MEGADOTT SZAVAK:
ALÁZATOSAN, UJJAD, MEGÖLEL, LISZTES, HOMLOKOD, ELŐTTEM, IGAZ, BETELJESÜLETLEN
Gősi Vali: Veled
Tengervízként áradsz a szívembe,
belém simulsz, elvegyülsz velem,
s én aranyló parton, homoktengeren
megrészegülve hullámzom
veled.
Egymásba fonódunk hosszan, szeliden
átölel* végtelen, alázatos kékség,
ujjaid ívéhez napsugár simul,
homlokod ráncain boldogság
pihen.
Előttünk válik igazzá az álom:
mint lisztes friss hó, ha fehéren elborít
hűsít, ringat a vágy, és érzékeinken
beteljesül végre a legtisztább
szerelem.
( * a kiírás szerint a megölel szót kellett volna használni)
Kutasi Horváth Katalin: Egy öreg pár
A fák közül most felbukkan, egy kis házaspár tipeg elő
kéz a kézben, gyengéden egymást segítve, szívmelengető!
Alázatosan meghajolnak, meggörbítette hátuk már
a Sors kíméletlenül, hasonlót is ritkán láthatunk. S lám…
Megjelenik előttem, ahogy ujjad megérinti kezem
finoman, mint akkor, először, ám most a jövőben teszed.
Megölelsz képzeletemben reszketeg kezeddel szelíden
megsimítva lisztes hajam, mely ekkor is épp feléd libben.
Csodálkozva ráncolod homlokod, szemembe nézel mélyen
hát, s választott csillagunkat tükrözi az, mint akkor éjjel.
Halványabban ugyan, s igaz, egymást is mind gyengébben látjuk
romló szemeinkkel. Nézd csak! Nem beteljesületlen álmunk!
Golán Angéla Gabriella: Nagyikám
Számomra csendben mentél el,
– habár, én loptam el magam,-
s ha most emléked megölel,
itt állok alázatosan.
Látom mint lisztes ujjaid
érintik fáradt homlokod…
Hitted az utolsó napig,
még egyszer visszafordulok.
De engem vitt az álnok út,
előttem éveim sora…
Akkor nem tudtam mire jut,
ki el nem búcsúzik soha.
Most igaz könnyem lepereg…
Beteljesületlen a vágy,
hogy újra konyhádban legyek
s te nyitott karjaiddal várj.
Mukli Ágnes: Az igaz szó titkán
Ha mesélsz, én elhiszem.
Bogozom a szót,
valótlan, vagy igaz, eltűnődöm.
Varázsod magammal viszem,
óvlak, züllött igazam kiáltom,
fennkölten csüngök,
a kezed érintette szón.
Bohókás hullámok hátán,
beteljesületlen vágytól hajtva, űzve
fűz ágait szomorúságba fűzve
kötik ujjaim az örök tavasz csokrát,
boldogtalan, virágzó bokrokon,
hogy hullámzó csended
egyszer ölelve magába fojtson.
Vétked az átkom, a keserved.
Ismeretlen minden ahol élsz,
hallgatásod cipel
csalóka teljesség tenyerén,
fenyők tűlevelén,
a búzaliszt kelő csodáján,
reggelek illanó percein,
homlokod ráncán,
nem tudom miért.
Ha mesélsz, én hiszem: ha hallgatsz,
ha kiáltasz előttem,
titok maradsz titkomban,
hitem, nem értem miért.
Megmérgez a romlott valóság,
ködbe rejtve is menekítelek.
Magamba gyúrom minden szavad.
Gyalogolok alázatosan mezőn, réten,
dűlő utakon dombok tövében.
Hiszem, hogy szavadban tisztán szól
a csermely halk csobbanása,
lelkem virága, égi mása vagy nekem.
Hajdu Mária: Én értelek
Az álmaid be nem teljesültek,
de éveid közben elrepültek,
s az idő ujjai ráncot loptak
fénylő homlokodra, árnyat dobtak
csillogó szemedre. Lisztes hajadon
tétován merengve az idő barangol.
Sose bánkódj, de ne is keseregj!
Jó neked, mert itt lehetek veled.
Ne titkold előttem, a félelem
ha megölel! Igaz, én értelek.
Hanyecz István (shf): Régi álom
Ujjaid között lassan peregnek az évek
alázatosan hajtsz főt az idő múlásának
Igen, hosszú földi élet pereg itt szépen
Megölel a sok kedves emlék, megpihen
Emlékszel mikor egy liszteszsák kiszakadt
ujjad és homlokod lisztes lett a kamrában
amikor lehajoltunk és szedtük fel a lisztet
úgy igaz,sütni akartunk jó, finom kenyeret
Ennyi évek múltán, előttem állsz lisztesen
Igaz, akkor ott gyerekfejjel jót nevettem
kacagnék ma is szép emlékeimmel együtt
de ez már múlt, csak beteljesületlen álom
Dittrich Panka: Csalfa csók
Még mindig úgy érzem, nagyon szeretlek,
akkor is ha így beteljesületlen.
Cinkos mosoly ül az arcodon kedves,
én szántó- vető lelkembe terelem.
Mert nem lehet bűnre bűnt, magyaráztad,
csak csendben, és titokban, ezt suttogtad.
Várva várt elcsattant csók lett az ára,
édes ábránd pecséted nekem drága.
Ujjaddal lakatot tettél a számra,
nem kell a homlokodon több barázda.
Hited, hogy szíved szívet nem alázhat.
Igaz, elfogadtam, de így is várlak.
Mint lisztből a kenyér, éled a remény.
Ha előttem állnál, mondanám, ne félj.
Szemedben a fény megölel, megigéz.
Feledni, nem lehet, örökre kísért.
Most már úgy érzem, hiába szeretlek.
Nem baj, maradjon beteljesületlen.
Cinkos mosoly ül az arcodon kedves,
most már temetem, szántva- vetve lelkem.
Golán Angéla Gabriella: Örökség
Lisztes harmat hullt fejedre,
homlokodon gond redők.
Merev ujjaid remegve
tapintják a múlt időt.
Beteljesületlen vágyak…
Alázatos szolgaság
borít igaz hitre fátylat…
Ez jutott, ez volt mi járt.
Görnyed hátad, mélyre hajlott,
s büszkeséged nem maradt…
Megölel a csend, bár hallod,
hívnak suttogó szavak.
Igy áll most ellőttem lényed,
törékeny vagy, ingatag-
menned kell, s én sírok érted…
De tükörben arcod marad.
Riba Ildikó: Életünk emlékei
alázatosan reszketőn ölelnélek
ujjad szégyenlősen keresné ujjamat
szél kócolta hajunkat lisztesre színezi
homlokunk felett menekülő időben
beteljesületlen vágyaink sora
igaz válaszainknak hitelt nem ad senki
félre sikerült fakó életünk emlékei
kísértetként éjjelente visszajárnak
nélkülük semmik vagyunk: csak árnyak
előttünk elfolyó surrogó hangú éjszakában
Varga Katalin: Vallomás Édesanyámnak
Előttem van az arcod, karod, ahogy megölel.
Este ujjaid simítását nem felejtem el.
Sütöttél nekem fánkot, lisztes kézzel vártál rám.
Már beteljesületlen álom, hogy rám vigyáztál.
Alázatosan kérem ringasson igaz dalom.
Szél érintse homlokod, hiányod nem akarom.
Hanyecz István (shf): Malomban
Mennyi beteljesületlen álom
homokórán peregnek az évek
újra forog a szélmalom kerék
malomban újra lisztet őrölnek
Előttem ide őrölni sokan jártak
megölelnek régen látott barátok
a gyerekek önfeledten játszanak
és a malomba ki-be rohangálnak
Egy fiú tetőtől-talpig lisztes lett
mi történt, tán lisztes kádba esett
áh,csak sok zsákok közt kóborolt
észre sem vette, fölötte a liszt fojt
Így történt hát, homlokod fehér lett
az ujjadhoz vastagon tapadt a liszt
igaz, előttem alig mertél megjelenni
apa szavait alázatosan meghallgatni
Lám Etelka: Örök mécses
Fekete árnyakat korbácsol a heves szél
ahogy megrázta a nagy terebélyes diófát.
A holdvilág bevilágította a házunk verandáját és
hirtelen fehér lisztes lett az egész ház udvara.
Mint egy beteljesületlen igazzá vált az álom,
fényes, jeges dara hullott le az égből.
Jelezvén, hogy a Tél tündére beosont,
hozva a zord hideget, tejesítve ígéretét.
Ekkor kibontotta sűrű hajfonatát,
megrázta hófehér hajzuhatagát
és apró csillogó hópelyhekkel
ajándékozta meg a fagyos földet.
A kertünk úrnői a piros rózsaszálak
is alázattal hajtották le fejüket
és átadták magukat a téli álomnak.
S mi csöndesen álldogáltunk az eresz alatt,
Dédikém és én, karjával átölelt,
dolgos és szerető ujjaival
végig simította copfos barna hajamat.
Szemeiben az aggódó szeretet örök mécsese égett.
Ez olyan mint egy beteljesületlen, igaz álom,
mert ő előttem jár, nap mint nap.
Tudom a Dédikém már rég elment,
de a jóságos szeme rám tekint,
homloka kisimult, gyöngéd szerető hangja
mutatja nekem mindig a helyes utat.
Kovács László (Kovycs59): Nyolcsoros érzések..
(kérdés anyámhoz)
Alázatosan morzsolgatom ujjaim között,
a múló idő beteljesületlen perceit,
a bánat megölel az öröm már elköltözött,
ráncaim a homlokomon őrzik az éveim terheit .
Előttem még az út, talán vigyázza még azt anyám,
lelkemben lisztté őrlődik a gyász, fáj a magány….
igaz szeretete hiányzik, nélküle árva a tanyám.
Ki fogja kezem ha halok, hogyha nincs édesanyám?
Kutasi Horváth Katalin: Bújócska
Hány beteljesületlen vágy kandikál rám az örökkön kék ég alatt oszló-foszló felhők közül! Igen, ők hunyorognak ott! Hisz hová, s meddig is szállhattak volna reménykedő, majd lemondó sóhajaim! Hányszor incselkedett velem a napfény, miközben felderítette szívem, s megcsillogtatta előttem a könnyű létezés boldogságának titkát…
Sokszor percekre megfeledkezünk egymásról, mert elcsábít minket egy furcsa árny, egy különleges szikla, elvonja figyelmünket valami apró nesz, tán a száraz avar zörrenése, de lehet, hogy egy fakopáncs morzejeleit fogjuk, vagy egyszerűen csak elzsongít a szellő muzsikája.
Mégis, hányszor felém fordulsz! Megvárod, míg összetalálkozik szemünk. Homlokodra gyöngyök telepedtek, ugyanis elragadott szenvedélyed, így fellelkesültél a hegyre, míg én elgondolkodva, a pillanatba ragadva, magamba lassultam. Igaz, nem vagy messze tőlem, s ilyenkor újra és újra megölel tekinteted. Ugyanazt tükrözi, mint amikor először érintett meg ujjad…
Alázatosan lépdelünk a fák boltíve alatt, máskor elvarázsolódva ballagunk Írisz birodalmában, vagy áhítattal vegyes óvatossággal járunk Holle anyó birtokán. Olykor a kismadarakkal együtt várjuk, hogy a lisztes berkenye termését megcsípje a dér, hadd lakmározzanak az ízletes csemegéből! Hadd repüljenek szabadon minél magasabbra, hátha utolérhetik, meglephetik a fellegek közt bújócskázó, szeszélyesen feltűnő vágyfoszlányokat!
Czégény Nagy Erzsébet: Anyám kenyere
Még előttem a kép.
Alázatosan simul kezed
alá a dagasztott kenyér.
Már fáradsz. Ujjaddal
végigsimítod homlokod,
melyen lisztes csík marad.
Ó, mennyire szeretném letörölni,
s gyermeki csókomat lehelni
kedves ráncaidra. Vágyam
beteljesületlen marad.
Rakod a tüzet, s a kemence, mint
éhes száj, nyeli magába a tüzelőt.
Apró termeted mellett égig ér a lapát.
Te úgy veted be vele a kenyeret
mintha az életed függne tőle.
Akkor így gondoltam,
s nem tudtam, hogy igaz.
Majd fölém magasodva megölelsz.
Arcodról gyöngyök peregnek s
ígéred, nemsokára lesz meleg cipó.
Most talpig ér bennem a vágyakozás
egyetlen szelet meleg kenyeredért
Anyám.
Dittrich Panka: Húzd csak, húzd csak
Kínnal robotolsz alázatosan.
Ölelnek fukarok rém cinkosan,
igaz szavuk beteljesületlen,
de fogadd el ami jut, megfeszülten.
Ha alkalom nincs, pír homlokodon,
kezeddel remegő ujjal dobolsz.
Előtted vonszolod nehéz múltad,
mint tele lisztes zsák, de húzd csak, húzd csak.
Petres Katalin: Emlék
Magas homlokod boltíve előttem lebeg.
Hosszú ujjaid fészkében pihent állad,
nagy barna szemedben beteljesületlen
kérésed alázatos, igaz tüzét felém hozta
a lámpafény a lisztesen hulló esőben.
A tűnő kép most is perzseli arcomat.
Gondolatban újra és újra megölellek,
tudom, már sohasem tehetem valóban.