MEGADOTT SZAVAK:
ÚT, SIETVE, TRÉFA, FÖL, DÖRMÖG,
RÁG, SZIVÁRVÁNY, SIESS
Kalocsa Zsuzsa: Kéz a kézben
Kettőnkre vár az a hosszú ÚT,
kéz a kézben, idő velünk fut.
Szárnyaló boldogság ne SIESS,
jöjj kedvesem, egy kicsit szeress!
Szememben a SZIVÁRVÁNY színe,
arcomon ég FÖL-izzott fénye.
SIETVE jőnek már az évek,
de veled leszek, amíg élek.
Karjaidban várom a reggelt,
szeretlek, soha el ne feledd!
Olykor emészt, RÁG a gondolat,
mért fested őszre a hajadat?
MegTRÉFÁL-od a sok-sok évet,
DÖRMÖG-ő hang lesz, a lágy helyett!
Kalocsa Zsuzsa: Magány a tanyán
Távol a várostól egy tanyán élt Róza néni. Lakása régi, hosszú tornáccal, faragott oszlopokkal építették egykor. Düledező oldalát, úgy gondolta nem érdemes megjavíttatni.
Nádfedelű, fehérre meszelt falai még árulkodtak a múltbéli remek építészetről.
Berendezése mára már elavultnak tűnt, stílustalan lett, az emlékeihez is csak pár dolog kötötte.
Nyolcvan évével túlságosan fáradtnak érezte magát. Elfáradt az élettől, beteges lététől. A lábai is alig bírták el. A férje két éve, hogy itt hagyta őt, az Úr magához szólította, úgy mint a közeli tanyán lakókat. Belefáradt a magányba. Már a csendet sem szerette. Gyakran úgy érezte, hogy semmit nem szeret maga körül. Az emberi kapcsolatok is feledésbe merültek. Nyári délutánonként kiült a ház melletti lócára. Figyelte a kerítés mellett a kotlóst, hogy hívta a kis csibéket, maga alá rendezgetve, védte őket. A jó öreg Bodri kutya és a Cirmos cicája kísérte minden lépését. Velük beszélgetett, vagy éppen korholta őket. Gyönyörködött a virágokban, azokat nagyon szerette. Ilyenkor a szíve megtelt vidámsággal, újra fiatalnak érezte magát. Férje, Mihály jutott eszébe. Új házasok voltak, mikor építették közösen a házat. Nagy gazdaság, sok föld tartozott hozzá, Férje gazdag családból származott. Boldogság lengte körül a házasságukat, annak ellenére, hogy gyermekük nem született. Az egész napi munka sem fárasztotta el őket. Magányában gyakran hívta férje emlékeit társul. Hirtelen zajokat hallott, madarak énekeltek a lombos fák tetején. A sok fa, virág és bokor igazi parkká varázsolták a tanyát. A dolgos kezeknek bőven akadt volna itt munka, de nem volt, aki mindezt megtegye. A ház ablakait is kitárta, a napfény áradjon be a hűvös falak közé. Minden olyan szépnek tűnt, az égen bárányfelhők úsztak a város felé. Nem szerette az őszt és a telet, ilyenkor a falak keserű és szomorú emlékeket sugalltak. Hogy a rossz emlékeit feledtesse bekapcsolta a kis rádiót és hallgatta a világ híreit. A nappalok is rövidebbek voltak. Spóroljon, ezért meg sem gyújtotta a petróleum lámpáját, csak a tűzhely nyújtott némi világosságot. Imádta, ahogy pattog a tűz, és az arca kipirosodik. Melegség járta át a fáradt, meggyötört testét. Bodri és Cirmos hosszan elnyúlt a lábai előtt, vigyáztak rá esténként az elhagyott és magányos házban. Rózsafüzérrel a kezében, mély álomba szenderült, ahol tovább viaskodott az életének nehéz pillanataival.
Petres Katalin: Elfogadás
Eső, napsütés, könnyes mosoly –
– szivárvány halvány arcomon –
belülről a kétely férge rág,
– nem tréfa föl vagy le az út –
minden emlék halkan dörmög,
– ne siess, idő a megoldás –
a kín sosem távozik sietve,
– csak halványul a heg –
Kutasi Horváth Katalin: Szekérnyomon
Ha sietve élsz,
hamarabb betelik sorsod.
Visszafogottan könnyebb
szivárványhídon járni,
s nyújtani minden percet,
mielőtt késő lenne.
Lehet, hogy földi létünk
csak tréfa,
de nem emel föl
a csillagok közé senki,
hiába dörmög bátorítva
a Nagy Medve
Göncölszekerét ragyogtatva,
hosszú az út
a végtelenbe.
Ne siess hát előre,
ne rágd magad a miérten,
csak örülj a létnek,
s majd eljutsz egyszer
a Fénybe,
könnyedén emelkedve,
s rájössz:
életed egyre szentebb,
így magaddal viszed
a fellegekbe,
s belesemmisülsz
a lehetetlenbe…
Kovács Ádám Máté – Medv/e/set
Szivárvány ragyogott kietlen kútra,
Egy medve sietve kiállt az útra.
Szomjas volt, így hát vízért áhítozott
A fáról egy varjú odakárogott:
„Néhány méterre látok itt egy kutat,
Siess, vezessen arra hát az utad.”
Köszönöm, szólt, elindult rögtön oda,
De nem történt meg vele most a csoda.
Fölnézett, s dörmögött bánatában,
Keserűség volt minden szavában.
Szegény medvével a tréfa megesett,
Mert egy féreg elrágta a kötelet.
Mayer Zsó: Közelgő tavasz
Rögös útján sietve halad a tél
Dörmög kicsit, maradt volna még.
Föl kél a nap ernyedten reá néz,
Mosolyogva szól: – siess, vissza se nézz!
Tréfa nélkül kergesd el hófelhőidet,
Rágd szájukba suhanjanak sebesen!
Odafent szivárvány hídon nap fénye
Sétál, tavaszt hoz és az áhított meleget.
Kisznyér Ibolya: Életút
Az út végtelennek tűnt,
sietve haladtam rajta,
úgy vártam felnőtt legyek,
szívem súgta, siess,
vár a szerelem, vár az élet.
Mindegyik szerepben,
tökéletesnek lenni, hajtott
tudás vágya, kihívásként,
szellemem emelni föl.
Nem kíméltem magam.
Az idő nem tréfa, vasfoga
rág, testemen harapása,
tükör fájó képet mutat,
énem hiúsága dörmög.
A kor nem nyomaszt,
ez tán elmúlt lehetőségek,
kínzó szomorúsága.
A lelkem fiatal, bár élt
száz és száz életet,
szivárvány ragyog
jövő képei felett,
míg bízom magamban.
Szörényi Vanda: bocs de várnak a bocsaid
már a naptáram is DÖRMÖG,
tavasz- s nem TRÉFAóra lesz
hol medve szól: hagyj aludni
ha ÚTra kelnél ne SIESS!
biz’ SIETVE RÁG jégcsapot
a mézíz már a méheké
SZIVÁRVÁNY-híd FÖLragyog
s elcammog március felé
Kutasi Horváth Katalin: Sárként tapad
Siess megérteni,
mi végre születtél,
s hogy szivárványra
fölfeszülni
miért érdemes!
Hogyha az út mindig
egyértelmű volna,
nem lenne túl változatos
vándoréleted.
Micsoda nagy tréfa
visszajutni oda,
honnan elindultál
egykor sietve,
s bár a zsémbes dörmög,
nem rágódik rajta,
újra tipeg-topog,
s végül elbukik.
Porrá lesz az erény,
sárrá a gyötrelem,
s ha ki is kecmeregnél,
rád tapad korunk…
Klotz Mária: (út)keresés
hosszú a rögös út
sietve
görbe derékkal
tréfát talán már nem is értve
bandukol föl s alá az öreg roma
orra alatt dühösen dörmög
fáj a mellkasa komolyan köhög
apró cigarettavéget rág
emlékeiben még virul a virág
gyermekkori anyai ölelésre vár
égen íves a szép szivárvány
már észre sem veszi
álmait nem dédelgeti
siess öreg
ne add fel
talán még megmártózhatsz a fényben
elmerülhetsz a pislákoló napsütésben
Klotz Mária: Téves dedikálás
Siess, az út véges,
eddigi életed, talán téves.
A coronavírus nem tréfa,
a sötétség aljas diadala.
Ha elkapod, pusztít, rág,
nem válogat, padlóra vág.
Sietve küldi a szenvedő halált,
hiába dörmög lényed, szíven talál.
Ne csüggedj!
Föl a fejjel,
maradj otthon, így talán nem lel.
Megmenekülhetsz,
házi karanténban is jókat derülhetsz.
Ha ennek az őrületnek egyszer vége,
ismét felragyog a világ öröm-fénye.
Még láthatod égen a szalagos szivárványt,
földünkön a vírus, hiába dedikált.
Klotz Mária: Karanténban
Kitaposott út mentén haladtál,
Alattomos vírusra soha nem vártál.
Rád rontott, most is pusztítva tombol,
A föld népeivel tréfa-játékot űz, sietve rombol.
Nem tréfa, ember, a bajra emelkedj föl,
Tehetsz érte, maradj otthon, így majd tested ágyba nem dől.
Élni akarsz? Szivárványt az égen mégszeretnél látni?
Ne siess a halál burkába, meg fog az várni.
Balsors csapott a világra,
Alattomos corona rág halálra.
Ne dörmögj, csendesedj el, légy karanténban!
Horváth-Tóth Éva: Csodavilág
Amikor még kislány voltam,
nem is hinnéd, jaj de sokat
ábrándoztam! Szivárványnak
tövénél vajh’ kik is laknak?
Tündér e vagy parány kobold?
Netán tréfa? Igaz se volt?
Szúként rág a kíváncsiság
bordám alatt. Csodavilág!
Pedig az út sietve fut,
a múltba hullt, már megfakult.
Ma is érzem, fölkel a vágy,
él még bennem álomvilág,
Ég dörmögi: siess, szaladj!
S cseppben nyüzsög nap sugara,
szép szivárvány íve alatt
vár most énrám kicsi csoda.
Varga Katalin : Állatkerti történet
Hosszú az út az Állatkertig , de nekem megéri .
Sietve hívtam el barátnőmet , mert ő megérti .
Közös az állatszeretetünk ,ez most jó tréfa lesz .
Barlangja előtt dörmög a medve , napozni szeret Szivárvány színben pompáznak a madarak,,süt a nap . .
Majom banánt rág ,.oroszlán , marcangolva húst harap .
Vidám fóka labdáját dobja föl , szőre csillog .
Siess te is ide , ne habozz, nem küldök meghívót .
Holécziné Tóth Zsuzsa: Csalóka szivárvány
Rövid boldogságom rossz tréfa volt a sorstól,
mely időnként felemel, belénk rág, s megkóstol?
Játék volt csupán az égen a szivárvány?
Hogyan is hihettem: lehetek királylány!
Az öröm csak int, és elfut nagy sietve,
miután minden féltett titkomat kileste.
Most bánat a társam, ki mellettem dörmög,
nem vagy te jóbarát, vigyen el azördög!
Inkább föl cseréllek egy kis reménységre,
Siess új barátom, vidítsál fel végre!
Blazekné Benik Mária: Mikor lesz már vége?
A felkelö nap lassan csipegeti a gyöngyöket
Szárigatja ,törölgeti a lehulló könnyeket
A zord világban a virus foga rág
Fájdalom árnyékában él az egész világ
Mindent átjár a létezö nyomor
A szél is jajgatva süvit be ablakomon
Mikor száritja fel a felklelö nap,
Az emberek könnyeit
Mikor simitja ki arcukon
A félelem ráncait
Mikor ragyog már szivárvány az égen
Hisz ennek már a fele sem tréfa
S fent dörmög már a sötét ég
Föl, föl nézek az égre
S imádkozva kérem az egek Urát
Ó Uram siess ,küldj sietve békességet
Tiszta szivet ,egészséget
Mert nyugalom kell már e népnek
Mutasd meg melyik az az Út melyen haladni kell
Mert most még az ember csak
Kinlódva ,vezekelbe a porba hullva múlik el.
Domokos Edit : Tiroli karanténból
Behúnyt szemem mögött látom,
ahogy kanyarog az út.
Bőröndöm sietve pakolom,
de jövőmben sejtek még borút.
Mondd nekem: kis tréfa az,
hogy senki nem jön értem!…
Lassan ocsúdok föl, ez az,
mitől egy ideje féltem.
Az ember nem szól, csak dörmög,
öklöt sem csap az asztalra.
Szorongás rág, mint hörcsög,
rágondolva zárt határra.
Karanténban lenyugodni…
Szivárvány vidítja lelkem.
Siess Világ meggyógyulni,
sok embert kell megölelnem!
Gáthy Emőke: A bocs első tavasza
Ilyet se látott még
féléves kismedve
hétszínű fényes út
görbül föl az égre
Hívja csábítja
siess sietve
még a lépes mézet is
rágcsálni feledte
Mellső mancsa már a lilán
hátsó meg a kéken
medve mama rémüldözve
dörmög le ne essen
Esik pedig de nem a bocs
hanem májusi eső
Langymeleget lövell a tó
Párát meg a hegytető
A fényes út meg halványul
a semmibe vész
maci orrán sok – sok vízcsepp
finomabb a méz
Csalódottan visszafordul
ide – oda néz
köd szivárvány nagyot kacag
Tréfa az egész
Kristófné Vidók Margit: Elűztél
Siess!- szinte súgtad a szavakat,
azt hittem tréfa az egész,
láttam villámlani szemed,
már nem voltam annyira merész.
Féltem, ha hangod fölemeled,
lelkem az emlékektől menekül,
hallottam megint a gúnyos kacajt,
tudtam,- engem többé nem akarsz.
Sietve indultam tovább,
valahol vár rám egy másik út,
belül ezernyi sebből vérzem,
fájdalmam sikoltva kér bosszút.
Zúgolódik, dörmög a józan ész,
szívemben bús fájdalom rág,
néha az ember még hátranéz,
de szemeit új fények vonzzák,
hol reményként csillan a szivárvány.
Kristófné Vidók Margit: Hosszú az út
Sietve érkezel hozzám,
hosszú az út mit megteszel,
hajnali pír már csak foszlány,
bolyongsz, emlékeiden gyászlepel.
Nem akarod, de könyörögsz
értem, érted, – belül kín rág,
nem tréfa ez,- hol gonosz sündörög,
lelkeket rabol a hazugság.
Marcona éned halkan csak dörmög,
föllázadnak régmúlt álmok,
siess,- nézd, az égen tündököl,
esőáztatta szivárványod.
Szabó Eszter Helka: Egy este a korona idején
Az öreg dohányt sodor a konyhaasztalon. Valamit dörmög közben, de Jutka, a lánya képtelen kivenni, hogy mit. Ütemesen jár a keze föl és le, mintha világéletében cigarettákat sodort volna. Az út, ami már mögötte van, sosem volt egyenes. Volt sorkatona, polgárőr, határőr: a jó Isten a megmondhatója, még mi minden.
– Ez a járvány nem tréfa, apám – jegyezte meg Jutka, míg sietve feltette főni a száraz tésztát a gyerekeknek. Ez az örök rohanás, csak ez ne lenne – gondolta. Most is bejár a céghez, mert leltároznak. A fiúkkal nem könnyű: a kisebbik nyolcadikos, a nagy tizedikes. Skype-on tartja nekik az órát a tanár. Amúgy is a géphez ragadnak, most meg még jobban. Többet kellene velük beszélgetni, de mikor?
Az öreg végre fölnéz. Úgy tesz, mintha rágna valamit. Közben megsárgult ujjával a cigarettája után nyúl. Meg kellene értetnie az apjával, hogy a dohányosokra veszélyesebb a vírus, mert, miután bejut a szervezetbe, egyenesen a tüdőt támadja. Jutka ellép a gáztűzhelytől és egy gyors mozdulattal megrántja az apja kezét.
– Valami baj van, lányom? – kérdi zavartan az öreg.
– Aggódok érted, apám – sóhajtotta Jutka. Hozzátette még, hogy nem lesz jó vége, ha ennyit szív. A hirtelen beállt csöndben csak az eső kopogását lehetett hallani a párkányon.
– Láttam én már karón varjút – jegyezte meg az öreg. Jutka úgy érezte, mondana még valamit az apja, de szája börtönéből már nem szabadulnak ki a szavak. Aztán köhögni kezdett. Fuldokolva. A köhögése csak nem akart elmúlni. Jutka kihívta a mentőt.
– Siess, kapd elő a kórházi szatyrát! Nézd meg, hiányzik-e belőle valami – utasította Gáspárt, a nagyfiát. Csak a kisebbik, Beni látta, hogy az égen ott feszül a szivárvány.