MEGADOTT SZAVAK:
GYEREKSZÍV, UTAZÁS, ÉLET, GYÖNGY, VIRÁG, PÁRAGŐZ, TEMETŐ, MONDD
Szabó Eszter Helka: József Attila kérdései a Mamához
Mama, mondd, hogy bírod ebben a páragőzben?
A verítékből gyöngy lesz nyakadon. Egyetlen ékszered.
Fülledt az élet, mint a mosókonyha levegője.
Jolán mondta, hogy itt volt apa. Kezében kókadt virág.
Most miért vagy ilyen dühös? Pénzt vártál, tudom én!
Gyerekszívem gyengébb, mint a tiéd. Elreped egyszer?
Az élet egyetlen, hosszú utazás. Nincs megérkezés.
A temetőig jutunk csak. Az még nagyon sokára lesz, ugye?
Diana Soto: Emlékszel még?
Mondd, emlékszel még a nagy szavakra?
Az elszökött álmokra a tegnapba,
Fogcsikorgató évek seregére.
Emlékszel még, hogy mindez megérte?
A kullogó, gyerekszívű páragőz,
A tettek, hogy egy életet legyőzz.
Végtelen utazásra a világban,
Szavakba rejtett gyöngyöző hiányban.
A szeretetre éhes lelkekre,
Kezembe olvadó ráncos kezedre.
Illatos virágra a rét elején,
A homályos szobában te meg én.
Törött csendre a temető kapuján,
Első csókunkra azon a délután.
Mondd, emlékszel még a nagy szavakra?
Az elszökött álmokra a tegnapba,
Fogcsikorgató évek seregére.
Emlékszel még, hogy mindez megérte?
Petres Katalin: Kései vallomás Anyámnak
Virágcsokorral a temető felé baktatok,
bennem a gyerekszív furcsán dobog:
kamillás páragőzt idéz az őszi köd,
náthámat könnyítő gondoskodásod,
jóságod fénylik, mint igazgyöngy.
Bárcsak hallhatnám újra a hangod!
Mondd el, milyen az utazás odaát…
Megküzdöttem már az életút javát…
Ma mennyire másképp vitatkoznánk…
Mukli Ágnes: Csak eggyel osztható
Az Elbert, a Budai, a Pallavicini…
osztálytársak voltunk hetven éve…
a névsor valahol meg van,
heten élünk már csupán.
Sejtelmessé múlik a világunk,
páragőz lepi el a gyöngyöket…
A hangok sem érnek mindig utol,
ünnepi ebédre elég a somlói fele,
vagy egy tányér húsleves.
A Budai, a Pallavicini, az Elbert…
A Badics: nem értette a matematikát.
A Budai: rágta a ceruzája végét…
Mondd! Ki ült mellettem?
A gyereksziv már öreg, s az emlékezet.
A Budai a Pallavicini, az Elbert?
59 az prim szám. Annyian voltunk.
Csak önmagával és eggyel osztható,
ahogy élhetünk,
önmagaddal, egyedül!
Nagy utazás az élet!
Az ember már gyorsan fárad,
kisérővel indulhat csak útnak,
már csak az utak futnak, a temető felé.
Hiába virágos a rét, elrohan az idő…
Diana Soto: Temetői hangok
Mondd, te sárga ruhába bújt virág,
látod-e a bársony ég felhőit?
A magasban szárnyalók bizony az
örök lehetetlent is legyőzik.
Fűszálak keringőjét hordja a szél,
a tücsök lágy hegedűjén mesél,
táncra perdülnek a szöcske lábak,
ellenállnak a hosszú utazásnak.
Páragőzt suttog a növő hajnal,
elszenderednek álmos csillagok.
Magasba emelik koronájuk a tölgyek,
bizakodva várják a holnapot.
Mint gyöngy cseppen a reggeli pára,
megsimít, szirmaimra vigyázva,
lassan ér el a langyos napsugár,
s tova tűnik az édes illatár.
Betondarabok piszkítják a zöldet,
belefűzték őket az avarba.
Nemsokára levelem hullatom,
hogy szürkeségüket eltakarja.
Semmiből kinövő kősziklákat látok,
kopott szépségükre én vigyázok.
Életről s utazásról mesélnek,
sorsokról, melyek itt véget érnek.
Suttogásuk nem jut el fülemig,
csak a harangot verik szüntelen.
Törzsembe kapaszkodik a gyerekszív,
árnyékom a sötétlő védelem.
Könnycseppjük az én földembe hullik,
létezésük titkát akarják tudni,
sírásuk, mint az öntöző patak
megnöveszt, hogy leszakajthassanak.
Mondd, te sárga ruhába bújt virág,
látod-e az alant fekvő embert?
Látom én, s együtt köszöntjük majd,
mikor hosszú álmából végre felkelt.
Kutasi Horvát Katalin: Fagyöngylét
Gyerekszív dobog még ma is énbennem, hisz a fagyöngyöt most is drágakőnek látom. Nem azt nézem, ahogy élősködik egyre, csak azt, hogy gyógyíthat, így dísszé formálom. Szűztiszta gömbökké alakul át gyorsan, s úgy érzem, hogy értem hullatja könnyeit. Amennyiben ezt-azt tapasztalok néha, teleírom lassan életem könyveit.
Nagy utazásnak fogom fel a létet, mi izgalmas kalandot, meglepetést rejt. Dzsungel indája vagy sivatagi homok nehezíti léptem? Örvény forgat? Kétségbe nem ejt! A gazt is virágnak érzékelem olykor, bár elszívhatja tetterőm és hitem, én táplálom mégis, sokkal jobbnak hiszem, s ha végre felismerem, talán védekezem.
Mérgező is lehet, amit szépnek tartok, s páragőz tévesztheti meg tompa szemem. Ellehetetleníti légzésem is könnyen, bár azt köddé varázsolhatja mesés képzeletem. Misztikussá formálódhat a valóság képe, s míg kavarog a nedvesség, készül a jövő, s ha kiforr a megoldás, várhat egy keveset a végső békét kínáló temető.
Végül virág hull a sírra, mert lepergett egy élet, ahogy a fagyöngy is messze elgurul, s előkerül aztán, mi mindig is kéznél volt, sokszor észrevétlen: a szemfedő. Volt, hogy eltakarta, mit látnod kellett volna, máskor meg lehullt, s feltárta a valót.
Mondd tehát, míg lehet, hogy tudni szeretnéd még, akármilyen szörnyű, mit rejt holnapod, s hogy érdemes még várni, talán még nem késő, amire vágysz, hirtelen mégis megkapod…
Sárga is lehet a fagyöngy, ha fakín az, téged is idézhet, irigységgel vegyülhet tettetett örömöd. Lombhullató vagy hát, s bár koszorúba fonnak, örökzöld nem lehetsz, így fejfádról is lekopik neved.
Sárváry Mariann: Mondd
Mondd, mit ér az élet?
Utazás páragőzben
vágyaink felé?
Mondd, mit ér az élet?
Gyöngy, amiért
lebuksz, ha levegőd kevés?
Mondd, mit ér az élet?
Lehulló levelek
tánca a szélben?
Mondd, mit ér az élet?
Virágok ölelte
csalános kert?
Mondd, mit ér az élet?
Felnézni az égre
ötvennégy éjjel?
Mondd, mit ér az élet?
Lélekben félelem:
a fogyó holdat sosem érem el.
Mondd, mit ér az élet?
Megdobban gyermekszívem:
avarszőnyegen lépek
a temető felé.
Varga Katalin: Sorsforduló
Kicsiny gyermekszív dobogása , örök ragyogás.. ,
Életünk, gyöngyök pergése, egy csodás utazás.
Mint páragőzben utunk, kissé homályosodó…
Végső utunk temetőbe visz,mint sorsforduló.
Virágot bont a remény, még hosszú lesz életünk ?
Ugye nem adjuk fel, mondd, még reménykedhetünk.
Dél Tamás: Igazgyöngy
Van igazabb gyöngy!
A gyerekszívben
fogant könny,
az éhezők dalára.
S mi éveink dacára,
leragadtunk mára,
az együttérzésnél:
Ha ott lennék!
Ha megtehetném! Én…
De ő, nem még!
Sírva
szalad ki a szabadba.
S kivárja
míg e könny-gyöngy
a magasba száll páragőzként.
Mintha látna
habpamacsot fodrozódni,
ahogy tajtékot vet belőle,
az ég hullámzása.
Vattacukor.
Egy édes küldemény
vár az éhezőkre.
S hogy integet utána.
Ez az Ő,
szeretet-csomag utazása.
S mikor este
meghallgatjuk a híreket:
– A Szaharában
ötven éve
ennyi eső nem esett!
Kopár homok-temető helyett,
látjuk kivirágozni
az életet.
De mondd!
Miért nem játszik
az a sok, boldog kisgyerek?
Miért áll ki mind a Napra,
hogy az felszáríthassa
az örömkönnyeket?