MEGADOTT SZAVAK:
LÁTJÁTOK, SZENVEDÉS, TEST, FATÖRZS,
CSAK, CSONT, HŰVÖS, ANNYI
Szeles György: Szümtükkel….
Látjátok feleim, mért van annyi szenvedés,
A hűvös csont, mint fatörzs, hoz csak merevedést.
A test meg csak követel,
Nincs itt már eljövetel!
De még mindig várjuk a nagy beteljesedést!
Kutasi Horváth Katalin: Babits Ildikónak
Enyhet adó hűvös árnyak
Esztergomnak hajlékában
Ezer titkot rejtegetnek,
szenvedéssel mind megtelnek.
A fatörzsnek letört ága,
rokon véren nevelt lányka,
annyi vigasztalót hoztál,
csontos kezet szorongattál,
Ilonával perlekedtél,
Angliába menekültél…
Látjátok, hogy elhagyatva
sok macska csak nyivákolhat,
étlen-szomjan megsiratja,
majd ez a test szabad préda…
Kutasi Horváth Katalin: Radnóti sírjánál
Hűvös rögök alatt pihent annyi éjen át,
Csontok halma vette körül Miklós noteszát.
Látjátok sírjának helyét: Abda megkísért,
Kétszer exhumálták testét, Fanni kedvesét.
Fiumei úti sírkert feltárja kövét,
Hetven évnyi gyászt földel el, s mennyi szenvedést!
Fatörzsből nőtt gyönge ágon rigók szava szól,
Bár mondhatnám nyugodt szívvel: – Csak rossz álom volt!
Czégény Nagy Erzsébet: Hajléktalanság
A test, csont és bőr.
Kopott fatörzs.
Szú-ette háncsként
foszladozik róla
a nincstelenség.
Szenvedés-szőtt
kabátja hordozza.
Látjátok-e
szemében
a reményt?
Annyi már csak,
mint csonkolt
gyertyának
utolsó, hűvös
lobbanása.
Dobrosi Andrea: Asszociáció a télről
Annyi csont kemény szenvedést hord a Föld,
csak lássátok, mint szent Karácsonyokat!
Nincs különb senkinél: épp úgy dől fatörzs,
ha hűvös éj, s ha forró, mint szenvedély.
Hova vetítitek a szemsugarat…
ugye nem hiába ragyog a Hold test?
Lehetnétek borzolt szárnyú madarak,
tétova pontok, s lehet, azok vagytok;
ki tudja, hogy a lét ecsetje mit fest,
mire ébredsz (ha felébredsz majd) holnap?
Amíg a fűzfák a parton a földig
hajolnak, amíg az égen neked süt
a Nap, úszik felhő tova – ne ítélj!
Nyár is csak akkor jön, ha elmúlt a tél.
— egy rövid reagot kérnék —
Gősi Vali: Hófehér gyászban
Ti nem láttatok
annyi szenvedést,
amennyit az ember teste
csak akkor képes vinni,
ha zimankós, fehér éjszakákon
szívébe fagy a bánat, és nem él már
kívüle sehol senki, semmi,
amikor körötte minden fagyott,
és halott fatörzsek dőlnek le sorban,
s a lehullt jégmadarak csontjain
nem hajt már soha didergő hóvirág,
mert a kín akkor nem csupán annyi,
mint a hűvös földben vacogva
megbújó bogarak fuldoklása,
hanem dermesztő gyász…- örökig tartó –
az anyák néma, könnytelen gyásza,
mikor megfagy a lélek, a vágy is,
és belehull a csikorgó,
hófehér
időtlen
világba.
Mukli Ágnes: T.L.
Húsz éve még tartottam tőle, mint férfitól,
ma már 85 éves mániákus gyűjtögető.
Lakása a garázstól a padlásig limlom lerakat,
használhatatlan kacat.
Annyi a csavar gyűjteménye,
mint csillag az égen,
vagy mint hangjegyek a Wagner zenében.
Labirintusában egy keskeny út visz a kádig,
egy másik az ágyig.
Csak egy biztos pont van a hűvös szobában,
a barna fotel.
Flakonokban bécsi víz, falnál asztallapok,félig üres palackok, monitorok,
a dobozok könyves polcok,
szennyes tartóban drótok.
Mennyezetig fölpolcolt alkatrészek,
kiselejtezett gépek,
a falon nem látszanak a képek,
csak sejteni, hogy hol mi van.
Kidobott holmival degeszre
tömve minden kicsi rés.
Egészen az ablakig tele,
kinyitni sosem kell,és nem is lehet,
mert a plafonig ér a sok rekesz.
Nincs a közelében egy talpalatnyi hely.
Látja a lépcsőt, de lassan éri el,
örökké spórol, szeget csavarra rak.
Alig lát egyik szemére, szinte vak,
de Márait olvas és Karinthyt.
Kész szenvedés neki a járás
nála van kiabálás, mert nagyot hall szegény
teste öregszik, csont-sovány,
de erős mint a lombja vesztett fatörzs,
ága földre ér, de a törzs szikár tenyér.
Ma itthon látjuk, holnap Bécsben kalandoz
örök életveszélyben,
mert kocsijával akkor indul,
ha mindenki elindul, akkor áll meg,
ha mindenki megáll.
Most lázas szegény,
pizzát sütöttem neki
Remélem új életre kel, ha megeszi,
mert az ajtó előtt várja egyetlen hű társa,
Gizi, a macskája.
Varga Katalin: Fohász a kilókhoz
Mindenhol csak a fogyókúrákról lehet olvasni.
Tudom, szenvedés , nagy tortúra hirtelen lefogyni.
Látjátok milyen ” fatörzs ” vagyok, csak hízni akarok.
Hízókúrát sosem írtok,nem szép egy test, ha csontos ?
Hűvös hajnalon ha a kritikus tükörbe nézek.
Csak annyit látok, vékonyan is szép lehet az a test.
Petres Katalin: ECCE HOMO
Radnóti Miklós emlékére
Látjátok?
Csak a test,
a csont, a fájdalom,
a szenvedés,
mégis, mint fatörzs,
szilárdan dacol
annyi elemmel,
gúnnyal, legyintéssel,
kárörömmel, cinikus,
hűvös „bölcsességgel”.
Mert a végtelenségben,
mindennél erősebben
soraiban dalol a varázs,
a remény az Emberben,
még akkor is, ha az
ember húzta meg
a ravaszt.
Dittrich Panka: Ablakom előtt
Csak nézem a házunk előtt lévő gesztenyefákat. A legközelebb lévőt különösen. Idén több öreg fát is kivágtak az utcánkban sorakozókból. Kedvenc fám így elvesztette két társát. Helyettük csemeték foglaltak helyet. Még mindig púposodik a vékony törzsük alján a domború föld-pólya. Mégis sírt a lelkem, és belém nyüszített a fűrész hangja, ahogyan az öregeket „elvitték”.Aztán apám is eszembe jutott. Egykor valaha, épp a szemben lévő házban volt gyermek. Talán a kivágott fákkal együtt cseperedhetett? Ám, ahogy a fák nem beszélnek, még ha úgy is hallom, ha süvít a szél, vagy neszeznek a levelek, apám sosem mesélt soha arról az időszakjáról. Az ablakom előtt lévő kedvenc gesztenyefa nagy szerencsémre, idén még nem került fűrész alá. Ám a többiek, azok már sosem susognak a széllel, madarak sem fészkelnek többet azokon, nincs számukra sem tavasz, sem nyár. A levelek! Ó, azok a levelek, meg sem születnek már. Nincs részükre sem napsütés, sem pedig frissítő záporeső, az éjben csillogó holdsugár is a múlté, a csillagok is örökre fényt veszítenek. Sokszor elmélkedem azon, vajon a fák, és egyáltalán a növények, éreznek-e? Például boldogságot, amikor virágot szülnek. Vagy szenvedést, amikor csonthideg ózoneső jeges súlya töri el, szakítja le, az élni való egészséges ágaikat. Fájhat-e, amikor a fatörzsén ha olykor gomba penész telepedik, vagy leveleit tetvek rágják, fájhat-e? Azon is gondolkodtam, vajon a fák végleg megállnak egyszer a növekedésben, vagy életük végéig magasodnak? Ó, jut eszembe, milyen szerencsés az amelyik az erdőben éled, és saját természetes útján növekszik. Nincs ember, aki az életében csak úgy közbeavatkozzon. Egy biztos, nem csak szeretem a fákat, hanem csodálom is. A kedvencem itt a házunk előtt álló. Most már féltem, hiszen az idő, netán a sok átélt vihar, látom őt is próbára teszi. Egy hosszú repedést vájt a törzsébe. Gondolom nem egyből, hanem szép lassan formálódott az. Talán az ott szerető bogaraknak kellemes otthont nyújthat. Ám én így is ragaszkodom ehhez a fához. Legyen bármily öreg, és bármily idomtalan. Sok mindent köszönhetek neki. Tavasszal mindig illatos virágfelhővel köszönt. Nyáron, a forró napsütésben az üde zsongás, ahogy a zöld lombkoronája hűvösebb szellővel megtornáztatja szobám ablakának függönyén a rojtot. Télen, pedig tisztelem, ahogy a fagyban is égnek bocsátja kopasz, levéltelen ágait, mintha mégis csak üzenni akarna. Ősszel, a gesztenyék hullásával gyerek-zsivajt küld az ablakom elé, ami a saját fiatalságomat idézi fel, ahogyan boldogan, önfeledten kapkodják a földről a gyerköcök a leendő gesztenye-guszikákat és -esztikéket a gyerköcök. Szeretem a fákat. Sejtem, hogy ők is érző lények. Még ha nem is emberek. Hiszen velük is annyi minden történik. Ugye látjátok a megtestesült erőt?
repedés gyűlik
fák törzsén a barázda
időt állt vétség