MEGADOTT SZAVAK:
ÁLMODUNK, ÉVE, ELOLVAD, KERTBEN, MOZDUL, KÉMÉNY, TETEM, KIÁLTOK
Varga Katalin: Téltemető
Idén a páratlan lehetőségek éve jön.
Arról álmodunk, a tavasz kiáltva ránk köszön
Gyorsan elolvad a hó, a kertben kis virágok.
Egy kémény sem pöfékel, madárdalra mozdulok.
Kemény tél, tetemre hívlak, én tavaszt akarok.
Golán Angéla Gabriella: Fél-álom
Elovadt percek tetemén
csonka fákat látok.
Gúnyt űz belőlem a fény,
átszövi a világot.
Mozdul a kép, feldereng
ledőlt kémény árnya.
Kertemben a Rút mereng…
Sok év elmúlt mára.
Sátán távozz, itt ne járj! –
Önként´len kiáltom.
Rám bámul, de meg nem áll…
Oh, ez csak egy rémálom!
Kutasi Horváth Katalin: Ébren álmodva
Mióta álmodunk ébren, miért nem teljesülhet vágyunk…
Hány éve kergetjük már a foszló mámort, s mondd, merre járunk?
Ha sírva elolvad mellőlünk a sok jégcsap, még sajnáljuk?
Ha tavaszt vár a lelkünk, akkor a telet miért csodáljuk?
Nem mozdul a megdermedt kéz, gémberedik, satnyul az emlék.
Az erdőben ezer tetem hever, fák csonkja, korcs düledék.
Ha kéményeket látnék sorban, én is velük füstölögnék,
s ha egy kertben kutya volnék, talán még rád is vicsorognék.
Hogyha egyszer rád kiáltok, menekülj, fuss,engem ne vádolj,
csupán egy álom része voltam, szólítgattam én is Ámort,
nem volt szűkmarkú soha, bőséggel szórta az édes mámort.
Ha végleg elaludnánk, tán megvalósulna ez az álom…
Kutasi Horváth Katalin: Álca
Tetemek vesznek körbe minket, élőnek álcázzák magukat.
Bár felém jönnek, szemben ülnek, nem mutatják meg az arcukat.
Egy-egy kütyüt néznek meredten, senki sem hallja, ha kiáltok.
Alig mozdulnak, épp csetelnek. – Én is fölszállnék! – morgolódok.
Hány éve várom, hogy lecsengjen. Hiába, nem enyhül a roham…
A kémények egyre füstölnek. Ontják az újabb mobilokat.
Egy emberibb bolygót álmodunk, melyből az önzést kirekesztjük.
Falanszterré válik világunk, ha álruhánkat nem menesztjük.
Ha elolvadna szívkohónkban jégtömbbe keményített dacunk,
Törekednénk jóságos szóra, fennmaradna emberi fajunk.
Ha már a kígyóra hallgattunk, s nincs keresnivalónk a Kertben,
Inkább az Édent másolgassuk a gépi poklot kirekesztve!
Petres Katalin: Januári alkony
Lassan nyúlik a kémény-árnyék a kertben,
Lomhán mozdul az est a tétova télben.
Eltűnt arcok felhői lebbennek a szélben,
róluk gyakran álmodunk, de mégis ébren –
Újra elment valaki, most múlt egy éve –
Némán kiáltok az elolvadó képre:
Velem maradsz, tűnődő lelkembe égve,
mit számíthat a test, mi már tetemmé lett?
Visszamosolyogsz rám a tavaszi égen,
velem perzselődsz a nyári napsütésben,
együtt utazunk minden őszi falevélen….
Riba Ildikó: Álmodunk
táncos tavasz mozdulata
ritmusra ringat lágyan
ég kékjén pompázó
vidám nap meglegyint
ölelő karjai közt
kopár kertben jég elolvad
zord telünk fagyos búcsút int
holt fatetem melegén
kémény füstvére
lassan csordogál
hiába kiáltok
választ nem ad senki már
álmodunk és meghalunk
kiürült karcos búcsúpohár
léha évem lesz
sírom felett fedelem
szép dalt dalolj kismadaram
utoljára még nekem
Dobrosi Andrea: Reggel az ágyon
A kertben egy párna, azon a fejem,
kiáltanék, mert csiklandoz egy hangya,
hangomat viszont a kéménybe viszem,
érzem, hólyagom tele, mégse hagyja
valami patkánytetem, dezodorom
kiveszem a zsebemből, mit pár éve
kaptam, szinte hozzám vágta a kedves rokon,
(úgyis kibírja, mint szexet a kéve),
jól jött halálom évfordulójára,
persze vacak; felém jön egy vén néne,
elolvadt havat ken a hónaljára,
én bűzömmel mozdulatlan, miért ne?
Ennyire emlékszem, most itt a kávé,
nappal álmodni bátor hacacáré.
Mukli Ágnes: Káin gyermekei
Csak ölni és halni ne kellene,
teremtőnk, oly sok titkot rejtegetsz.
Évekig álmodjuk hegyek heges ormát,
gyors folyók tükrét,
képzeletünk zöldellő virágos kertjét.
Hallgatunk, kiáltunk áldva, Isten verten,
érkezünk, távozunk fájdalom magányán,
mozdulunk, megállunk tüzek melegében,
egyszer volt hol nem volt mesében.
Gyárkémény az égre, füstjeleket ad le.
sikátor árnyán lassan olvad a hó.
Hideglelősek az éjek,az esték,
szokássá vált már minden szó.
Esőcsatornában kihűlt madártetem,
tévében reklámdömping,
torz álarcok csúf szörnyeken.
Ma gyilkoltak az emberek,
hordozzuk az átkunk.
Káin és Ábel házatok házunk.
Rejtőznék istennek, hogy ne kelljen ölni.
Élünk és meghalunk, ölünk vagy megölnek,
büntetve bűneitektől, születünk bűnösöknek.
Gősi Vali: Így élünk ezután
Így élünk ezután, halkan,
ebben a szomorú alkonyatban:
illatos tavaszunk álom,-
nem mozdul, tetem a virágom,
olvad a jégcsap kertben,
madárka kiált a csöndben,
füstfodor jel’t ír az égre:
ez a holt szerelmek éve!
Üresen zokog a kémény,
elárvult füstje tűnt fénylény.
Kovács László (Kovycs59): Nyolcsoros érzés…
Az évek megálltak a rideg télben,
álmodoznak szebb napokról a magok,
tetemmé váltak a kémény alatt lógó,
cseppenként elolvadó jégcsapok.
Kertben egyedül vagyok, alig létezem
égalján már pára mozdul, a köd terem,
kiáltok a nap után, át az éteren
Siess tavaszom, mert a napot éhezem…
Hanyecz István (shf): Gondtalan fiatalság
Évei a rövid kamaszkornak gondtalanok
ilyenkor álmodunk mi izgalmas jövőkről
mozdul az élénk fantázia, az ismeretlenbe.
sokszor ébredünk rózsaszínű álom-kertben
majd felébredve eloszlik ez a vonzó képzelet
s lassan elolvad a máz, erről a csábító világról
Ekkor a valóság éberen mozdul a tetem felett
ahol ott vár a minden napok kemény kihívása
és elszáll az álom a kémény füstjével együtt
Kiáltok, Heuréka! Ébren vagyok
Hanyecz István (shf): Megjött a Kikelet
Mozdul már halkan a szunnyadó élet
elolvadt a decemberi hó, itt az újnak éve
a kertben megjelent Tavasz első hírnöke
mi álmodunk szebb jövőt az újesztendőbe
kémény tetején megjelenik az első gólya
itt felejtett tetemét, kidobjuk a tavalyi évnek
Hurrá, kiáltok hangosan, megjött a Kikelet
Hanyecz István (shf): Álmodjunk BÉKÉT
Hej, ébren vagyunk vagy csak álmodunk
torzult, embertelen, kegyetlen a világunk
embert próbáló időknek éve már a múlté
nem mozdul már a tetem, vége terrornak
kertben rendezett sírokon új virág nyílik
Kiáltok, mennyi értelmetlen, véres öldöklés
magányos, meghitt sétára hív a korai tavasz
itt elolvadt véres hónak a nyomait láthatod
mozdul természet, idejét érzi megújhodásnak
Ideje lenne emberiség, újra gondolni jövőnk
Mi történt öreg Földünkkel, ily korán ébred?
álmodjunk végre tartós békét Föld népének
újhodjunk meg, akár Földünk, Kikelet idején
háztetőn kémény,ott füstölög tetem, a múlté
Kiáltok, minden embernek BÉKÉT kívánok
Hanyecz István (shf): Tavasz ébredez – haiku csokor
Békét álmodunk
Hozzátok kiáltok most
mozdul nagyvilág
Kegyetlen terror
elszállt szép béke éve
már ébred a nép
kémény fölött füst
már a Tavasz füstölög
Békét kínálva
Kertben Kikelet
madársereg csicsereg
Télnek tetemén
friss hó elolvad
Kertben Tavasz ébredez
kikelt hóvirág.
Pilla: Kérdés
– vagy felhívás? –
– Hova halad a tervezet(t) –
kérdezem, miközben
rám köp pár hiú száj,
s mint kéményből a füst
szétterül – de nem égen,
hanem – hátamon az elherdált.
Sok éve próbálom szokni
az osztályrészt,
mit érdemelten kapok,
s a reakciótlanságot,
mikor kiáltok:
ember, kezednek tette
kertemben tetem, s kopár.
Álmodod terményét.
Magadét nemesítenéd csak,
s úgy, hogy karámba hajtod
jövő csendes, de mag részét.
Engem is.
De vedd észre a jelent,
miben száz hiány kér segélyt,
hogy kiemelje abból,
miben mozdulna, de ájultan él,
hogy felolvassza valami a jeget,
kisemmizett léte ablakán,
mire dühe lehel,
hogy fagyva virágként
mutassa gondolatát:
sarlatán.
Emlékezz, tán értékel(t)ed azt,
aki mögötted áll(t).
Apád – remélem volt, s van -,
s anyád még tudták,
mert nem rég óta változott
meg bölcs-mondás,
hogy szívvel érték siker csak.
Ne felejtsd el tápláló reggelid,
hiszem, neked is volt,
s ahogy te is kezdted,
mindegy, hogy ingben,
kopott pólóban,
vagy köpenyben,
az iskolát.
Nem haragszom.
Nem érdekem.
Egyet kérdeztem, hogy
hova halad a tervezett,
de nem csak a tiéd,
hanem mi régen
s Egy-szándékból ered.
Mi lesz abból, ami világ,
s élet – e ami van,
vagy más… halál.
Mondd, bátran, de
egyenesen,
mert az eddigi hamis,
és fáj ha fülembe talál.
Kutasi Horváth Katalin: Koppanások
(Arany János: Kertben c. versére)
Gyümölcsfáim közt bíbelnék mélán és nyugodtan,
Ám a magányos gerlice búgása kizökkent.
Azt hittem, Kópé, a harkály kopogtat unottan,
De semmi nem mozdul a kertben, ő is meghökkent.
Halotti ének hatol a fülembe, révülök,
Közben koporsón koppan a szög, szomszédom gyászol.
Mily érzéketlen emberek járnak itt, rémülök,
Felsír a csecsemő is, de ez itt nem a jászol.
Megroggyant a kémény a már elolvadt hótól,
Az elhunyt hitves teteme idegenül mered.
Átmelegedne a szív az együtt érző szótól,
De a bánatos férj rokonsága érdektelen.
Sajnos nemcsak álmodunk,ez a színtiszta való.
Hány éve kiáltok fel riadtan, felsóhajtva:
Mindenki közömbös, vagy képmutató és csaló?
Miért nem érdekli az embert a másik baja?
Kühne Katalin: Jégcsipkék
A tegnap esti hóvihar teljesen megváltoztatta körülöttünk a táj arculatát. Arra ébredtünk, hogy a kéményeket, tetőket, utakat ellepi a hó, a mínusz 25 Cº-os hidegben ráfagyott a vakolatra, kerítésünkről jégcsapok lógnak. Ablakunkat is elérte a másfél méteres hó, alig látunk ki rajta. Úgy tűnik, mintha a Havasokban élnénk, végleg elzárva a külvilágtól. Alig tudunk kilépni a házból, a bejárati ajtót, a lépcsőt is hó fedi. A lépcső csúszik, vastag jég borítja a vaskorlátot, semmibe sem tudunk kapaszkodni, óvatosan lépünk ki az udvarra. Az ereszcsatornáról jégcsipke-fátyol omlik le, mint egy hatalmas függöny. Ilyen hideg utoljára hatvan éve volt, gyermekkoromban. Akkor még élveztük, mi apróságok hógolyókat gyúrtunk, nagy csatákat vívtunk barátainkkal, a befagyott patakmederben sinkóztunk, mert még nem volt korcsolyánk. A járdán vékony csíkokon bandukoltunk az iskolába. Most, hogy megöregedtünk, már nem örülünk annyira ennek, csontjaink ilyenkor még inkább megérzik az időjárási frontokat.
Kezünkbe vesszük a már kikészített hólapátot, és a kapuig nagy nehezen eljutunk. A zár nem mozdul, befagyott a kilincs. Mindenféle praktikát vetünk be, amíg végre elolvad róla a jég, és kinyithatjuk. Házunk előtt eltakarítjuk a járdát, hogy el ne essenek az arra járó emberek. Most nem sikerül teljesen hómentes övezetet kialakítani, csupán egy szűk folyosón haladhatunk, mellettünk óriási halomba rakjuk a havat, alig látszunk ki mögüle. A kertben másfél méteres hó takarja, cédrusaink ágai a hó súlyától meggörnyedve, a földig hajolnak. Félő, hogy a jeges hó miatt ezek eltörnek. Ezért lerázzuk róla a havat, majd visszamegyünk a házba, hogy felöltöztünk, szánk elé sálat kötünk, meleg kabát, nadrág, sapka, kesztyű, csizma véd majd ebben a fagyos szélben. Lehelletünk megnedvesíti a vastag sálat, a férjem bajusza és szakálla is deres (nemcsak ősz, mint máskor), fehérre festette a zúzmara. Kiáltok a szomszédoknak, jó reggel kívánok, mert ők is ugyanezzel küszködnek. Korábban, amikor még csak félméteres hó hullt, az udvarról és a házunk előtt szinte mindig egy időben kezdtük el a seprést, közben meg-megálltunk, pihentünk, beszélgettünk. Most azonban tovább tart és nehezebb ez a munka, hamarabb kimerülünk. Időnként bemegyünk a házba melegedni, majd rövid szünet után újult erővel folytatjuk. Kicsi az udvar, mégis – megszakításokkal, majd megfeszített munkával – csak késő estére sikerül eltakarítani a nagy hómennyiséget. Szomorúan látom, a hó alatt két csonttollú kismadár megfagyott teteme fekszik. Értük még a vihar idején jött a „nagy kaszás”. Gyenge kicsiny testük hamar kihűlt, megdermedt, a nagy erejű szél és hó hamar végzett velük. Siratom és eltemetem a tél első áldozatait bokraink alá. Szemben velünk a Bükk-hegység vonulatai fehéren tündökölnek. Most úgy érezzük, mintha álmodnánk, a Havasokban lennénk egy kis kunyhóban, amit végleg betemetett a hó. Gyönyörű a táj, jégcsapok lógnak orgonánkról, a fügefánkról, díszbe öltöztette őket Holle anyó. A hókristályok csillognak a napsütésben, olyan tiszta a levegő, mint ott, a több ezer méteres csúcsokon. Fellélegezhetünk végre, minden mocskot elfed a fehérség, felfrissít, felüdít ez a csodálatos látvány.
Szabó Edit Irma: Tél-tetem téblábol
Széltében-hosszában mozdul már a tavasz.
–Olvadj el hókupac, ne toporogj ravasz!
Itt-ott még tél-tetem téblábol a kertben,
de a szűz hóvirág fénybújócskát tervel.
Bújik egy bogár is, patakok erednek,
rügyrojtozó szellő fagylepelt feledtet.
Nap-csipkézte felhő esőcseppet dajkál,
ebből születik majd szép ívű szivárvány.
Széllel-bélelt kémény tetején a fészek
vár a gólyapárra csaknem egy fél évet.
Köszöntőt kiáltok a szárnyaló szélbe,
glóriát álmodok kopasz fák fejére.
Dittrich Panka: Enyészet
Még tele a kertem levéltetemmel,
aprót mozdul a csend házam tetején,
kéményemből füst száll, szitál a köd,
aztán elolvad, ahogy köszönt az éj.
Hívatlan gondolat, benne szenvedély,
képzeletben kiáltom szerteszét,
engem álmokban vigyáz titkon az ég,
csend angyali hangján suhan a szél.
Éveim számolva, sosem henyéltem.
Ócska percek lógnak időm szekerén.
Különös természet az enyészet,
tapasztalásokban csonka gyertyavég.
Örök változás megalkuvásaként,
állandó lüktető szív leheletén,
szerencse, ha ártatlan nem folyik vér.
/Szeretetből árad az érintkezés./
Tán az lehet bolond, ki máshogyan lát,
ki fél, és nem hiszi, hogy szép a világ,
benne az ember szikra, cseppnyi nyaláb:
porban és hamuban elillant csatán.
Dobrosi Andrea: Jer tavasz
Hideg bujkál a téli kertben,
nem mozdul még, mint tetem,
kint ólálkodik, beszivárog kéményeken.
Az elolvadt hó pont olyan,
mint pár éve a bújócskában:
valahogy felderíthetetlenül messze van.
Dilemmázik is a medve,
neki bizony álmodni lenne kedve…
De hát ez nem ér! – kiáltok közbe –
én meg támaszkodjak a fűtőtestre?
Elegem van a mínuszokból, a fagyból.
Jer tavasz, ha mondom, te beste.