MEGADOTT SZAVAK:
LÁNG, SOHA, VIRÁG, GYERE, SZERET,
KOSÁR, REGGEL, IGEN
Dobó Georgina: Nélküled
LÁNGBAN égek,
A tűz felemészt.
A VIRÁG, melyet adtál,
Már nem èl.
SOHA nem hittem volna,
Hogy egyszer el tudom
Felejteni meseszép szemeid.
Most már ne GYERE, nem
Várlak téged többé,
Legyen az Életben nélkülem
Szerencséd.
SZERETNÉM kitépni
Szívemből szikráját is
A télnek, e fájó Érzésnek,
Mely csak kínt adott nékem.
REGGELENTE már nem Veled ébredek:
Mással, vagy magamban.
KOSARAM üres, tele van mindazzal,
Mit kaptam Tőled.
Mézesmadzagodat, Szerelem, most
Eltépem!
De mielőtt eldoblak, szeretném, tudd:
IGEN, szerettelek Téged.
Holécziné Tóth Zsuzsa: Elmúlik
Minden elmúlik egyszer. A lángoló szerelmed éppúgy, mint a tavasz hírnöke: a sok színes virág, mely tavaszi reggeleken ontja pompás illatát.
Emlékszel még? Kora reggel kosárral indultál gombát szedni, de indulás előtt még beszóltál a nyitott ablakon: hagyd azt a munkát és gyere, keressünk együtt vargányát a tölgyesben.
És én mentem. Jó volt veled a harmatos fűben lepkéket kergetni, búbosbanka gyerek röptén jót kacagni, tölgyesek aljában szép gombákra lelni. Ez volt az ifjúság, ami mindig édes! Soha nem gondoltunk arra, hogy elmúlik, igen: évek múltával csak emlék marad.
Megöregedtünk. Lépteim elnehezültek, már nem indulok veled barangolni tavasszal, amikor a hérics virágzik. Itt fekszem ágyamban, lehúz a betegség. A szereteted az, mi engem éltet, s míg rovom a sorokat, megtalálnak az emlékek. Szeretlek téged.
Dobó Georgina: Talán
LÁNGOLÓ lelkemet VIRÁGBA borította
Irántam táplált Érzéseid tomboló hada,
Melyet bár SOHA ne éreznék, hisz képlékeny,
Végtelen kép pusztán, nem több.
Ha kellek, GYERE, add SZERETETEDET
Most nekem! Ne késlekedj kérlek!
KOSÁRNYI rózsával várj a tónál REGGEL,
Ahogy szoktál, hosszú átvirrasztott
Éjeink emlékére.
Ha kérdeznél, azt hiszem válaszolnék.
Kérdésedre örök IGENNEL felelnék.
Csak már nekem szegeznéd!
Szabóné Horváth Anna: Vágyakozva
Tél után vágyom a tavaszi fényt,
Mint meleget a lefagyott vidék,
Mint hajnal a reggel édes csókját,
Szeretve ölelni Nap poncsóját.
Gyere, nézd színes pillangók keltét,
Sok virág bontja illatos keblét.
Lángoló arccal sétál a tavasz,
Szívem szalad, lüktet, mint egy kamasz.
Bő kosárral kecsegtet az éden,
Igen sok bárány legel az égen
Kék felhőlépcsőkön játszadozva.
Soha nem néztem ily vágyakozva…
Kovács Ádám Máté – Szeretetláng
Szeretetem lángja,
Kinyílott virága,
Illatozik reggel,
Soha ne feledd el.
Gyere be kertembe,
Nézzél a szemembe,
Igen, megteheted,
Kosárba szedhetet
Lelkem virágait,
Szeretet lángjait.
Kutasi Horváth Katalin: Egy kosárnyi álom
Csak egy kis kosárnyi
álmot vinnék magammal,
szeretetvesszőkkel
körbefonva azt,
s ha virágok közt lanyha
illatemlék szállna,
néhány pillanatra
valóra is válna…
Talán igent mondanék,
bár soha nem kérdezted,
nem kérném, hogy gyere,
hisz úgyis ott lennél,
s ha eljönne a reggel,
melletted ébrednék,
újra megszólalna
az a kiskakas…
Már lángol is az arcunk,
mert meglesett a patak,
s szenvedélyünk pírjában
a Tátra megremeg…
Petres Katalin: Vízválasztó
Soha többé nem lesz a reggel
ugyanaz.
Soha többé nem lesz öt csésze
a reggelihez.
Soha többé nem mondhatom,
gyere.
Igen, mindig lesz belül a láng,
mi szeret.
Igen, mindig nyílik majd virág
a hanton.
Igen, mindig súlyos a kosár,
a teher.
Soha többé nem tűnik el az űr
belül.
Buday Anikó: Mama kertje
Mama nagyon szerette a virágot. Mindig tele volt a kiskertje minden féle – fajta virággal.
Annyi virágja nyílt folyamatosan egész évben, kora tavasztól késő őszig, hogy a templom oltárát is az ő virágai díszítették sokszor. Soha nem fogyott ki a nyíló virágokból. Tavasszal nyílott a szaletli előtt a hóvirág, gyere, nézd, üzent a tavasz, mondta mosolyogva ilyenkor. Aztán a nárcisz, majd a jácint és a tulipán, orgona, viola, liliom ezer fajtája, margaréta, dália, muskátli, mályva, őszirózsa, és még ki tudja mennyi, hány féle kisebb, nagyobb növésű gyönyörű szépségek, bokrok. Ballagáskor gyerekek jöttek virágért, hogy az osztályt díszítsék fel vele. Virágvasárnapra kosarakba gyűjtötte a szivárvány minden színében pompázó szirmokat, vitte a templomba, hogy hozzájáruljon a gyönyörű virágszőnyeg megalkotásához. Volt egy rózsabokor, nem volt olyan mutatós, de az illata olyan erős, hogy már messziről áradt felénk kellemes aromás illata. Mama leszedegette a szirmait, kiszárította a napon fonott kosárban, majd üvegekbe tette a szárított szirmokat, és ha fürödtünk mindig szórt a fürdővízbe egy pár szirmot. Kellemes, lágy illata lett így a fürdővizünknek.
Barka fája is volt, amiről Húsvét előtt egy héttel ágat vágtunk, bevittük a szobába, feldíszítettük festett,” kifújt” tojással, szalagokkal, ez volt a Húsvétfa, ami kellő ünnepi hangulatot csempészett a házba. A kút mellett fűzfa állt, annak zsendülő ágát vittük be a házba, nagy vázába téve, díszítettük papírpillangóval, színes krepp papírvirágokkal, festett madarakkal, pillangókkal. Ez volt a Tavaszfa, a hosszú tél után egy kis hírnöke annak, hogy az élet, a természet megújul, vége a hosszú sötét, hideg télnek.
Nyáron, a kora reggel felkelő nap, már a kertben találta a Mamát. Locsolta, gondozta, becézgette a virágait. Sohasenkitől nem tagadta meg, hogy adjon egy pár szál virágot, csokrot, ha kértek tőle. Pünkösdi rózsái olyan gyönyörű vörös színben pompáztak, szinte lángoltak a bokrok a tűzpiros rózsafejektől. Igen, szerette őket, megnyugtatta, csodálta a keze alatt viruló természeti csodákat. Szerinte azért voltak oly csodálatos színű, illatú, pompázóan szépek a virágai, mert féltő gondoskodását, becézgetéseit, pompájukkal, színorgiájukkal köszönték meg neki.
Szörényi Vanda: mementó a karosszékhez
már KOSÁRnyi szív is kevés
mert elfogytak a REGGELek
bús LÁNGot őriz szobafal
benne VIRÁGzó hűlt helyed
GYERE “utca hírmondója”
a nyomor IGEN rád mászott
mászni itthon nagyon SZERET
űzd el mint SOHA se máshogy
Klotz Mária: játszadozva
Soha ne vágyj elérhetetlen szerelemre,
reggel gondold át, milyen is lenne.
Láng nem égetné vágyódó tested,
virág nem nyiladozna illatosan benned.
Gyere, inkább omolj a karjaimba,
kosár napfényt dobj az arcomba.
Igen, melegítsd át fáradt lelkem,
szeret, szeret a kedvesed.
Klotz Mária: Orgona
Nincs is nemesebb ajándék,
mint egy kosár virág anyák napjára,
gyere,
rohanjunk a kertbe,
reggel szedjünkorgonát,
édesanyám kedvenc virágát,
igen,
irány fel a dombra,
„Orgona ága” éneket dalolva,
maga a virág nem is kényes,
színe fehér, lila, fenséges,
illata bódítóan kellemes,
olyan, mint egy parfüm, mily’ nemes,
soha ne vágyj szebbre,
vázában ennél kellemesebbre,
édesanyád szívében kigyullad a láng,
szeret téged, örökké imád.
Klotz Mária: virágos napfény
gyere velem
gondoljuk át életünket
igen
álmodjuk végig szerelmünket
dermedten
de jó megfürödni a fényben
egy fiatalkori élményben
lelkesen
egy kosár napfényt hoztál régen
virágokkal díszítve dobtad felém a réten
illatossá váltam tőlük
erőt merítettem belőlük
néztél
forró láng fénylett arcodon
soha nem értetted miért aggódom
lelkemben fészket rakott a szerelem
apró szikrákból építgetted velem
szeret
gondoltam néha magamban
kimondani soha nem akartam
féltem
ha kiejtem a bűvös szót
reggelre elillan a varázs
nem lüktet benned a dalolás
virágos napfény nem ragyog át
meghagyva egy szomorú balladát
Varga Katalin: Békülés
Mintha láng szítaná szemed , mérgesen nézel rám .
Pedig szeretsz .jaj miért is kezdtem veled vitát ?
Soha nem akartalak bántani , gyere .hozzám .
Itt egy kosár virág , ha kiabálok , csak szólj rám .
Mondj igent reggel ,haragunknak így lesz vége már .
Klotz Mária: Örvendés
Nekünk fénylik az egész világ,
izzó láng forrón fűti át.
Virág ontja illatos szirmait,
reggel a nap langyosan melegít.
Gyere, szemléljük végig az eget,
rengessük meg a vashegyeket!
A fák tövében szorosan ölelj át,
várjuk a kirobbanó csodát.
Egy kosár csókot dobj felém,
igen, Isten hordoz a tenyerén.
Soha ne bízd el magad,
szeret a szív, ki nem apad.
Sági Klári: A jeles nap
A vidám júliusi napsugár elkápráztatta a szemem, amit éppen csak résnyire nyitottam ki, mégis érzékeltem a reggeli fényességet, s ez szép, derűs napot ígért. Néhány perces nyújtózkodást és lustálkodást megengedtem magamnak, majd kiugrottam az ágyból. Frissnek, kipihentnek éreztem magam, pedig az előző héten rengeteg dolgom volt, sok feladatot kellett megoldanom, folyton rohangáltam, szerveztem, intézkedtem. Régen vártam már erre a különleges eseményre, fiatalságom fontos állomására, s reméltem, hogy az egyetlen ilyenre egész életem során. Már mocorgott valami a gyomromban, éreztem egy kis nyugtalanságot, ma fordul egyet a sorsom.
Édesanyám lépett a szobába, s miközben egy kosárnyi színes rózsát helyezett el az asztalon álló vázába, sürgetni kezdett: indulj gyorsan, hamarosan érkeznek a vendégek, téged pedig vár a fodrász és a kozmetikus, ne félj, minden rendben lesz, tartom a frontot.
Néhány óra múlva már nyüzsgött a ház a legközvetlenebb rokonoktól. Készülődni kezdtem. A szekrényről rám mosolygott a gyönyörűséges fehér ruha, szinte kiáltotta: gyere, vegyél már magadra, had simogassam a tested, engedd, hogy széppé varázsoljalak, tündökölj bennem, ez a te legjelesebb napod! Egyre erősebb izgalmat éreztem, kissé megfájdult a fejem.
A feldíszített teremben érdeklődő, vidám arccal vártak a rokonok, barátok, minden meghívott. Édesapám már nem élt, ezért keresztapám karjába karolva vonultam végig a termen, csaknem királynői pompában: Erősen magamhoz szorítottam a szépséges fehér virágokból kötött csokromat, fejemről puhán omlott alá a selyem fátyol. Reméltem, hogy a hosszú ruha alatt nem látható mennyire remeg a lábam, alig tudtam lépkedni. Egyre izgatottabb lettem. A vőlegényem meghatottan állt az anyakönyvvezető előtt, de amint mellé léptem, titkon és huncutul a fülembe suttogta, hogy mennyire szeret.
Az igenek kimondása végtelen boldogsággal töltött el. Egy csapásra el is illant minden ideges izgalom belőlem, s átvette helyét a szívemben valamiféle ismeretlennek tűnő nyugalom és béke. Hát, férjhez mentem, mától asszony vagyok, más, új, ismeretlen életszakasz vette kezdetét az ünnepélyes szertartással. Az eskü kötelez. Remélem, élethosszig tartóan együtt lehetek a férfival, akinek odaadtam a kezemet, akivel boldogan kötöttem össze az életemet.
Megfogadtam, hogy a tőlem telhető legjobb feleség leszek, s mindent el fogok követni, hogy a láng, amely köztünk pár éve gimnáziumi osztálytársakként fellobbant, soha ne aludjon ki. Tudtam, hogy néha pislákolni fog, de azt is, hogy mindig újra élesztem majd.
Így lett, már 45 éve tart.
Petres Katalin: Virág terápia
Hol van a tűz? Lobban-e láng
a hunyorgó parázsból?
Nedves fával töltött kosár
hiába szorong, soha nem
táplálhatja szeretet fényét.
Igent ígér a renyhe reggel,
hív, gyere, felejtsd az időt,
ne kérdezz, csodáld a rét
egyszerű, apró virágait!
Dalolják az élet dalait.
Kristófné Vidók Margit: Két világ között
Soha! – hallottam a választ,
hiába könyörögtem,
eltapostad röpke örömömet,
zokogástól reszketett vállam,
de csak néztél megvetően.
Öngyilkos álmok lelkembe vájtak,
éreztem csontkezek húznak,
gyere!– körbefontak árnyak,
enyészet harcolt már a hússal,
és nem bírtam mondani, hogy-igen.
Lángolt a reggel, űzve az éjszakát,
fénye virágot szőtt kopott falakra,
életre kelt dalolt a kék-madár,
szeretet-illat szállt a magasba,
betöltve vele árva szívemet.
Sorsomba szőttek láthatatlan kezek,
hatalmas kosárnyi reményt,
gyógyulóban már a régi sebek,
szél fújta tova múltunk szennyét,
hajdani dalunk egyedül az enyém.
Kristófné Vidók Margit: Reggeli pillanat
Álmosan nyújtózik a reggel,
körbefonja csillag-álmaim,
éhesen ébred bódult szívem,
feledve szép látomásait.
A pillanat bársony ölén,
láng-ajkú nap kúszik fölém,
szeretget, cirógat lágyan,
aranyló virága nyílik a mában.
Igen, ez a perc csak az enyém,
soha nem adnám semmiért,
gyere!- csábít a hullámzó kékség,
kosárnyi reményt ringatva ölén.
Kristófné Vidók Margit: Új jövő felé
Csiklandoz a reggel,
kosárnyi meleggel,
harmatos virágon,
megül, hogy szikrázzon.
Láng-ajkú óriás,
fényből sző glóriát,
cirógat, szeretget,
űzi a felleget.
Gyere csak!- csábítgat,
szívemet lágyítva,
– megkapod álmaid,
tépd hát le láncaid.
Ígérem, megteszem,
soha nem reszketek,
igen lesz válaszom,
jövőmet vállalom.
Dobó Georgina: Anyámnak
LÁNGOLÓ szerelmem lágyan hamvadó sugara kacsint most félőn Rád, ki egykor szívemben Érzéseket szítottál.
Sok év telt el: talán már 20 is; akkor még nem tudtam, hogy ily sok hosszú éven át fogok Miattad szenvedni, és azt, hogy SOHA nem foglak tudni végleg elfeledni.
Hívnálak, hogy vígasztalj, mondanám: GYERE, de nem lehet! A gyűrűt más ujjára húztad, s mondtad ki az IGENT, nem nekem.
Kavarog a Világ, minden szertefoszlik végleg, miben már régen nem is hittem, miről álmodni sem mertem, hogy Te és én együtt, Én Veled szerelemben, SZERETETBEN.
Nem tudtam elhinni, hogy a mese Valóság is lehet, azóta sem tudom.
Szívemben él örökké a kép, azok az álmos REGGELEK, mikor még hittel léptem az iskolába be.
Úgy gondoltam, menni fog, de az Érzés kevésnek bizonyult, a tettek hallgatagon beszéltek, hazug szavakat is zengtek, hogy nem szeretlek.
Bár téptél volna a VESSZŐKOSÁRBÓL egy szálat a másnak szánt VIRÁG helyett, s adtad volna nekem.
Már nem akarok Tőled semmit, mégis csillogó szemeid rabságában élek,
Mert te vagy az Egyetlen, a Minden, az: Kit feledni nem lehet.
Gáthy Emőke: Évforduló
– Gyere ! Kész a reggeli !
Bögre kakaó, vajas kalács, fonott kosárban. És virág. Lobogó tűzliliom. Akár tudatosan, akár tudat alatt, jól választott. Öt szál.
– A nullát képzeld mellé ! – Nevet. Szívből. Jóízűen.
’ Hát szeret. Számon tartja. Igen. Bár kimutatni soha nem tudta igazán. Csak valahogy falsul. A lehet … de… nem biztos… felvezetésű mondatok Patyomkin fala mögé rejtve túlzott segíteni akarása emésztő lángját. ’
Szépen indul ez a mai reggel…
Az asszony szeme kérdőn pihen a virág sárga – vörös – narancs színű tűznyelvet idéző szirmain. Vajon mit tartogat még a nap…
Szabó Eszter Helka: A csiga és a katica
Reggel volt, amikor elindult az óvodás kisfiú, Csabi anyukájával a piacra. Egy virágágyásmellett haladtak el.
– Nézd, anya! Ott ül egy csiga, méghozzá igen nagy!
– Éti csiga ez, kisfiam. Ott ül egy tulipán tövében. Annak a virágnak olyan piros a szirma, mint a láng.
– Engem csak a csiga érdekel – jegyezte meg Csabi.
Ekkor röpült a csiga hátára a katica. Be is húzta egy kicsit a szarvait, noha ez az aprócska rovar nem lehet veszélyes egy éti csigára. Nem időzött ott sokáig. Egyenesen Csabi kezét célozta meg. A kisfiú el is kezdte énekelni neki az óvodában tanult dalt, de a katica már a legelső hangra elröpült.
– Nem is énekeltem hamisan! – toppantott dühösen a kisfiú.
– Ezt senki sem mondta, kisfiam. Képzeld, még a katica sem gondolt ilyesmire. Gyere, mert semmi sem marad a piacon, mire odaérünk!
– Anya, hazavihetem a csigát? – kérdezte Csabi. Még a kosár is mosolygott a kezén, hogy végre nem üresen lóbálja.
– Mit fogsz csinálni a csigával? – kérdezte gyanakodva az édesanyja.
– Üveglapon fog mászni vagy a borotva élén. Azt mondta az óvónéni, hogy olyan erős hasizma van, hogy még azt is kibírja!
– Az üveglapot kipróbálhatod – sóhajtotta, aztán segített a fiának beletenni a csigát a kosárba, majd hozzátette, hogy ne hagyja soha a csigát föld és nedvesség nélkül, de jól jönne egy kis fű is, hogy otthonosan érezze magát abban a kosárban. Egy szál fű nem sok, annyit sem találtak, mert a virágágyást már gondosan megkapálták előttük. Inkább szedték a lábukat, hogy végre odaérjenek a piacra. Sok mindent vettek, többek között egy szép salátafejet is. A kisfiúnak megengedte az anyukája, hogy egy salátalevelet letépjen, majd megkínálja vele a csigát.
– Nézd, anya, még vizes is ez a levél! Ettől aztán nem fog kiszáradni a csiga! – kiáltotta elégedetten Csabi. Anyukája csendre intette, majd a fülébe súgta:
– Tudod, a piaci árusok azért vizezik meg a salátafejet, hogy tovább maradjon friss! Mi, emberek sem szeretjük annyira a száradt zöldséget! De jegyezd meg: ha nem lesz más, azt is meg kell enned!
Lassú állatnak mondják a csigát, de ez itt már elkezdte falatozni a levelet. Amint mentek hazafelé, a katica újra rárepült a csiga hátára, mintha a legjobb barátja lenne.
– Szereti a katica a csigát – állapította meg a kisfiú, majd megkérdezte, hogy vajon a csiga is szereti a katicát? Az anyukája csak annyit mondott, hogy erről a csigát kellene megkérdezniük. Ha mind a ketten szeretik egymást, akkor a szeretet kölcsönös.