MEGADOTT SZAVAK:
ÉRIK, NÉHA, SZIMATOL, KÖSZÖNÖM, MÁRIS, VÉGE, KUNKORI, DUDORÁSZIK
Riba Ildikó: Játékos vers
langyos őszi estén sétálok,
lebukó nap érett fényében
dudorászom csendesen,
elhallgatok néha dallamom
megakad, máris vége.
hallgatásomat köszöni meg
barna színű, kunkori farkú
kis kutya, körbe ugrál lábam
körül, bizalmatlanul szimatol,
ám hálából mert csontot
kapott mellettem lohol, rám
vigyázva boldogan csahol.
Hugo Morzen : Versem Címe
Próbálkozom egyre másra, hogy szavakat szőjek egymásba.
Nem is egyet, rögtön nyólcat!
Nagy tapsot Miskolc alsónak!: D
Annyira nem jut eszembe semmi,
hogy ezt a pár sort is poénnal próbálom ütni,
Aztán eszembe jut egy gondolat,
kukoriériknéhaszimatoldudorász,
köszönömmárisvégealkonyatpirkadat.
S versemnek már vége is szakadt.
Golán Angéla Gabriella: Szőlőáldás
Amikor a hegyre érek
s szőlőfürtjét figyelem,
kunkorodni kacsot vélek
s dudorászom énekem:
Köszönöm gyümölcsök gyöngye
szimatolva levedet,
hogy poharakba kitöltve
érzem majd a meleget,
akkor is ha néha télen
dermedtek a levelek
s évvégére depresszíven
csak a bortól feledek.
Feledem a sötétséget,
s lámpát vélem derünek,
látom az illatos rétet
s áldom édes nedüdet.
Czégény Nagy Erzsébet: Nyárutó
Érik bőrömön a nap,
redőzött lankákban
súlyos évtizedeket hagy.
Dudorászik a szél hajam
között, bolondosra kócol.
A selymes rét elköltözött
múló ifjúságomba.
Eső szimatol, lemossa
parfümöm illatát,
majd végigpereg rúzsomon,
ajkamon illúziót hagy.
Máris vége a nyárnak?
Rám öltötte kabátját a tél.
Csak szívem lüktet
változatlanul.
Remél.
Bodó Csiba Gizella: Dudorászik a bizalom
Néha úgy érzem, ragyogok!
Szükség van arra mit nyújtani tudok?
Néha úgy érzem semmi vagyok,
dudorásznak belső hangok:
értékes vagy és egyedi!
de máris vége, érik a tapasztalat,
csak haladj, csak haladj,
légy szabad,
félelmeid ne korlátozzanak!
– Már szárnyalok mint a sasok,
Sakálok ne szimatoljatok!
Felhők felett körözöm,
még nincs vége,
Ajándékéletem köszönöm!
Bodó Csiba Gizella: Szemem kinyílik
Néha beleszimatolok
A hajnali ködbe,
Illata bensőmben tölt be
Kunkori örömmel,
Hogy kedvem lenne
Dudorászni, de máris
Vége, érik a reggel,
Szemem kinyílik
Egészen, Köszönettel!
—
Vitál Mária: Hála
Óh, Uram, hálás vagyok érte, hogy
érett nőknek is lehet reménye.
Köszönöm, hogy a mágnes mezők
felett helyet adsz a csendes szélnek.
Óh, Uram, hálás vagyok érte, hogy
útnak indítottad az új élet magját.
Engedd, hogy a szememben megnyíljanak
az eltorlaszolt könnycsatornák.
Óh, Uram, hálás vagyok érte, hogy
fényesre csókolta orcámat a könny.
Burjánzó gyöngyszemek a szempilla
zsilipjén szabályosan, áradva jön.
Óh, Uram, hálás vagyok érte, hogy
reszkető lábakkal is léphetek.
Köszönöm, hogy az ólomsúlyú
terhek alatt, erőt remélhetek.
Óh, Uram, hálás vagyok érte, hogy
a szívkalapács még a ritmust dobolja.
Bár néha, ha öröm ódát dudorászom,
felgyorsul, fárad a test motorja.
Óh, Uram, hálás vagyok érte, hogy
mikor táncra perdül remegő lábam,
a nyakszirtbe kapaszkodó kunkori
tinccsel, csárdás helyett, keringőt járna.
Óh, Uram, hálás vagyok érte, hogy
erőt adtál s a fájdalomnak vége.
Köszönöm, hogy a mágnes mezők felett,
az egymást vonzó lelkek összeértek.
Bodó Csiba Gizella: Köszönöm, hogy eljő!
Alig érkezett el,
S máris vége,
Malacfarok kunkorodik
Sütőben új évre.
Dudorászik cilinderben
Szilveszter éje.
Még alig érkezett el,
S máris vége.
Új esztendő érkezel,
Tarisznyádban béke,
Elköszön ez az év,
Múlik tizenkettő,
Érik tizenhárom,
Köszönöm, hogy eljő!
Hanyecz István: Jégbor
Jégszölö érik
Hegyoldalnak tökéjén
Fagyos már fürtje
Néha december
hónapban van a szüret
jeges fürtöt szedsz
szemenként szedik
ebböl lesz finom jégbor
Pincéknek mélyén
szimatol gazda
kénez hordót újbornak
finom nedünek
köszönöm hegynek
megérett jeges fürtjét
préselj friss nedüt
Máris kostolom
aranylón folyó cseppjét
csapravert hordót
vége lett napnak
Jégbor hordóba került
jégnedü forr már
Kunkori kárál
Hirét adja világnak
Jégbor hüs izét
kostolta borát
csapról gazda szaporán
dalt dudorászik
Hanyecz István: Különleges tél
Hatalmas felhö közeleg horizonton
egymást érik a viharos széllökések
Öreg földünk türi az ádáz ostromot
aki teheti az vackába marad otthon
Néha az embernek muszály kimenni
Reggelre hófúvás köszöntött a tájra
vakitó fehérség uralta a kinti világot
Isteni csend,szépe,varázsa elbüvölt
Ember,állat óvatosan szimatol körbe
dermedt idillben most megállt az élet
Gyönyörüen sütött a téli Nap e tájon
Szikrázott a hó,ragyogott horizonton
Megállt a nyüzsgö lét most e világban
bátor lakók lapátolnak ösvényt hóban
megköszönöm segitökész munkájukat
Mert most éppen nem müködik semmi
megbénúlt város,a szépség birodalma
napokig nem müködött a normális élet
apraja-nagyja,élvezik e szépséges tájat
együtt szánkóztak,sieltek,iglót épitettek
Máris felfedezték az új körülmények izét
Isteni a csendje,elbüvölö szép fehérsége
a megdermedt világ elkezdett felébredni
lassan,egyre többet hódit vissza múltból
Három napos uralmát kiélvezte az ember
Az élet visszazökkent a szokott mederbe
Vége lett az idillikus,elvarázsolt jó létnek
Lassan beindúlt a normális felnött világ
A kunkori kukorékol,kárál kint kapirgálva
Kevélyen hirdeti,ö az úr a szemétdombon
Most már újévi malac farka is kunkorodik
dudorászik gazda is a hatalmas tél láttán
Ilyen szép telet még ö sem látott e világon
amely próbára tett minket a század végén
fantasztikus idöket élhettünk meg együtt
itt a vége e csodálatos, idillikus napoknak
Dittrich Panka: Úgy…
úgy érik bennem egy gondolat
de béna minden mozzanat
néha indulnék de nem szabad
mert megköszönöm sorsomat
máris megint gyötör egy pillanat
végre vége, összeszedem jómagam
kunkorodjék hát e napnak a sugara
őszből tél fakaszt tavaszt és szép nyarat.
dudorászik bennem a jókedv s elragad
szerelmet szimatol és kéret a vágy maga
úgy érik bennem egy gondolat
de béna minden mozzanat …