MEGADOTT SZAVAK:
ŐSZ, DOMBTETŐRE, SZERTESZÉT,
NESZÉT, MOSOLYOGVA, SZELÍD,
LEVETKEZETT, ALUDJÁL
1. Gősi Vali: Őszi dal
A dombtetőn, kinn üldögél az ősz,
szétnéz büszkén,
mint birtokán a csősz,
ébren őrzi a búcsúzás neszét;
ahogy a fák sírnak szerteszét,
míg mosolyogva hordja a vihar
a levetkezett, tépett rongyokat,
és a pőre, megtépázott ágak
átölelik szelíden a fákat,
mint gyermekek az elaggott anyákat,
s búcsúdaluk szól: aludjatok!
2. Kutasi Horváth Katalin: Őszidőben
Szelíden hajolt fölém egy apóka,
Lecsusszant róla a színes paróka.
Szerteszét szórta a sárgát és a pírt,
Levetkezte szépen az összes manírt.
Dombtetőre nézett fáradt pillája,
Halkabbá vált a madarak trillája.
Mosolyogva nyelte hamvas szőlőnket,
Ködbe bugyolálta rozsdás jövőnket.
Sóhaja keltette szeleknek neszét,
Kimondta mindeddig eltitkolt nevét,
Ősz volt a bácsika, megfogta kezem,
– Aludjál! – súgta. Én így emlékezem.
3. Dobo Georgina: Dombteton
Ulok a faradt lankan; az oszi dombteton,
Levetkozom a to partjan,
Hogy egy utolsot martozzam
A szelid to lagy olen.
Lebegek a viz tukren,
Neszet hallom a mocorgo viznek.
Hamarosan fagyni fog.
Mosolyog ram a lomha, lusta hold,
Esteledik,
Szorja szerteszet sugarat.
Elalmosodtam, elindulok hazafele
Aludni.
4. Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: Ősz
Mint rendetlen leány, ki szekrénye
ruháit szétdobálja a kereveten,
úgy szórja színeit az ősz szerteszét.
Mosolyog. Számára nincs lehetetlen.
Egy lágy érintés a dombtetőre,
apró ecsetvonások. Színorgia.
Először szelíden, majd egyre vadabbul
levetkezett álmokat öltöztet újra.
Hej, te ősz, te zabolátlan művész,
mily csodákat terítesz elém?
Rozsda-aranyban ragyogsz, bűvölsz,
természet palástján vagy diadém.
Letérdepelnek a bokrok,
imát suttog velük a szél.
Ősz-ezüst glóriát fon fejük fölé
a Hold, letűnt világokról mesél.
Még apró neszét hallani a nyárnak,
amint megfáradva eloson.
Becsukja maga után a kertkaput.
Hanyatt dől. Hagyjuk. Had aludjon.
5. Lénárt Anna: Tizenhat éve
Festői színekkel ránk köszöntött az ősz,
a meg nem élt álmok hevernek szerteszét.
Tizenhat év telt el, mióta elmentél.
Mint akkor… kezemben vörös rózsát tartok,
bársonyos szirmokat mosolyogva nézem,
szelíd emlékek villannak fel előttem.
Az út pora nyeli lépéseim neszét,
nem foghatom már többé gyermekem kezét.
Fel, fel… és egyre feljebb, hozzád indulok,
nem elég csak lankás dombtetőre jutnom.
Tizenkét éved levetkezett minden kínt,
ragyogó csillag voltál az élet kebelén,
búcsúzik a Nap…, látóhatár peremén.
Aludjál kisfiam, őrzöm az álmodat!
6. Petres Katalin: Távozóban
Az ősz levetkezett levél-szőnyegén járok, nem rózsaszirmokon.
Átléptem minden beteljesült és beteljesületlen álmomon.
Hálásan mosolyogva nézek vissza az elhagyott dombtetőre,
reménykedem szelíd hajlatán a lábam előtt álló lejtőnek.
Hallom avart áztató, emlékeket idéző eső lágy neszét,
levél-rajzolatokon kedves arcok bomlanak elém szerteszét.
Felrázott párna-felhők csábítanak: – Állj meg! Pihenj le, aludjál!
Húzd magadra az örök Tél csendesen őriző hó-paplanát!
7. Lénárt Anna: A fa búcsúja
1984. szeptember elsején, a faluvégi dombtetőre egy aprócs-ka facsemetét ültetettem, ami mára hatalmas fa lett.
Mosolyogva gondolok vissza, mikor a jó szomszédok egy-más ellen mondták nekem: “Olyan hitvány, nem lesz abból fa, kár cipelni a vizet.” Nem törődtem velük, kitartóan
hordtam rá az életet jelentő folyadékot… és csak beszéltem neki. Azóta is gyakran elsétálok hozzá. A hosszú évek alatt, olyan bizalmas féle lett nekem. Hátammal megtámasztom a
törzsét és csak mesélek… mindenről, ami az eszembe jut.
Vele osztom meg legféltettebb titkaimat.
A munkahelyemen, ma nehéz napom volt. Alig vártam munkaidő végét. Elhatároztam, csak annyi időre megyek
haza, míg tűsarkú topánom helyett sportcipőt húzok meg-gyötört lábaimra, elegáns kosztümöm szabadidő rucira cse-rélem, és máris indulok az én fámhoz.
Már lassan két hete nem jártam arra. Hiányzott a mada-rak éneke, a szél zenéje, az a misztikus fény, ahogy a
napsugarak áttörtek a levelek között… és talán azt a kis mókust is látni fogom.
Lassan lépkedtem. Tekintetem a földre szegeztem és
hagytam, lépteim nyomán, a gondolatok utat törjenek
maguknak. Mélyen magamba szívtam a hűs októberi
levegőt .
A lenyugvó nap sápadt fényében megláttam kopasz ága-it. Elszomorodtam. Szívem tájékán erős szorítást éreztem. Újra szembesültem az elmúlással. “Itt van az ősz” – sóhaj-tottam.
Az árnyat adó lombkorona, ami alatt a nyáron, a napi
munka fáradalmait oly sokszor kipihentem vastagon borí-totta a talajt. A hátamat szorosan törzséhez nyomtam,
mintha én is a része lennék. A nyárra gondoltam… akkor
minden zajos volt… most csend vett körül. Az avarba meg-búvó emlékeim neszét hallgattam. Szememben egy könny-csepp. Minden levelet levetkezett, kivéve egyet… Bátortala-nul nyúltam felé. Alig értem hozzá és tenyerembe hullott.
Mintha csak engem várt volna. “Ezzel a levélkével köszönt el tőlem” – mosolyogtam. Egy leheletnyi csókot nyomtam
rá, és a zsebembe tettem a szívem fölé.
Egy hirtelen gondolattal átöleltem a fatörzset. Percekig mozdulatlanul álltam. Pár pillanatig úgy éreztem, hogy
egyek vagyunk.
“Aludjál” – suttogtam. A gyermekeimre és az unokáimra gondoltam.
A színpompás levélszőnyegbe rúgtam és alóla szerteszét gurultak a szelídgesztenyék.
“Holnap eljövök Zoéval, Zoricával és Zalánnal, össze-szedjük a termést” – mondtam és boldogan elindultam lefelé a dombról.
8. Mukli Ágnes: Enyém…
Enyém a lenge nyár, az ősz, az enyhe tél,
a kéklő ég,szelíd dombtetők felett,
védtelen éj neszét hallgató csendben,
a mámor ittas képzelet.
Elhagynak ők, s őket én is egyszer elhagyom,
mégis szelíd mosolyukra ébredek…
Szerteszét szóródott ami szép volt,
a valóság, valótlanná vetkezett.
Aludjál múló nyár, színarany fák tövén,
a tél- puha hó majd melenget,
napszálltakor, madárszárnyon,
életemmé perellek.
9. Golán Angéla Gabriella: Őszi mese
Az ősz neszét a dermedt föld
zizzegve hordja szerteszét.
Elsárgul lám a nyári zöld,
s rézszín virít a bágyadt rét.
Levetkezik a rengeteg
s most pőrén áll a dombtetőn.
Fáradt, szelíden szendereg
s a nap öleli szeretőn.
Ezüsttündér szárnyát bontja,
dérleplével felvértezi.
Csókot lehel s mosolyogva
– Aludjál jól ! – mondja neki.
10. Dittrich Panka: Itt van a szösz…
(Petőfi S.: Itt van az ősz c. átirat)
Itt lakik ő, hallom újra.
Nem szép, nem jó így nekem.
Tudom is én, hogy mi okból
nem keresem, terelem.
Leskelődnék dombtetőre
ablakomból szerteszét,
hallom ismét káron múló
csevejének vad neszét.
Mosolyognék én a hölgyre
nem szelíden ugatva,
mert ház elalvó népére
rém fenyegető hangja.
Mert agya, mint ősszel a köd,
míg vitázik nem hal el,
szájából sugárzik, nem csak
nyál, az eső elegy szesz.
Kivetette rongydumáit,
eszetlen levetkezett,
majd elköltözik, ma bizarr
felette hat rendelet…
Alkudjál hát, kérem szépen,
hogy aludjak reggelig,
álmodjak olyat, amiben
nyugalomban csend rejlik.
És mutasd kegyével magad
zajodat lehevítve,
andalgó napod ha gáz lesz,
néha legyen részegen.
Szenvedve, de küzdj meg rendjén,
tűrj te addig szótlanul,
asztalról míg rossz fölött a
dünnyögő légy elvonul.
Ha megszólalsz, bajaidra
kezedet szívedre tedd,
föl ne ébreszd vágyaidból
rettentő természeted.
Itt lakik ő, itt hallom őt…
hiába fal, emelet,
hangos az éj, hangos az éj.
Minden nap szemenszedett.
11. Dobrosi Andrea: Aludj…
Vörösbe hajlik a szőlő levele,
merre nézek, venyige,
köd ül az égre,
csak varjak köröznek,
repülnek a messzeségbe.
Az ősz hozta el neszét,
kiül a dombtetőre,
elvan,
mint gyermek,
kit ágyba tettek.
Aludjál –
súgja a természet épp,
akár jó anya –
levetkezett az éjjel,
s a nappal bársonya
szerteszét hever;
aludj,
ahogy elszunnyad kisbaba.
Az ősz pedig,
mint szelíd őz,
ki a fák tövén elidőz,
megles álmokat,
bár tudja,
a tél már sompolyog,
nem mosolyog
sokáig fenn a nap.
12. Varga Katalin: Melankólia
Csitt, ne szóljál nézz a dombtetőre, hegyormokra.
Nyarunk levetkezett,szelíd ősz jön mosolyogva.
Halljad az üzenetet,hulló levelek neszét.
Nedves avar illatát a szél szórja szerteszét,
Nem végleg búcsúzik a természet,csak elalszik.
13. Hanyecz István (shf): Öszi kavalkád – haiku sor
Októberi dér,
rozsdaszinü levelek,
beköszöntött Ösz
Lassú sétánkon
baktatunk dombtetöre
fel,komotosan
Tetön felérve,
tekintünk ott szerteszét,
csodás látványa
Természet neszét,
a csend isteni hangját,
Hallhatod itten
Nyisd ki szemedet,
Ösz, mosolyogva csábit
ezer szinével
szelid gesztenye
fáknak, gazdag termése
pihen avarban
szines kavalkád
csodás ruhát ölt az Ösz
szédit szeliden
öszi lombos fa,
kopaszra levetkezett
ága,égbe nyúl
búcsút int a Nyár
aludjál, jó Természet,
álmodjál szépet
14. Lám Etelka: Apró mozaik
Aranyló falevelek lebegtek mosolyogva előttem.
Lábam alatt zizzent az avar s halk neszét hallgattam,
amint baktattam fel a meredek dombtetőre.
Az összeborult ezüstfenyők pillanata örök lett
s az októberi ősz búcsút intett felém.
A levetkezett csupasz faágak,
most álomba ringatták törzseiket.
Súlyuk egyszerre volt pille könnyü és nehéz farönk.
Úgy álltak ott, mint életem apró mozaik darabjai
sírva, nevetve sodorta őket a szél szerteszét.
Lent a völgyben a kispatakban kristály tiszta víz csobogott
s elhagyott életem folyt le a csiszolt köveken.
Várva egy kiváncsi halandót, aki felvegye….
A szelíd lelkek tükrében ne aludjál, lásd a ragyogást!
S a szürke macskaköveken az esőcsepp csillogást.
15. Liszka Gyöngy: Vándorút
Vándorútra keltem én egy véres alkonyon,
S akkor reszketve tért elém őszi démonom:
Tündérléptek suhantak át a hűvös parkokon,
S táncba kezdtek a megfáradt levélkupacok.
Pajkos szemmel, aranyhajjal lépkedett felém,
Isten játszott jáspisfényű égi ékszerén,
Vörös színét hintette az avar szerteszét,
De az elrohanók nem hallották meg neszét.
Megbabonázott, majd elveszett a fagy-ködben,
Zajtalanul lopódzkodott be a szívembe,
Észre sem vettem és tolvajként megérkezett,
S didergőn, forró szerelemmel levetkezett.
Ajkamhoz érintette álmot osztó ajkát,
Nyakam köré fonta jéghideg szirénkarját,
S halkan dúdolta fülembe melódiáját:
„Eljöttem hozzád, ne félj hát kedves, aludjál!”
És engedelmeskedve szelíd parancsának,
Szomorúan mosolyogva vándornak álltam,
S utam közben végig egy szebb jövőre vártam,
Mégis továbbmentem, hisz ajkaira vágytam.
Kezeimbe adta súlyos jáspis gyöngyeit,
De nem enyhítette keserédes könnyeim.
Magányosan követtem igéző hangjait,
S közben pengettem a vérző szívek húrjait.
Megérkeztem végül egy smaragd dombtetőre:
Véres a korona az ametiszt bérceken,
S a hegyeken túl meztelen felém integet,
A rettegett Ősz gyönyörű tündér-gyermeke.
16. Somogyi Tibor: Őszi hajnal
Ősz volt, a harmatos füvön már deres szélű levelek gyülekeztek. Mint minden reggel, mikor a köd leszállt a hegyekről, de a völgyet még beterítette, én fel mentem egy padhoz a dombtetőre, ahol én lehettem egyedül, a paddal és a völgyféle benyúló ágakkal, melyeket egy közeli fa láthatatlan árnyképét suhogtatott és mosolyogva integetett vándorának. A városról csak a néhol-néhol feltűnő toronytetők árulkodtak. A sűrű köd miatt, csak a zizegő levelek neszén át lehet érezni, ha valaki közeledett. A táj nyugodt volt, és élt. Szinte beszélt velem, szelíd volt még is óriási.Apró vonásai nevető kacaj ként hullottak szét a ködben. Olyan volt mit egy levetkezett nő, a finom vonásai egy valódi összképpé egyesülve, gyönyört nyújt aprócska szívemben. A szerteszét hullajtott levelek az én kézzel írottaimhoz hasonlítottak. Ásító szél hatolt át hirtelen a tájon, mit ha megfáradt volna már a szíve. Én csenden suttogtam: Aludj, csak aludjál. Majd én vigyázok rád.
17. Kutasi Horváth Katalin: Őszi hajrá
Szombat van. Október 24-e. Hajnali fél egy múlt. Csak hánykolódsz. Már nincs rá esély, hogy eleget aludjál, hisz fél ötkor kelned kell. Pedig szükséged volna a pihentető alvásra. Megnyugtatod magad, hogy bár az agyad lázasan jár, a tested azért talán eleget pihen. Elhessegeted a kellemetlen hétköznapi gondolatokat, bár újak férkőznek a helyükbe.
Aztán lassan elhal nyugtalanságod, elégedettség tölt el, mert bevillan, hogy a Holdvilág-árokban fogsz lépdelni nemsoká, méghozzá Danival. Tudod, hogy ott a színpompás, háborítatlan ősz vár. De félsz, hogy elkésel. Hogy miattad nem éritek el a korai HÉV-et. Hogy nem vár meg az erdő. Hogy túl gyorsan szabadul meg leveleitől, s hogy mire odaérkeztek, már levetkezett.
Mikor eljön az idő, kipattansz az ágyból, pillanatok alatt elkészülsz, futsz a villamoshoz, majd a pótlóhoz, s jó korán érkezel. Aztán Dani jön feléd mosolyogva. Nem érzed magad fáradtnak. Szelíd szava kellemes érzéseket támaszt benned, s nevetve szálltok le Pomázon. Ugyanis elfelejtettétek, hogy ilyenkor már sötét van még. Alig múlt negyed hét. Az árokban semmit nem látnátok. Várakoztok. Megreggeliztek a Bullban . Csak a következő busszal mentek Kiskovácsi pusztára. Ha csak egy nappal később, vasárnap, óraátállítás után lennétek, már legalább a Ramszesz-forrásnál járnátok, s látnátok, hogy pingálja rá a nap narancsos pírját a dombtetőre.
De így is eljön a ti időtök: beléptek a természet szentélyébe, s meglátjátok a szerteszét szórt aranyat. Ott sajkázik egy-egy levélke a patak vizén, mások elszenderülnek a gyökereken, vagy felfogják lépteitek zaját. De szerencsére sokan felülről néznek le rátok, s csak úgy roskadoznak még a fák a sárgás, rozsdás, rőt, lángoló vagy bíbor levelektől.
Miközben a Meteor-létra, majd a Bölcső-hegy, Lajos-forrás, Dömörkapu, Pilisszentlászló felé tartotok, minden pillanatban boldogság tölt el benneteket: nézitek egymást, a szél játékát, a ritkás, aranyló levélesőt. Nem késtetek el. A legjobbkor érkeztetek. Végtelenítenétek a pillanatot. Örökkön hallgatnátok az ősz lassú, halk, a dús lombkoronától búcsúzó énekét, s a földre hulló levelek utolsó leheletének elhaló neszét.
18. Dél Tamás: Tánc
Eddig csak álltam
a dombtetőn
felkérésre várva;
s most az ősz
a szelek szárnyán
hív a táncba.
Lebben a szoknya,
csak forgat körbe-körbe;
s én szédölögve,
piros zsebkendőimet
szerteszét szórom,
hátha lesz egy lovag,
ki lekérne tőle.
Hisz már
vállam is pőre,
ahogy leszaggat rólam
fodrot, gombot…
S mikor már
egy ruhafoltot
sem hagyott rajtam,
hogy szégyen pírom
eltakarjam;
a hajamba kap,
s mint egy cafat rongyot,
úgy rázott.
Bár levetkezetten állok
mindenki szégyenére;
nem bánom e táncot,
hisz bálkirálynő
lehettem végre.
S most
levegőért kapkodom:
– Hova lett telt alakom?
Árnyékom
csak egy barna csontvázat
sejtet;
csupasz karjaim reszketnek,
ahogy a tél a dérrel
nekem
csipkés alsószoknyát
kötöget.
S hogy miért jó a hó?
– Kitalálod?
Mert szemérmesen
terít rám
fehér palástot.
S mikor
menyasszonytáncra
nyújtom kezemet;
rengő szakállal
úgy nevet:
– Öreg legény vagyok,
tagjaimat kínozzák
az éjjeli fagyok,
s a térdem úgy ropog,
hacsak a táncra gondolok.
– Pszt! Csendesen.
Neszét veszti e táj,
melyet meleg dunyhám
betakart.
S ahogy megsimogat;
elnehezedő
szempillám alatt,
szelíd mosolya
kisfiús
huncutságba rebben:
– Aludjál.
S álmomban
áll a bál,
hol tavaszig tartó táncomat
lejthetem.