagyos öleléssel kulcsolódtak a síremlékre, az elmúlt esztendőben megszaporodott ráncai kisimultak, arcáról pedig üdvözült, boldog mosoly tükröződött.