MEGADOTT SZAVAK:
KOLDUS, ÉL, DÚDOLVA, NAP, RAGYOG, ELSZAKAD, LANGYOS, LÉGGÖMB
1.
Diana Soto – Az áruló sorsa
KOLDUS hit s falnak ütköző reménysugár.
Kőszikla voltál s lám meghunyászkodál.
Hazug a szó, mit kertedben vetettél,
Fává nőtt, gyökereit beléd vályva ÉL .
DÚDOLVA lépkedsz, ám alattad mocsár van,
Hiába tűz a NAP , elsüllyedsz a mocsárban.
Szavaid kivágták, törzsed láncolva éled,
Magadat gyűlölöd, mert elhagyott az élet.
RAGYOGSZ , ám lélekben halott vagy,
Kivetnek magukból az élők s halottak.
Életed fonala már olyan régen ELSZAKADT ,
Arcod homályos, sírod név nélkül maradt.
Mint egy színes LÉGGÖMB , olyan az életed,
Kívülről tetszetős, de belül el nem érheted.
Vacognod kéne, s csak a LANGYOST érzed,
Mert nem szeret már senki, számukra véged.
2.
Radmila Markovic: Ez is élet
Langyos nyári éjjelen
egy bagoly valahonnan
felröppen, és eltűnik
a sötétségbe borult
lombok között, dúdolna,
de csak huhogni tud.
Mire a Nap bearanyozza
a közelinek tűnő távoli
horizont alját, már
indul a piacra nem egy,
de egy egész koldus sereg,
ha kell árut cipelni… egy
betevő falat az életet jelenti.
Néha csurran, csöppen
valamennyi pénz, egyikük vesz a
sarki virágárusnak piros
kiszuperált rózsát,
elszakad minden szirom,
akkor is, a tenyérbe simul, és
a szél magasba röpíti,
úgy száll, mint a legszebb lufi,
két ember szeme ilyenkor
egybe olvad, egyszerre ragyog.
3.
Kutasi Horváth Katalin: Odakint
Koldus-szegényen tengeti napját,
dúdolva réved, rejti haragját.
Régóta él már utca porában,
vigasztalódik bor mámorában.
Léggömbnek nézi napnak korongját,
Magán hordozza minden koloncát.
Elszakadt inge, foltos gatyája,
egy matrac, pokróc egész tanyája.
Ragyog az arca, csurran a kápé,
langyos a reggel, jut leves, Tádé!
4.
Diana Soto – Szeret koldusa
KOLDUS vagyok,
Hontalan, szeretetre éhező.
Gyermek létű,
S könnyeiben mérgező.
NAP hajú,
Rebbenő, LANGYOS illat ár.
Kopott álarc,
S oly régen eldobta már.
Hazug folyó
Megtöri a kábulat jegét.
Álom tekintet
Tavában látja világa egét.
ELŐ fergeteg,
ELSZAKADT minden mástól.
Árva LÉGGÖMB ,
Kit senki sem hiányol.
RAGYOGÓ kincs,
Mit szíve rejt magában.
DÚDOLVA eltűnő
Egy megfagyott világban.
5.
Győri Nagy Attila: Léggömb
Léggömb
Vakítóan ragyog a nap, de
én a segítségét kérem, hogy
kapja el elszakadt léggömböm,
mert az életem így üres.
Nem akarok új célokat, a
régiek megfelelnek, de most
szívem koldusként kiált,
vissza, vissza, vissza!
Langyos szellő segíts, csak
dúdolom a remény dalát,
hozd vissza nekem, tereld
ide a megszokottat, az enyémet
akarom, s a csomót újra
megkötöm, csak most szorosabbra,
erősebbre, feloldhatatlanra.
Vissza, vissza, vissza!
Újra játszom majd a színes
lufikkal, kedvesek nekem,
hozzám tartoznak, lesz mit
óvnom a veszélyektől, mert
sérülékeny és egyszer már
elszakadt, éreztem, de ki,
remélem sosem lyukad.
Vissza, vissza, vissza!
6.
Jószay Magdolna: Lemondás
Koldus ő, egyik napról másikra éli világát.
Sorsába már beletörődött, nem tehet mást.
Csak önmaga magán már nem tud segíteni,
de hálával fogadja a Nap ragyogását,
orcáján annak langyos cirógatását;
ha kimosni sem tudja elszakadt ruháját,
megvarrni minek? Ki látja ennek hasznát?
Egyféleképp változtathat… járja agyát e gondolat.
De… az öngyilkosság olyan gyávaság,
amihez bátorság is kell… így hát
időnként fogja nyűttes kalapját, s a
zsemle mellé megveszi olcsó borát,
dúdolva gondolja végig sokadszor sorsát.
Nagyon jól tudja: az ő élete már ez, neki ennyi járt.
Nézi a távolodó léggömböket, s hozzájuk
hasonlítja magát. Mindegyik megszolgált,
adott néha munkát is, örömöt, csodát,
de bármikor kipukkadnak… ő sem várhat mást.
7.
Dittrich Panka: Sokadalom
Műfények ellenek a város utcáin,
nappali sötétben fejemtől bokáig.
Gesztenye enyeleg langyos bor szagával.
Szenteste közeleg, itt lesz nem sorára.
A városcentrumban most új módi járja:
először nyílt ingyen egy korcsolya pálya.
Jól csúszik a jég, rajt morajlik a tömeg,
sikít a kicsi, visít a fürge öreg.
Hömpölygök én is a cuccos áradatba,
és puccos emberek szeme világába.
Itt jó világ van. Ma telik minden jóra.
Bár én nem rohanok, nem vár külön joga.
Egyre inkább várok: a szép tiszta hóra,
és munkahelyemen néhány kedves szóra,
mint kirakatárus fogsor csillogása,
megnyerni az embert bóvli vásárlásra.
Kormos kapualjban nem ragyog a szeme,
a koldus ha nyújtja, remeg üres keze.
Betölti a lelkem, hogy vajon mi tette,
hogy elszakadt éltét minek köszönhette.
Könyökök lökdösnek, taszítanak arrébb.
Annyi hely sincs itt, ha leszállna egy veréb
csipegetni sem tud, taposná az utca.
Ha reggel jön, kalácsmorzsa lesz a jussa.
Dúdolok magamban vén utcazenésszel,
aprópénzre játszik, én ingyen kísérem.
Távolodom innen, némítom el dalát,
léggömb -fényfüzéres, krémes utca zaját.
8.
Lénárt Anna: A koldus és a léggömb
A NAP melegen sütött azon a szép júliusi napon. A hőség elől, aki csak tehette vízpartra menekült. Az öreg léggömbárus is kiköltözött a folyópartra, portékáival együtt, ahol LANGYOS szél enyhítette a forróságot. Behúzódott egy hatalmas tölgyfa árnyékába és elmélázva figyelte a boldog gyermeket, akik kipirosodott arccal futkároztak.
– Szinte minden lurkó kezében LÉGGÖMB van – állapította meg, és elégedetten megveregette, termetes pocakját.
Csípőre tett kézzel egy kis sétára indult. Bármerre tekintett, mindenfelől visszamosolygott rá a szeretet. Gyönyörködött a tájban, a boldog emberekben. Megcsodálta a napsugarak mesébe illő táncát a víztükrön, a csónakokban ülő párokat, akiknek arcára RAGYOGó fényt varázsolt a szerelem.
Fájtak a lábai. Hamar elfáradt. Ráérősen visszaindult a magára hagyott triciklijéhez, amit még édesapjától örökölt, amivel, mint annak idején az apja is, nap, mint nap elindul, az apróságok örömére.
Egy pillanatra becsukta a szemét. A néhai léggömbárust látta maga előtt, ahogy nagyon lassan, olyan öregesen, tekerte a pedált. Minden utcasarkon megnyomta a dudát, aminek különös hangja, percek alatt gyerekekkel népesítette be az utcát. Azok a szép idők…- sóhajtott.
Gyufaszállal a szájában nekitámaszkodott a vén fa törzsének. Zsebkendőjével letörölte az arcán legördülő izzadságcseppet. Egy aprócska szellő észrevehette mert lágyan végigsimított a ráncos arcon. Nagyon öregnek érezte magát, de most még ÉL…
A hatalmas durranás és az azt követő hangos gyereksírás visszahozta a jelenbe.
– Anyuci… kidurrant – zokogott egy szeplős arcú, szőke kislány. – El… ELSZAKADT – mutatott a fűben lévő vörös léggömb darabokra, még mindig szipogva.
Az édesanyja magához ölelte. Nyugtatgatta a csöppséget.
– Vegyünk másikat! – fordult anyukájához könnytől csillogó szemmel.
Az asszony arcán egy árny suhant át, de próbált mosolyogni. Könnyekkel a szemében mondta gyermekének:
– Kicsim, nem tudok venni, mert nincs pénzem. Tudod…
Úgy érezte, éles tőr járja át a testét. Csak egy léggömb…
A kislány nem követelődzött, csak szomorúan nézett a háromkerekű bicikli felé.
Az öreg nézte az anyát és gyermekét. Szomorú volt a szíve. Sosem gondolt arra, hogy van olyan család, akinek gondot jelent egy lufi megvásárlása. Már inteni akart nekik, amikor egy kopott ruhájú férfi állt meg mellette. Eddig észre sem vette őt. Pedig itt kellett lennie…
– Azt a szép pirosat kérem – mutatott az egyik színes ballonra.
Lassan, kicsit bicegve elindult a kislány felé, akinek még mindig könnyesek voltak a szemei.
– Az enyém? – kérdezte csodálkozva és boldogan ugrott a férfi nyakába. – Köszönöm – mondta illedelmesen és egy kedves dalocskát DÚDOLVA, boldogan szaladt játszani.
– Milyen világot élünk, ha egy KOLDUS vesz léggömböt egy gyereknek? – kérdezte léggömbárus alig hallhatóan, annak ellenére, hogy szíve szerint kiabált volna.
Amit az imént még oly boldognak látott, sok ezer darabra tört össze.
9.
Dobrosi Andrea: Ha akarom…
Mintha elszakadt volna ott fenn a cérna,
melyen a koldus Nap léggömbje lopva lóg,
s mintha dúdolva szállna a langyos égen,
tudva, tárt karokkal várja őt majd a Hold;
hiába is február, töretlen ragyog,
s szinte belém hasít, rám felismerést szitál:
élnem kell, élni, szilajon és szabadon,
mert ha akarom, nem tart meg a cérnaszál.
10.
Diana Soto – Az idő
Egy szürke hétköznap volt, abból is a kormosabb fajta. Rohantam keresztül a forgalmam, szívtam a tüdőmbe a kipufogók illatát, és csak arra tudtam gondolni, hogy már megint késésben vagyok. Nem először fordult elő az életemben, viszont talán utoljára. Egyszerű slampos ruhát viseltem, feketét. Olyanok voltunk, mint a gyalogosok a sakktáblán, teljesen egyformák. Egy pillanatra a Napot kerestem. Néztem felfelé, hunyorogtam kissé és vártam, hogy a ragyogó sugarak a szemembe süssenek, azonban a várt élmény elmaradt. Ez a nap még szürkébb volt, mint a többi. Kabátomat jobban összehúztam magamon, és alig vártam, hogy belépjek az aluljáróba.
A városi panoráma megszokott képéhez tartozott az aluljáróban kéregető koldusok. Azonban volt egy közülük, aki valamiért kitűnt a szürke tömegből. Az újságos előtt álltam, és éppen morgolódtam a sor miatt, miközben egyre gyakrabban pillantottam a karórámra. Azon morfondíroztam, hogy rohanjak-e tovább. Már nem vacogtam, mégis orromat megcirógatta az érdes bűz, amitől menten tüsszentenem kellett. Előkaptam a zsebemben óvott kendőmet, ám sajnálattal vettem észre, hogy elszakadt. Éppen kitörő haragomat akartam köszönteni, amikor tekintetem a dúdolva üldögélő koldusra tévedt.
Nem mai gyerek volt, ráncai mélyen szántották a viselt arcát. Ült nyugodtan egy egyszerű rongydarabon, és amikor abbahagyta a dúdolást, egy színes léggömböt vett maga elé, majd teljes erejéből fújni kezdte. Vajon ebből él? Egy pillanatra el is feledkeztem az újságosról, az órámról, meg arról, hogy éppen rohannom kellett volna. Csak álltam, és néztem, ahogy ez az egyszerű arc komolyan mered maga elé, és egymás után fújja fel a színes léggömböket. Már menni készültem, amikor egy szőke hajú kislány kilépett a rohanó rengetegből.
Megállt a koldus előtt, és ártatlanul nézett rá, miközben óvatosan mosolygott. A koldus egy könnyed mozdulattal felajánlotta neki az egyik lufit, de a kislány megrázta a fejét. Arra gondoltam, hogy talán szégyenlős lehet, ám a kislány még mindig ott állt. Mintha kővé vált volna lába, nem mozdult. Erre a tömegből egy újabb alak vált ki, és idegesen nézett körül. Amikor meglátta a kislányt, gyors és biztos léptekkel haladt felé, és elkapta a kezét.
– Nem megmondtam neked, hogy ne tűnj el szó nélkül.
– Bocsánat mama.
– Gyere gyorsan, mert elkésünk.
– Mama, vehetünk a bácsitól?
Az anya erre meghökkent, mintha csak most vette volna észre a csendes koldust. Rá nézett, meredt a színes léggömbökre, majd a lányára. Úgy tűnt, mint aki egyre dühösebb lesz.
– Van neked is lufid.
– Nekem nem lufi kell mama.
– Hát akkor mit szeretnél tőle venni?
– Időt.
Az anyuka megfagyott, ahogy én is. Mindketten a koldusra meredtünk, aki végtelen nyugalommal üldögélt. Nem sietett. Az anyuka lehajolt a kislánya mellé, és könnyes szemmel átölelte. Kivette a pénztárcáját a kezéből, és megajándékozta a koldust egy nagylelkű összeggel. Letérdelt a koldus elé a kislányával.
– Uram, megengedi, hogy vegyünk magától egy kis időt?
A koldus egy pillanatig habozott, majd elmosolyodott.
– Az enyém a megtiszteltetés – mondta.
Az anyuka bólintott, majd elindult a lányával. Már nem siettek, hanem beszélgettek és nevetgéltek együtt. Elfelejtettem ránézni az órámra. Elfelejtettem, hogy sietek. Azt hiszem, hogy abban a pillanatban én is vásároltam a koldustól. Elégedetten léptem ki az aluljáróból s leültem a legközelebbi padra. Meglepetésemre a Nap hirtelen kisütött és a langyos levegő cirógatta az arcom. Igen, végre nem siettem, végre boldog voltam.
11.
Lám Etelka: Léggömb
Léggömb lebeg fent az égen
szerelemnek tűzlángja éget.
egy szegény koldus dúdolva lépeget
szégyelve, elszakadt rongyos gunyáját.
De se baj, vigan él s jókedve határtalan.
szíve szerelmes, álmában táncot jár.
Szép hölgye selymes pázsiton lépked
s mellette félénk őzgida szökell.
A zöld lombokat langyos szellő lenget
és a vadrózsabokrok illatát hozza.Ahol két fiatal kezét összekulcsolja,
úgy olvadnak ők egymásba,
mint két bimbozó rózsaszál.
Ezüstös ködbe vész a sussogó nádas,
sóhajtozik hajladozva a zöld rét.
Álmat őrzi és békét igér a csillagos éj,
s csendes szóval hívja a derengö hajnalt
s a Nap aranykoronája felragyog már.
12.
Diana Soto – Az emberi vakság
Léggömbként tűnnék el, mint egy fájó emlék,
Halottnak hisz, s bárcsak halott is lennék.
Halálos ágyamon rám tekint az éjjel,
Lassan csókol meg, üres szenvedéllyel.
Elszakadt a világ, kitaszított engem,
Kóbor ebek között kellett térdepelnem.
Szívem kivájta, s nem nézett rám vissza,
Pedig látta, ahogy mérgem eszem beissza.
Dúdolva indult, engem magamra hagyva,
Mint boyától elszakadt tehetetlen hangya.
Az akadályok sziklaként gördülnek elém,
Villám- szőtte ajkai haraptak belém.
Langyos a szellő, mely bennem sebet ejt,
Ázott madárka, ki egy életet is kilehelt.
Szárnyát összetörte, mert leesett az ágról,
Ő is egy a sok közül, kit senki sem hiányol.
Ragyog a világ, de nem jut el a fénye,
Átkozott dühét már be is falta ebédre.
Mohó volt, mert neki minden kellett,
Nem vette észre, hogy csak őrá figyelnek.
Koldus maradt, elvesztette mindenét,
Szegénnyé vált, mert eladta a hitét.
Reménykedni akart, de nem tudott az ostoba,
Remegve súgta, hogy az élet, mily mostoha.
Naptalan éjeken félve nézett körbe,
Nem tudott ütni, keze hiába szorult ökölbe.
A földön maradt, s nem tudott felkelni,
Utolsó szavai, hogy vége van, s ennyi.
Élt, de ez mégsem volt élet.
Nem látta meg maga körül a szépet.
Panasza gyökeret vert, felnőtt az égig,
Gyarló maradt, ember, szenvedett végig.
13.
Varga Katalin Koldus-szív
Álmában, kisfiúként,léggömböt eregetett.
Ébredt koldusként, de mindig szebb jövőt tervezett.
Langyos tavaszban a nap ragyogása keltette.
Bár ruhája elszakadt,ő csak dúdolt nevetve.
Utcán élt, a park padja volt állandó ,fekhelye.
Bízott magában, tudta,nem adja fel sohasem.
14.
Diana Soto – Porból por
Élünk, de minek?
Langyos, de hideg,
Simít, ám karcol,
Gyenge, s így is harcol.
Léggömb, de szikla,
Jégcsap benne szikra.
Ragyogó sötétség,
Ártatlan kétség.
Acél s lám elszakadt,
Megállt, de haladt.
Nap benne éjszaka
S a rózsa émelyítő szaga.
Föld és a tenger,
Élet, mely nem kell.
Dúdolva lesz koldus,
Mert hátunkon hordtuk.
Feladjuk végül,
S emlékünk megszépül,
A világgal jót tesz,
Porunkból por lesz.
15.
Utca zajában shf/ Istvan Hanyecz
Pirkad már a Nap,
arany korongja izzik
kék horizonton
sok szines léggömb
vidám,önfeledt játék
május elsején
modern világban
remeteként él , koldus ,
város zajában
alamizsnát kér
motyog -mormog magában,
dúdolva remél
két szeme ragyog,
amikor érme koppan,
üres csöbörbe
langyos fuvalat
simogatón cirógat
kora reggelen
ruhája rongyos,
idörágta ,elszakadt,
nincs ki megvarja
16.
Dobrosi Andrea: Egész úton…
Azt hittem, az Operába volt bérletem, nem a tömegközlekedésre. Olyan pszichiátriai fílingem volt egész úton hazafelé. Na persze nem dejávu.
Bár, ha a másnapi fizika dolgozatra gondoltam, inkább újrahallgattam volna az 1234567890 sz. busz alkalmi színtársulatát, élükön a sofőrrel, aki dúdolva adta a tudtunkra: a Titok tér következik, s közben a Soha se mondd hangjai hullámoztak változó amplitúdóval a fejem felett.
Az előttem levő ülésen egy koldus adta elő monológját, olyan egyszemélyes stand up commedy-t, ő maga pedig lelkesen rötyörészett saját sete-suta poénjain. Kitűnően hallhattam őt két megálló közben, akarom mondani a Marsailles és a Hamvadó cigarettavég között.
Mondta is a buszvezető – mellesleg nő – hogy szólítsuk nyugodtan öreganyánknak, mert nagy szerencsénk van, hogy találkozhattunk vele, s ha gondoljuk, bele is hajt a Kanonok téri templomba, ahol vasárnaponként ő a kántor. Ebben a pillanatban többekben elszakadt a higgadtság cérnája, bár volt, aki tapssal jelezte elégedettségét.
Egy vörös hajú kisgyerek még ráadás gyereknapot is kapott ezen az XXX-999-es számú járaton, mert a délutáni dugóhoz még egy világoskék léggömb is dukált. Az 1234567890 sz buszt vezető hölgyemény maga fújta fel, mivel úgyse haladhattunk előre egy tapodtat sem.
A Nap se volt rest, teljesen elvakított, pedig épp a Parlamentnél jártunk, ahol Rozina a sofőr hangszálai a teljes felismerhetőségig játszották a Cifra palotát.
De a forgóban középen egy fekete kabátos, szegecses-pírcienges-tetkós srác arcán is ragyogott valami földöntúliság, pedig a fülhallgató már annyira hozzánőtt, mint taplógomba a tölgyfához, s az abból áradó ütemes tamtam, vagy inkább sztahanovista betonfúró állandóan bezavart az ágról szakadt Duma Színházas kabaréja és Rozina Ki nyer mája között.
Szóval nem volt langyos a buli, élt a hangulat, legszívesebben a végállomásig mentem volna, de maradnom kellett Newton elméleteinél. Mindenesetre ez a délután hatALMAs volt.
17.
Petres Katalin: Helyzetkép
2016. 02. 07.
A béke és nyugalom koldusa ma minden,
mi él és lélegzik a ragyogó Nap alatt.
A remény léggömbjének szép zsinege
a langyos közönyben feszült, elszakadt.
Dúdolva sodorja szét a szél a foszlányokat.
18.
Kutasi Horváth Katalin: Kiszakadva
Arany nap dúdolva kandikált az égen,
Léggömb voltam egykor, kipukkadtam régen.
Nem is néztem körbe, árnyékok siettek,
Langyos szellő hajtott görnyedt leveleket.
Elszakadt a cérnám, próbálták kötözni,
Lehetetlent vágytam: magasban körözni.
Ragyogott a remény, kacéran megcsillant,
Gagyogott a gyermek, üvegszilánk villant.
Koldus-szívem tárul, megoldásra vágyik,
Olyan ember nem él, ki sosem hibázik!