MEGADOTT SZAVAK:
ÉSZAKI FÉNY, CSILLOGÓ, ŐSFENYŐKET, FEHÉR, SZÉL, LEÁNYA, TÜNDÉRI, LENGETI
1.
Gősi Vali: Majd átölel a Fény
Elképzelem,
ahogy jössz elém,
ha majd én is érkezem;
fehér világon átívelő, csillogó,
északifény leszel.
Utat mutatnak égre nyúló,
büszke ősfenyők,
s a felém hajló felhők
tündérlányai.
Míg angyalok aranyhaját
könnyű szél lengeti,
valaki halkan szólít,–
így beszél:
régóta várlak,
gyere, ne félj,
átölel a Fény!
2.
Lénárt Anna: Távirat
Címzett: Valaki György Egyszervolt település sokadik utcájának legszebb háza
Tárgy: Jelentés – 2015. január 04.
A FEHÉR ŐSFENYŐKET, CSILLOGÓ szemmel nézi Gyuri bátyám TÜNDÉRI LEÁNYA, Anika. Keszkenőjét a SZÉL LENGETI, amin az ÉSZAKIFÉNY gyönyörű színei visszatükröződnek
stop
Holnap ismét tájékoztatom a történésekről
stop
Üdvözlettel:
kedvenc unokahúga
3.
Diana Soto: A szél meséje
Fehér havat hozott a fiatalos szellő,
Szél-járta ruhája, mint dühöngő felhő.
Színeit az északifény darabokra szabta,
Csillogó haját két kezével megragadta.
Tündéri mivolta vacak porba hullott,
Ősfenyők törték ketté a néma horizontot.
Csak leánya néz rá hitetlen szemével,
Míg ő szárnyait lengeti, s reményt ebédel.
Szél-járta ruhája már hamuszürke felhő,
S tovaszáll hó nélkül a megvénült szellő.
4.
Lám Etelka: Csodállak, Január!
Szemerkélő esőcseppek ezüstfényében
lépegetett a Tél tündéri leánya apró lábaival
hópelyheket varázsolt a sötétzöld ősfenyők árnyékában.
Az északifény csillogó sugarai bevilágították a januári éjszakát.
Ott álltam én egy fehér szikla tetején,
s néztem az elcsendesedö hullámokat.
S a szél aranyló fényeket ringatott a vízen.
Kiváncsian forgattam a kék varázsgömbömet
amikor visszapillantottam az ó-évbe.
Láttam a nagy óceánt hatalmas erejével,
amint elsöpörte a múlt fájó sebeit.
Majd átsuhantam a jelenbe és figyeltem a hópelyheket,
amint a jeges szél ezüstgyöngyként lengeti
s majd a mélykék víz örökre eltünteti.
5.
Mukli Ágnes: Tatai várnál
Néma tájon téblábol a tél.
Az ódon vártetőn zászló leng, lobog.
Igézem az időt, hogy egy percre megálljon,
lelassul lomhán, a múlton mélán átragyog.
Csenddé szenderül a hang a parton
esőcsepp koppan kabátomon,
mossa a kőfal szürke szennyét,
szél-tépett levelet sodor.
Sápadt köd terpeszkedik a csillogó tóra,
halovány fátyolként lebeg előttem,
fakultan kéklik, halvány fehéren
simul a vár vastag falához,
mozdulatlan múlthoz, rohanó időben.
A mélység, s a láthatatlan távol
mint ősfenyők tündérleánya von magához.
Messziről sirályok úsznak felém.
Majd magasan keringnek hatalmas ívben,
vijjogva szállnak,
szárnyukon lelkem északi fény.
Röptük árad, tárul a tér.
Elnézem őket, létüket magamban szövöm tovább,
hogy lehet ennyi szépség e csöppnyi testben,
ha békésen úszik, ha kék ég fele száll.
Mennem kell lassan árva köveken,
sirályok röptén megszédített a csendem.
6.
Téli világban – shf-Istvan Hanyecz – haiku sor
Északifényben
csillogó fehér tájon
süvit a zord szél
*
Hegyi lejtökön
szél lenget ösfenyöket
Télviz idején
*
Erdök leánya
regél tündéri mesét
északifényröl
*
Szellö lengeti
a mamut ösfenyöket
fehér éjszakán
*
Sokszinü,csodás
villogó északifény
tündéri látvány
*
Fehér,csillogó
jéghegyeknek leánya
északifényt fest
*
Vén ösfenyöket
tündéri álmaikból
manók ébresztik
7.
Kühne Katalin: Izlandi sziklákon
Fiam régi barátja, Dani ebben az évben Izlandra utazott néhány vállalkozó szellemű ismerősével, akik szerették a nehéz túrákat. Kedvenc időtöltésük volt ez a sportág. Sátrat, nagy hátizsákot cipelt egész úton, zord vidékeken, magas, fehér sziklák között gyalogolt, bakancsa ugyan kényelmes volt, mégis feltörte a lábát. Ez apró kellemetlenséget okozott, sebei hamar begyógyultak. A kietlen tájon alig látott települést, elszórt kis házak füstje, néhány háziállat jelenléte oldotta fel olykor a hatalmas hegyek, síkságok ridegségét. Eljutott a fővárosba is, amelyben sűrűn épített házakban néhány tízezren éltek, az utcák rendszerint üresek voltak, csak azok voltak kinn, akiknek dolguk akadt. Esténként mozdultak ki otthonaikból, vagy néhány ünnepnapon teltek meg a kávéházak, éttermek. Furcsa volt tapasztalni, hogy a mi kis országunk után ezt a nagy országot alig egy nagyvárosnyi létszámú izlandi lakja. Láthatta a lávaömlések nyomait, a lezúduló kőtörmelék nehéz akadályokat okozott a túrázóknak. A magas hegycsúcsokat nem volt könnyű meghódítani, de onnan olyan gyönyörű látvány tárult elé, a mélyben csillogó víztükrű, a zöld és kék számtalan árnyalatában tündöklő tengerszemek úgy váltottak színt, ahogy a nap sugarai megvilágították, vagy egy felhő időnként árnyat vetett rá. Rendületlen akaraterővel
kapaszkodott fel az ősfenyőkkel borított hegyhátakra. Fortyogó, buzogó hőforrásokban fürdő-zött meg egy-egy egész napos túra után. Esténként a sátor előtt üldögélve speciális ételeket, italokat kóstolgatott, barátai kalandjait hallgatta, órákig énekeltek a tűz mellett. Megadatott neki,
hogy láthatta az északifény mindennél csodálatosabb alakzatait, amely a fehér, szürke, sárga, zöld színeiben pompázott. Otthon hagyott szeretteire gondolt elalvás előtt, sajnálta, hogy nincsenek mellette. Legtöbbször tündéri kisleánya, Dorka jutott eszébe. Elhatározta, hogy néhány év múlva, ha ilyen utazásra megint alkalma lesz, elhozza magával őt, hiszen akkor már elég idős lesz ahhoz, hogy kibírja a nehéz, hosszabb, megpróbáltatásokkal teli hegymászást is. Éjjel is nappali fény öntötte el a mezőt, ahol sátrat vert. Álma nyugodt volt, a szél susogását hallgatta, amely a ritka virágokkal teli cserjék leveleit lengette, ez ringatta el. A magas, dús fűszőnyeg úgy hullámzott körülötte, mint a tenger. Korábban sok mediterrán vidéken fordult meg, ahol meleg volt a tenger, naphosszat fürdött benne, élvezte a végtelenséget, soha nem fáradt el. Itt is eljutott barátaival a tengerhez, nagy kihívás volt számára, hogy a hideg vízbe beleugorjon. Úgy gondolta, nem fog ki rajta, ezért kipróbálta. Egy-két tempó után görcsöt kapott a lába, karjai megdermedtek, úgy érezte, nem sokáig bír úszni, ezért hamar visszafordult, és kiúszott a partra. Nem szokott hozzá ilyen fagyos vízhez, a parton gyorsan tüzet rakott, betakarózott és máris jobban érezte magát. Felnézett a hatalmas égboltra, ahol csillagmiriádok szikráztak, úgy vélte, karnyújtásnyira vannak tőle. Hazaérve megmutatta az ott készült fotókat, videófelvételeket, nekünk is nagy élményben lehetett részünk, amikor szilveszter estéjén megnéztük. Kívánom, hogy fiam is eljusson egyszer ide, ahol találkozhat a természet végtelenségével, ahol rádöbbenhet kicsiny mivoltára, arra, milyen apró lény az ember a hatalmas természethez viszonyítva, mégis csodákra lehet képes, mert a Fennvalótól mindig elegendő erőt kap ahhoz, hogy kitűzött céljait megvalósíthassa.
8.
Kutasi Horváth Katalin: A Szélleány útján
Dér cifrázta az ágakat, s az ősz levedlett gúnyáján mind élesebben rajzolódtak ki a fehér füvek. Eléd sietett a Szél leánya, beléd fagyasztotta csókjával a lélektüzet. Kéjesen cimbalmozott ujjperceiden, majd magához ölelt engem is gúnyosan, mikor utolértelek. Belém dermesztette riadt aggódásom, lezsibbasztotta vérköreimet…
Megállt az idő is, nemcsak az ütő. Kacagva meglengette verőit a kacér leány, ezeket használta zsebkendő helyett. Búcsúzóul hanyatt lökött, majd elsüvített a fejünk fölött. Friss áldozata akadt, telhetetlen vágyaiból megint újabb fakadt: az Északi fényt idézte, hamar magához igézte, ki mágnesként tapadt a démoni alakra, nem pazarolta színeit a rőt salakra. Babrált csábító cimbalmosunk emlőin, eljátszott ruhája rejtelmes redőin, vibrált rajta és hancúrozott. Azt hitte, mindezzel tündéri mosolyt fakasztott, de a lányka kielégülten senkit nem marasztott, mindenkit szalasztott. Mikor meglátta távolabb az ősfenyőket, megkívánta az ágai között élőket, s a tűlevelek közül leselkedőket…
Könnycsepptől csillogó jégcsapok meredeztek nyomában, karcossá vált a lég, a szívek csörömpölve repedeztek az összehajló gallyak alagútjaiban. Megborzadva összerázkódtunk, mire visszatért zsibbadt ereinkbe a vér, s mikor végre merev ajkunk szóra nyílhatott és nyelvünk is engedelmeskedett, meggyőztük magunkat, hogy csak a hódarával ránk hulló képzelet játszott velünk.
9.
Dittrich Panka: Még látom
Kinn az ősfenyök borította tájban
egy szánkót húzva, úgy didergett a lábam.
Még látom magam, mint egy kicsi leány,
az északifényt is, mely csillogott reám.
Melengetett bennem tündéri álmot:
“Bár volna kisszobám, ami a sajátom.”
Az ágakra az ég szórt fehér dunyhát.
Nekem szél lengette fel rég-rongyos ruhám.
10.
Lénárt Anna: Távirat második nap
Címzett: Valaki György Egyszervolt település sokadik utcájának legszebb háza
Tárgy: Jelentés – 2015. január 05.
CSILLOGÓ FEHÉR hótakaró fedi be az ŐSFENYŐKET, TÜNDÉRI LEÁNYA, Anika haját LENGETI a SZÉL, az ÉSZAKIFÉNY ragyogó színeiben olyan, mint egy angyal
stop
Gyuri bátyám holnap ismét írok
stop
Üdvözlettel:
kedvenc unokahúga
11.
Diana Tanács: Vannak még jó emberek
A gyenge napsugarak megsimították az egérszürke felhőket, próbáltak belekapaszkodni a tél hatalmas királyaiba. A szél hűvös lehelete csiklandozta az eget, majd a Nap visszatekintve búcsút intett és végleg lebukott a horizont alatt. Ilyenkor életre kelt az erdő, moccantak a neszek, surrantak az árnyak, megsokasodtak a zajok. Hagyományos morajként fonódott a folyó zúgása az új neszek közé. A mi otthonunk, az én otthonom. A legnagyobb fenyő volt a mienk, s csak ősfenyőként beszéltünk róla egymás között. A fehér hó is keményre fagyott körülötte, így kényelmesen kimerészkedhettünk a biztonságot nyújtó tűszirmok közül.
– Csillagszem, indulunk – szakított félbe Hópehely.
Mindig indulni kell. Ahogy leszáll az éjjel, a mi feladatunk végigjárni a fenyőerdőt. Vannak, akik a folyópartján repülnek, mint Hópehely is. Megértik a halakat, vidrákat, segítenek gyorsan biztos helyet keresni a didergő állatoknak. Mások, mint például én, az erdő többi részén repülünk keresztül, és keressük a segítségre szoruló egyedeket. Személyes feladatom meggyógyítani a korhadó ágakat, letört hajtásokat, miközben hallgathatom az erdő meséjét. Mindig mesélnek nekem, legtöbbször az emberekről. Kijönnek az erdőbe, megtépik a fáink leveleit, eltiporják az aprókat, mindig pusztítás jár a nyomukban. Eleinte egy öregember és a leánya kerültek egyre közelebb az otthonunkhoz, mára azonban csak a lány járta végtelen útjait. Felírja az utakat ahol már járt, mintha keresne valamit. Ő különbözött a fajtájától, léptei után nem hagyott szenvedést, csak haladt beljebb és beljebb mindent feljegyezve, amit az erdőben látott, hogy mikor másnap visszatér, ott kezdhesse ahol abbahagyta. Aranykönny szerint térképet készített, legalábbis neki ezt súgták az állatok. Mind emlékszünk arra a különleges estére.
Közeledett már az éjfél, a Hold teljes pompájában tündökölt a fekete égbolton. Felderítőink figyelmeztettek a veszélyre. Egy ember elérte a határainkat, ahol kezdődtek az öreg fenyők, és állt egy régi kút. Víz már nem igen volt benne, talán egy kis sár, s az is meg volt fagyva, mégis az a kút jelezte országunk szélső határát. Ritka volt, ha valaki megközelítette a kutat, az pedig, hogy túl is jöttek volna rajta, szerintem még meg sem történt, kivéve azt a napot. A lány nem ment haza éjszakára, mintha csak arra várt volna, hogy megtalálja a kutat. Nem tudtam mihez kezdeni, ahogy a többiek sem. Elbújtunk a folyóparton álló legöregebb és legbölcsebb fának a tűleveleiben és figyeltük, hogyan éri el már nem csak országunk, hanem városunk határát is egy halandó ember.
Tél volt, s a folyó úgy hömpölygött akár egy megvadult bika, mely ki akar törni az őt fogva tartó kerítés mögül. Felette álldogált a magányosan és igencsak korhadó félben levő folyóhíd. Mi sosem használtuk, hiszen szárnyakkal mi értelme átkelni egy hídon, azonban az emberek nem tudnak repülni. A lány meg sem állt egészen a hídig, majd mintha erejét vesztette volna leroskadt a megduzzadt folyó felett. Láttuk, ahogy az oly gondosan elkészített térképét lengeti, majd egy mozdulattal bedobja a vízbe. Hangos sírása megtörte az éjjel varázslatos csendjét. Lassan teltek a hosszú percek és a lány csak sírt és sírt, mint aki valami nagyon fontosat veszített volna el. Hirtelen felállt és a korlátba kapaszkodott, talán a feljegyzéseit szerette volna visszakapni, azonban a csillogó víztükör már nem adhatta vissza neki. Valószínűleg nem mérte fel, hogy vajon hány évet tudhat maga mögött az a híd és azok a töredező fakorlátok, melynek nekitámaszkodott, mikor egy fájó reccsenéssel ketté törtek, és a lány tehetetlenül zuhant a siető habok közé.
A lezuhanó fadarab nem ért teljesen a vízbe, a lány pedig abba kapaszkodott bele miközben keservesen nyelte a jeges hullámokat. Nem sírt, arcára a halálfélelem festménye volt rávésve. Szájtátva néztem, érezni lehetett a gondolatait, láttuk, ahogy végig értékeli eddigi életét, mikor is meghozta a döntést. Egy pillanat múlva elengedte a fakorlátot és hagyta, hogy a folyó sodrása magába szippantsa és nyomja le a víz alá. Kicsordult a könnyem, ahogy láttam miként süllyed el a szemünk előtt a lány, és tudtam, hogy nem segíthetünk.
Ám megváltozott minden, mondhatni mindegyikünknek az élete. A nyakunkban logó kristályok egyre fényesedni látszódtak, szinte izzani kezdtek. Éreztem az égető érzést, ahogy az én medálom is úgy válik tüzessé, mint mindenkié. Mikorra már szinte elviselhetetlenné vált a forróság, a kristályok fénye egyesült a sötétben egy egészet alkotva. Tudtam, hogy a kristályban tündéri királynőnk ereje lakozik, aki biztosított minket az életben maradásról. Mindenkinek meg volt a sajátja, azonban nem tudtuk, most mihez kéne kezdenünk. A fény szinte egy fehéren izzó tűzgömbbé állt össze és sebesen elindult a folyó felett. Talán 2 másodpercnyi késéssel indultunk utána, megnézni, hogy mi fog történni. A fénygömb sebesen haladt, mikor a víz közelébe ért, a folyó megnyílt neki, mutatván mit rejt magában. Akkor értettem meg, hogy a lányt keresi. Talán percek is eltelhettek mire a folyó megmutatta hol rejtette el az addigra élettelen testet. A fénygömb szétnyitotta a vizet és körbeölelte a testet majd lassú óvatossággal kiemelte a folyómederből és a fenyőnk felé vitte vissza. Riadtan figyeltük, ahogy a házaink aljában, a friss hóra fekteti le a lányt. A fényesség eltűnt, s belőle királynőnk öltött testet teljes pompájában. Figyelte a lányt, aki nem lélegzett többé.
– Nem maradt ereje, hogy életben tartson egy emberi testet, azonban a mi testünket kisebb – mondta halkan a királynő.
Nem értettük, hogy lehetne egy ember hozzánk hasonló, hiszen ez képtelenség. Azonban a királynő valami olyat tudott, ami nekünk nem adatott meg. Régóta figyelte a lányt, mondhatni ismerte, s nem engedte, hogy a halál elragadja tőle. Összegyűjtötte minden erejét, mire a kristályaink újra ragyogni kezdtek. Az égető érzés elmaradt, csupán fénynyalábok szakadtak ki kristályainkból apró pókhálókként csatlakozva a testhez. A pókhálók fonalai megvastagodtak, erősebbé váltak és teljesen ellepték a haldokló lányt. Mikor eltűntek a fények, a sötétség eltakarta a szemünk elől, amit valóban látni akartunk. Kellett néhány másodperc, hogy hozzá szokjon a szemünk az addigi éjszakához.
Majd megláttuk a csodát, azt a csodát, amit sem azelőtt, sem azután nem láthatott senki. Az emberi test eltűnt, helyette ott feküdt ő, már a mi népünkhöz tartozva, nyakán a kristállyal. Szárnyai ragyogtak, mintha a csillagok elhagyták volna az eget, és az ő szárnyát választották volna, hogy tündököljenek. Lassan kinyitotta a szemeit, pislogott és hihetetlenül nézett körbe. Egy röpke pillanat alatt mosoly ült ki az arcára és csak annyit mondott: „Tudtam, hogy léteztek!”
A királynő könnyes szemmel segítette fel legújabb és mondhatom, hogy legkülönlegesebb tagunkat.
– Mától velünk fogsz élni, szíve