Szó-szövő 229.

MEGADOTT SZAVAK:

HÁLÓT, TISZAI, HARMONIKA, HOLD, TANYÁK, EGYMAGAM, ÜZENNEK, ÁLMODOK

Gősi Vali: Fény-arany álom

Régmúlt emlékekkel álmodtam megint,
égi tanyájukról üzentek a holtak,
az éjszakai csendben harmonika sírt,
csillaglámpák fénye ölelte a holdat.

Álmaimhoz bújtam árván, egymagam,
– vén tiszai hajó bújik így a parthoz –
könnyű hálót csókolt rám a fény-arany,
megsimítva lágyan minden angyalarcot.

Dittrich Panka: Két partról

Fonj körém hálót tiszai hajós,
halljam szerelmesen harmonikád.
Hozz vele csókot, szép romantikát.

Hisz egymagam lenni szomorúság.
Rólad üzennek fényes csillagok.
Álmodjuk ketten nap nap után:
táncolunk víztükrén Hold udvarán.
Szívemet adom és vár a tanyám.

Egymagam vagyok az üres tanyán.
Esténként felsír a harmonikád.
Hálót vet rá az a kínos magány,
ha hold sugarán is sötét szobám.

Álmodom azt a tiszai partot,
űzzenek tőled a túloldalán.
Visz-hangként szólal, szívedtől hangos
szerelmet innál, még szomjazom rád.

Kutasi Horváth Katalin: Pókhálóban

Láthatatlan hálót vethettetek ki rám,
Nem szól már oly szépen szelíd harmonikám.
Álmodok még gyakran, megvan a daliám,
Felriaszt a reám​ tekeredő lián.

Hiába lelkedzik lelkemből a dalom,
Bárhogy is érlelem, erőtlen panaszom,
Egymagam birtoklom a tiszai partot,
Bűvölöm a holdat. Kapok még egy sanszot?

Nem üzennek többé az úszó fellegek,
Helyettük egy mérges pókkal szemezgetek.
Égi tanyák közül árnyak leselkednek,
Rám vetítik karjuk, tán fel is emelnek.

Kühne Katalin: Végső otthont álmodok

tiszai halász a hálót kivetette
mint valaha régen Péter a tengerre
nem fogott semmit nagyon elkeseredett
hold tükröződik fényes tányérja kerek

a túlsó oldalon harmonika hangja
egy magányos pásztor szomorú dalt dalol
csillagok üzennek én egymagam vagyok
elhagyott tanyák üres házak maradtak

fáradt szorgos emberek megöregedtek
már régen kies temetőkben fekszenek
Péter kapujában állnak hosszú sorok
fiamnak ilyen végső otthont álmodok

Golán Angéla Gabriella: Tiszai hangok

A tiszai tanyák mellett
hálóba sző a holdsugár.
Emlékeim szárnyra kellnek:
álmodom s csak egyre száll

az egymagamban dúdolt Nóta,
melyhez, harmonika hangja szól,
üzennek a messzi múltba,
mit a feledés karol.

Golán Angéla Gabriella: Tiszai csend

Nem fénylik, ma böjtöl a hold,
s engem sem táplál sugara.
Még a tanyák szeme is holt,
s nem üzennek:  Jer haza.

Egymagam csak léptem hallom,
-nem szól harmonika szó-
tiszai kérges pallón
s csendhálót sző az álmodó.

Dittrich Panka: Tiszai hajó

Ringat a folyó, ölében tart a tiszai hajó,
hullámokból pendült harmonika dal a moraj.
Benne rövid ütem, piheg egy taktus,
nézem gyöngyhabját, fény-színű haját.
Fut szalad kócosan a cinkos vagány,
villanással cseni-nyeli a nap sugarát.
Amott halat rabol egy madár.
A víz hajlott hátán szilaj kacaj a szél,
különös hálót sző, nincstelen hossz a táv.
Szemérmes idill kinn a partokon,
letaglóz, víztükrében egy kalóz.
/vad világban vihart nyert barát/
Ám hitre int a tézis, nem jár visszaút,
az élet-járat jegye itt még nem return…
Merül bukik a szeplős lázadás.
Mi úszni szándékozik, vigye az ár.
Térdepel mélyen a csend, magával ránt,
és meglátom huncut mosolyát.
Itt pihen nedves otthonán,
szendergő szerelem, csillag-szőtt éjszakák,
szeretett emberek urnából szórt pora.
Óvja az ég, itt üzenve víztükör falán:
velük utazik a nap, és éjjel a hold-sugár.
A szeretet visz-hangján rebegd el „lesz talán”?
Kérdésekbe gyűröm a titkot a sok talányt.
Ázott ölelésben melengetem pusztán
egymagam ezen a végtelen tanyán.
Ha örökre álmodok, mivé tesz az elmúlás java,
ha partra vet ismét egy lázas pillanat?
Úgy csiklandoz a sodrás, fedélzeten csüng a nap.
Ringat a folyó, ölében tart a tiszai hajó.
2015.06.03. Verslista szószövő 229 (Duna c. versem átirata, csak mert véletlenül, az eredeti versben több szó is szerepelt a megadott szavakból

Czégény Nagy Erzsébet: Éjszakai látlelet

Egymagam állok csillagos ég alatt.
Tiszai tájban álmodó madarak.
Lágy harmonikaszó úszik az éjben,
fény-hálót sző az éj, fák sűrűjében.
Lelkem tanyájában angyalok ülnek,
ringatnak, dalolnak, táncra perdülnek.
Üzen a hajnal, villan bíbor fénye,
megbotlik a Hold, Göncöl tengelyébe ’.

Varga Katalin: Tiszai álom

Fonja hálóját az est,fent sápadt hold pislákol.
Lágy harmonika szól, most csak egymagam hallgatom
Álmomban tiszai tanyák hangulata varázsol.
Emlékek üzennek, szél viszi messze a dalom.

Kutasi Horváth Katalin: Lélekháló(zat)

               Szindbád, Odüsszeusz, Berzsenyi bőrében hánykódom, keresem az utam, s még hálás is lehetek, hogy nem a Bolygó Hollandival sodor az áram, miközben háborog körülöttem és bennem az élet árja, mert így néha szerencsésen még partra is vetődhetek, bár ilyenkor is meg-meginog még a biztosnak hitt föld is a talpam alatt.

            Hogy az ébren álmodók vagy inkább az álmodva ébredők táborába tartozom? A kettő persze egyáltalán nem zárja ki, sőt, még meg is erősítheti egymást. Ráadásul lehet álomra, álomban, vagy álomból ébredni, tudok Ádám módjára álmomban álmodni, éppen így akár álmodhatom is, hogy ébren vagyok. S persze ébernek hihetem magam, miközben valójában csak álmodom, pedig éberségre volna szükségem…

            Olykor-olykornemcsakKrúdynak,denekem is üzennek a múlt alakjai, s megelevenednek körülöttem a tárgyak: némelyikük az álmaimból, mások a valóságosan megélt tapasztalataimból bukkannak elő váratlanul,  főleg, mikor igazán egymagam vagyok. Ilyenkor könnyedén szőhet körém hálót az est, s valamennyire képes vagyok Juhász Gyula szemével is körbenézni a tiszai parton. Egy-egy fura fénysugár könnyedén eljátszhat érzékeimmel, megcsorbulhat ilyenkor még a Radnóti által épp kereknek látott hold tányérja is az égi tanyák közt misztikusan, és egyszerre csak Ady csonkult holdját vélem felfedezni helyette.

            Mintha halk harmonikaszót hallanék, s most is örülök, hogy ügyesen megtanultuk matematikából, ami elő volt írva, így a kicsengetésig van még egy kis idő. Imi bácsi előkapja zsebéből a szájharmonikáját, jutalmul muzsikál nekünk, s mi hálás csodálattal hallgatjuk.  Aztán megnő a hangszer, s jó apám tartja a kezében – Tiszakécskén, a folyóparton, ügyetlenül, kellemetlen hangzatokat keltve – a kölcsönkért tangóharmonikát, de nem szörnyülködünk, csak a hangszer gazdájával együtt nevetünk, aki szerencsére érti a tréfát. Ő ugyanis velünk ellentétben azt hitte, olyannak adja kezébe szívéhez nőtt tulajdonát, aki játszani is tud rajta…

            S hányszor teszünk mindannyian így! Kiszolgáltatjuk magunkat. Van, aki finoman, jó érzékkel nyúl felénk, szépen meg tudja pendíteni lélekhúrjainkat, míg más el-elpattintja, nyersebben, érzéketlenebbül közeledik, feszegeti határainkat.

            De alakmásaink lelkéből hasonló dallamok fakadnak, így legyőzzük a teret és az időt, továbbélünk egymásban, együtt hánykódunk Jónással Ninive helyett Tarsis felé, vagy a cet gyomrában, míg fel nem vállaljuk küldetésünket, aztán meg épp…

Liszka Gyöngy:  Szerelmünk

Tüzes hálót fontak körém igéző szemeid,
Kettőnkről a tiszai part emlékezik.

Virágzó vadon közepén keringve
Akadt rád szemem tengere,
S ott, abban az egy pillanatban
Millió és egy darabra szakadtam.
Mi rakott össze? Magam sem tudom,
Talán az oltalom, mit karod nyújtott,
Talán az ezer titok, mit félve súgtál nekem,
Vagy bűvös szavaid, mik most is meséket üzennek.
Szíved szépnél szebb dallama
Körbelengte magányos utamat,
S miközben csónakunk csendben keringett a vízen,
Harmonika harsogta holdas mesénket.
Éjfél is elmúlt már, mire megleltem a tanyák világát,
Addig vaksötétben, te és én, boldogan öleltük egymást,
S elhittem, hogy örökké tavasz lesz,
Hogy szerelmünk örökkön örökké tartó lesz…
De már csak úgy szerethetlek, ahogy nem lehet,
Ahogy te soha-soha nem tetted.
Még mindig ölel illatod kínzó emléke,
Még mindig sajog a szívem, mely sebektől véres.
Elmúlt a tavasz, elrepült a nyár,
Megszáradt és elfakult a táj.

Egymagam ülök az üres tiszai parton,
Téged kereslek, és csak rólad álmodok.

Lám Etelka: Álmodok

Búzakalászok arany színű szőnyege
hajladozik a rónán át..
Szőke Tisza bársonyos vize,
kanyarog az alföldi tájon át.

Ezüstselyem hálót sző a szél,
a halkan suttogó nádasnak a tó peremén.
Csengettyűk távoli hangja, hív haza,
az elhagyatottan álló tiszai tanyákra.

Egymagam,

álmodozva állok, itt
némán,
hallgatva a pusztai csendet.

Csak a fák levelei üzennek nekem,
ahogy lebben az esti szellő szelíden,
s halkan harmonikázik, szépen.

A mélykék tavon esőcseppek peregnek,
aranygyűrűket formál a ezüstös hold fényében.

Hanyecz István (shf): Szélhárfa üzenete    

Fent ragyog a hold
vén tiszai ladikon
hálót szö a pók

magányos tanyák
a csendben harmonika
hangja szépen szól

tanyán egymagam  
álmodok a rég múltról
hárfán üzennek

Petres Katalin: Nyári estén

Csillagok hálója közt a Hold udvarában
titkok lakoznak.
A tiszai csöndben egymagam sugarában
visszaálmodok.
Távoli tanyák fényei biztatón pislákolva
nekem üzennek.
Régmúlt harmonika hangjai lelkemben
visszazengnek.
Igaz vagy álom? Voltam-e ott valóban?
Rejtelem…..