01. Mukli Ágnes: Dalod
Értetlenül nézem magam,
én vagyok egy alaktalan,
könnycseppek közt megbújt dallam.
Szép álmodban érthetetlen,
fényevesztett láthatatlan.
Megtagadhatsz, kitagadhatsz,
átváltozom nyári dalnak,
hűvös szélben hópehelyhednek,
érted leszek néma bércen
fájdalmasan zengő ének.
Tétovázok forgatagban,
játszi széllel engedetlen,
farigcsálok rímet, verset,
ütlegekkel összeverhetsz.
Lágy dalodban felderengek.
02. Diana Soto – Vászon vagyok
Vászon vagyok,
Bíborruháját festi rám az élet.
Fáj, de hagyom.
Dalol a Föld, szánalmat érzek,
könnyem fogom,
még összekeverné színeit az égnek.
Hagyom dalom.
Én… szakadt figura, vászon-én-ek.
03. Szabó Edit Irma: Jégarckép
A költő önarcképe rímekbe szedett.
A szobrász fából faragja, és
bronzba önti az idő ráncait.
A festő vásznán szivárványba
borul az arcod, a zene szárnyán
húrok közt kanyarog.
Belém ivódott a jégarcképed.
Szilánkjai hűvösen hevernek,
ha csikorogva tapossuk emlékét
a megfakult közegnek.
04. Kühne Katalin: Megszűnt a vihar
Kinn sűrűn hull a hó, egyre nagyobb pelyhekben, már 60 cm borítja el az addig sáros utcákat, a kopár fákon, a kerítéseken fehéren tündöklik. A látvány csodás, én mégsem tudok ennek igazán örülni. Magam vagyok szobámban. Sírok. Elhagyott minden reményem, hogy egyszer valaki bekopog hozzám. Kályhámban kialudt a parázs, az utolsó darab fa is elfogyott, csak egy kevéske forgács maradt. Egyedül nagyon nehéz az élet. Öt éve temettem el páromat. Itt ülök karosszékemben, nyomorékként tengődöm. Agyi infarktussal vittek tavaly kórházba, lebénult a fél oldalam. Onnan hazahoztak, de nem tudtam magamat ellátni, segítséget kértem. Ez sokba került, ráment minden összekuporgatott pénzecském. Egész életünkben keményen dolgoztunk, a nyugdíjam tizennyolc ezer forint, ebből megélni nem lehet. A mindennapi kenyeret mégis valahogy megteremtettük, amíg élt a férjem. Most annak is örülök, ha tejre, kenyérre jut. Úgy záporozik a könnyem, mint odakinn a hó. Lelkemben is vihar tombol, haragszom az egész világra, az emberekre. Férjemre és fiamra is, akik elmentek mellőlem. A párom fél tüdővel élt, az orvosok megtettek ugyan mindent, mégsem tudták megmenteni, meghalt. Tudom, nem ők okozták szenvedéseimet, mégis dühöngök, szitkozódom, miért hagytak el engem. Szegény fiam külföldön próbálkozik, talán ő többre viheti, mint mi. Két éve utaztak el. Egyetemet végzett, mérnökként nem talált itt munkát, nem tudta eltartani családját, ezért döntött így, kénytelen volt Angliába költözni. Nem is tudja, hogy mi történt velem, nem akartam, hogy aggódjon értem. Hull a könnyem, végigfolyik arcomon.
Fáj a szívem, még ez a kinti gyönyörűség sem gyógyíthatja be sebeimet. Kiüresedett körülöttem minden, mint ahogy a kamrám polcain sincs semmi ehető. Szomszédaim nincsenek, a falu utolsó házában lakom. Errefelé ritkán járnak, esélyem sincs arra, hogy valaki rám találjon, és megszánjon, hozzon egy kis tüzelőt, vagy ennivalót. Nyomorult, béna öregasszony vagyok. Itt fogok éhenhalni vagy megfagyni. Uram, miért hagytál el engem?
Nézem a hópihéket, az ablakomon a jégvirágot, a kerítésen túl a hókupacokat. Nagyon hideg van, vacogok. Imádkozom Istenhez, hogy szűnjön meg végre a szenvedésem. Talán mielőbb magához ölel, és az Ő országában könnyebb lesz az élet. Teljesen kihűlt a szobám, hideg van, nagyon hideg. Aludni akarok. Végre lehunyom szememet. Azt álmodom, hogy mellettem fekszik a férjem, fülembe szuszog. Az asztalunk terítve finom falatokkal, a fiam itt beszélget a menyemmel, unokám a vézna, ráncos kezemet cirógatja, fölém hajol, megcsókolja homlokomat. Kályhánkban lobog a tűz, a láng megvilágítja szép kis arcocskáját. Nyugodt a szívem. Kint is megszűnt a hóvihar.
Csengetést hallok, erre ébredek. Lassan feltápászkodom, oda botorkálok az ajtóhoz. A postás az, levelet hoz a fiamtól. Azt írja, vasárnap érkezik családjával, végleg itthon maradnak. Ez akkora erőt ad nekem, úgy érzem, mintha nyomorék lábam megmozdulna. Táncolni volna kedvem, a hópihékkel. A hókristályok csillognak a napfényben, felderül lelkem. Mégsem leszek egyedül.
05. Holécziné Tóth Zsuzsa: Egy EMBER – csupa nagybetűvel
Zoltán tehetséges zongorista volt, nős, két kisfiú édesapja. Családjáért élő jó apa volt, esténként egy kisváros éttermében dolgozott zongoristaként és külön fellépéseket is vállalt – így viszonylag sok időt tudott napközben a fiaival tölteni. Egyik éjszaka Andrisnak, a nagyobbik fiának hirtelen rettenetesen fájni kezdett a hasa, átment a szülők hálószobájába. Az anya gyomorrontásra gondolt az anyósánál fogyasztott gomba miatt, ezért egy fájdalomcsillapítóval és egy görcsoldóval aludni küldte. Az apa – aki nem sokkal előtte ért haza a munkából – nem is ébredt fel a szobában zajló beszélgetésre. Később ezt sohasem tudta önmagának megbocsátani, mert a fájdalmat egy perforált vakbél okozta, és a 10 éves fiú belehalt a szövődményekbe.
Zoltán úgy gondolta, hogy képes lett volna megelőzni a tragédiát, ha felébred és felismeri a helyzet súlyosságát. A gyász és a lelkiismeret-furdalás teljesen depresszióssá tette. Az étteremből ahol dolgozott egyre ritkábban jött haza józanul, házasságuk is megromlott a kisfiú elvesztése miatt, és hamarosan elhagyta a felesége – külföldre ment dolgozni új barátjával. Zoltán egyedül maradt hatéves kisfiával, aki mellett a zenélést is abba kellett hagynia – hiszen az éjszakázás mellett nem tudta Balázskát ellátni.
A fiának és a feleségének az elvesztése több volt, mint amit el tudott viselni, ezért egyre inkább az alkoholban kereset vigaszt. Mivel állása nem volt, lassan eladogatta hangszergyűjteményét, alkalmi munkákat: kertészkedést, kisebb festést – mázolást vállalt, de persze ez nem volt elég: egy idő után elvesztette az otthonát, és végül nem maradt semmije. Egy olcsó albérletben húzta meg magát, és ott is halt meg, egy dorogi panellakásban.
Amikor a haláláról értesültem, arra gondoltam: micsoda elvesztegetett élet! Én hallottam Őt játszani, láttam a családjával – és láttam nyomorultul, a bevásárló központ előtt a százforintosokért a kocsit visszatologatni… és igen, haragudtam rá!
Aztán telt – múlt az idő, és egy nap a vonaton összefutottam Zoltán kisebb fiával – az akkor már felnőtt Balázzsal. Ez a fiú az egyik legudvariasabb, legkedvesebb, legszeretetreméltóbb férfi volt, akivel valaha találkoztam! Láttam, hogy bánik a kisfiukkal, hallottam Őt beszélgetni a párjával, és tapasztaltam a kapcsolatukból áradó szeretetet a másfél órás út során. Tudtam, hogy ezt a jóságot és törődést kapnia kellett valahonnan, ezért beszédbe elegyedtem vele. Mesélt az életéről, de az apját nem nagyon emlegette – gondoltam: megértem Őt, mit lehet felhozni egy alkoholista mentségére?
Már majdnem a végállomásnál jártunk, amikor összeszedtem a bátorságomat, és rákérdeztem: ugye Téged jóformán az édesapád nevelt fel? Ne haragudj, de megkérdezem: az Ő sorsrontó élete mellett hogyan tudtál Te ilyen csodás egyéniség, ilyen nagyszerű ember lenni?
Balázs elgondolkozott, majd így felelt:
– Úgy emlékszem, amíg együtt éltünk apu minden áldott este bejött a szobámba egy jóéjt puszira, és minden nap azt mondta: kisfiam nagyon szeretlek! Azt hiszem, ezért…
Istenem, milyen ostoba voltam! Elfecséreltnek hittem Zoltán életét! Igaz, anyagi javak nem maradtak utána, de szerető édesapa volt, és felnevelt egy csodás EMBERT – csupa nagybetűvel.
06. Kutasi Horváth Katalin: Kabátban
Földön járok,
Ideköt léptem.
Középpontban vagyok,
Magamban hordozom énem.
Ismét hátat fordítok,
Zsebembe rejtem lényem.
Ki vagyok én?
Egy vagyok csupán.
Kivagyok.
Magam vagyok.
Jól ítélem.
Asztalomon lomok:
Viaszba öntött fájdalom,
Magamba fojtott bánatom.
Szánalom!
Ceruzám vézna,
Nem fog a tollam,
Átszínez engem a patron, a tinta,
Kicsordul könnyem,
Leszakad a hinta…
Vitorlavászon feszül a szélnek,
Kell még a kabát, nincs vége a télnek!
Hagyom…
07. Szabó Edit Irma: Kibontakozás
Én EGY vagyok veled, miként nézem
az égi végtelent, s tudom, hogy
időtlen idők óta egymásban
vagyunk rejtve-időzítve, hogy
sorsunk nászajándékát
kiérdemelve teljesedjen
ki bennünk a természet
éltető ereje,
körbe-körbe,
mindent
betöltve.
08. Ordas Andrea: Álmomban
Álmomban épp az asztalnál ültünk.
Viaszos vászonnal terített bőséggel megrakott asztal volt, teli bizalommal, bátorsággal, reménnyel, szerelemmel, hittel. Épp ez utóbbiból merítetettem egy nagy kanállal, mikor megfogtad a kezem. Rád néztem, s a magam arcképét láttam tükröződni, szerelemmel átitatott szemeidben, mikor csendesen megszólaltál.
Nem bízom benned – mondtad.
Bársonyos hangod hirtelen, egy kicsorbult fűrész csikorgásává változott. Néztem rád, de nem, most sem láttam mást mint eddig, szerelmet, féltést, boldogságot, és az állandó mosolyt ami mindig felvidított. Körülnéztem. Biztos más hangját hallottam, hisz ez nem a tied.
Előttem az asztalról elfogytak a bőségtál kellékei, csak a tépett, karcos viaszos vászon csúfolkodott, egy rozoga, farikcsált asztalon.
Könnyeim árja kis érből lassan patakká, zúgóvá, lomhán hömpölygő folyóvá váltak, és elmosták minden reményem.
Megráztam magam. Nem ez nem én vagyok! Nem hagyom magam, itt szánalmasan pityeregve sajnálni! Fölkeltem az asztal mellől, leporoltam minden maradékát önnön búbánatomnak, és rendet rakram az asztalon. Majd megterítettem újra, bőségével minden érzelmünknek.
Felébredtem. Felébredtem, s te rám mosolyogtál:
– Jó reggelt, hogy aludtál? De jó, hogy itthon vagy! – öleltél magadhoz szorosan.
Rémálmomban majdnem elveszítettél, de ébren most is fogjuk egymás kezét.
09. rozetta: Elvira története
Elvira maga mögött hagyta már a legszebb éveit.
Élete úgy alakult, hogy lassacskán elfogytak mellőle az emberek, a férje másik nőt keresett, mert nem született gyermekük, a barátai és az ismerősei is egyre inkább elmaradoztak, így mostanra ő magára maradt.
Napközben gyorsan telt az idő, a munkáját szerette, még túlórákat is vállalt, ám az estéktől félt. Olyankor csak üldögélt a konyhában, a viaszos vászonnal letakart asztalnál maga elé révedve, mélabúsan.
Nagyon szánalmasnak érezte magát, úgy érezte, a föld kerekén ő a legboldogtalanabb, és csak kérdezgette magától kétségbeesetten, hogy miért én, én, én vagyok az, aki nem kell senkinek?!
Gondolatban addig-addig kereste nagy magányának a miértjét, mígnem a könnyei is kicsordultak, az arcán végigcsorogtak, lassan, langyosan. Csak hagyta, hagyta, még fel sem itatta a zsebkendőjével, csak bámult maga elé üres tekintettel, és ez így ment nap mint nap.
Egy ilyen esti, meddő órán váratlanul az eszébe ötlött valami mentőötletféle, hogy valamit mégiscsak tennie kéne, legalább meg kéne próbálnia…
A szobába sietett, s a laptopot bekapcsolva regisztrálta magát nagy hirtelen egy társkeresőbe.
Bemutatkozásul ezt írta:
Várom.
Várom, hogy valaki rám találjon
Rám talál, átölel, s együtt megyünk tovább
Nem kellenek szavak: csak mindent összezavarnak
Izgatottan várta a fejleményeket.
Hamarosan özönleni is kezdtek hozzá a levelek, ám a tartalmuk többnyire csupán ennyi volt: megdugnálak!
Természetesen Elvira az efféle leveleket válasz nélkül hagyta, így aztán egy idő után már még ilyeneket sem kapott, senki meg sem szólította őt.
Szomorú volt Elvira, hogy nem vált be a terve, és nem sikerült hozzáillő férfival megismerkednie, de nem adta fel, hanem inkább pár nap múlva változtatott a szövegén, s ezeket a sorokat kanyarította oda a lapjára:
Lassan múlnak a napjaim
Lassan, ábrándosan
Álomvilágomból ne ébressz fel:
Hadd boldogítsanak a vágyak,
Mik álmaimban valóra válnak
És várta Elvira a másnapot, aztán a következőt meg az azt követőt, de nem történt semmi, és már-már kezdett a teljes kétségbeesésbe visszazuhanni, már-már azt fontolgatta, hogy bele kéne nyugodnia a megváltoztathatatlanba, törölnie kéne magát innét, s akár az egész világból végleg, amikoris egy alig remélt levele érkezett, hogy valaki találkozni szeretne vele, megihatnának együtt egy kávét vagy teát valahol…
A megbeszélt helyen és időpontban egy magas, sovány, szemüveges férfi várt Elvirára.
Fura figura volt, kissé vézna, kissé méla, mégis lángolóan fürkésztekintetű, értelmet s érzelmeket sugárzó, különlegességével vonzó ember, aki amint megpillantotta Elvirát, mosolyogva hozzásietett, és mondta: hát te vagy az? De jó, hogy itt vagy! Pont ilyennek képzeltelek! A lapodon lévő vers hívta fel rád a figyelmemet! Nagyon szép! Miért nem írtad ki a szerzőjét?! Átlapoztam alaposan Kosztolányit, majd Tóth Árpádot is, egyiküknél sem találtam meg! Áruld el, kinek a költeménye?!
Elvira szemlesütve dadogta: csak én írtam… csak úgy faricskáltam…
Hosszasan, jó hangulatban beszélgettek aztán mindenféléről, évődtek egymással, viccelődtek is kicsit, végezetül a férfi megkérdezte: ugye, találkozunk még?!
Elvira félénken mondta: de hát te a lapodra azt írtad, hogy nagyon értelmes, kedves, szép arcú, jó humorú, csinos nőt keresel…
A férfi válasza ez lett: igen, és téged találtalak!
Lágyan átkarolta Elvira vállát, és elindultak.
10. Varga Katalin: Már tudom
Naiv, hiszékeny nő voltam. Mindenkinek és mindennek meg akartam felelni.
Csak a jót láttam az emberekben. Legtöbbjük csak kihasználta a jóságomat. Visszaéltek a bizalmammal.
Viaszos szárnyú hamis angyalok környékeztek, akik ördögök voltak valójában.
Aztán rájöttem, érdek nélküli szeretet csak kevés létezik. Ahogyan igaz barát is kevés van.
Amíg adtam, jöttek ezek az álbarátok. Mézes-mázas szavaik mögött érdek húzódott meg, hamisság.
Mozgássérültként az ember érzékenyebbé válik. De ugyanúgy, nekem is meg voltak a vágyaim. Társat szerettem volna, hogy elfogadjanak, hogy teljes életet élhessek. Én, csakis én, meg a nagy Ő.
Kisírtam a két szememet, amikor az egyik, állítólagos barátnőm azt mondta nekem: “Ugyan már, mire vágysz te sérültként? Azt hiszed lesz gusztusa egy férfinak is egy nyomorékra? Ezt csak jóindulatból mondom. Egyedül fogsz maradni. “
Percekig szóhoz sem jutottam. De nem sírtam előtte. Csak annyit kérdeztem tőle: ” ” Ha ezt jóindulatból mondtad, hogyan hangzott volna a véleményed rosszindulatból? De engem nem lehet legyőzni. Ezt vedd tudomásul. Soha többé nem akarlak látni. “
Ekkor jöttem rá, Sosem szabad ennyire őszintének lenni mindenkihez. Kevés valóban az őszinte barát.
Hosszú idő elteltével az ilyen álbarátok lemorzsolódtak az életemből. Akik maradtak, őszintén szeretnek, érdek nélkül. Ahogyan én is szeretem őket.
Már tudom.
11. Jalcs Irén: Találkozás
Itt állunk egymással szemben Te meg én és egymás tekintetét fürkésszük, mert talán nem is véletlen, hogy a sors által találkoztunk. Idegenek vagyunk még egymásnak és nem tudjuk, hogy mit rejt a testet takaró burok. Nem tudjuk, hogy mi van ott belül. Egy nagy csodálatos bőrkötéses könyv képe jelenik meg szemem előtt. Egy olyan könyvvé aminek borítója csodálatosan szép és vágyat érzek arra, hogy megsimogassam a bőrkötést és magamba szívjam illatát. Majd izgatottan fellapozzam, és a benne lévő történetet megismerjem. Ez vagy Te most számomra. Egy nagy felfedezésre váró csoda. Legalábbis remélem, hogy életed lapjait megismerhetem és a még üres lapokat közös élményeinkkel tölthetjük meg. Izgalmas feladatnak ígérkezik de félek is kicsit, mert megnyitni lelkem, nem is olyan egyszerű feladat. Munkálkodik bennem a csalódás félelme de azt is tudom, nem zárhatom magam védőfallal körbe. Mert akkor életem mit érne? Társtalan világom társasra váltsam?- Kérdezem magamtól, miközben kedves mosolyod elvarázsol. Mit hoz az élet, kérdeznélek de hallgatok, mert még azt hinnéd a dolgokat siettetni akarom. Nem, szó nincs erről. Én szépen, lassan haladnék veled, hogy át tudjuk élni egy szerelem minden pillanatát és szépségét. Az, hogy hogyan alakul kettőnk sorsa csak tőlünk függ és talán olyan boldogok leszünk mint amilyenek még soha nem voltunk. Úgy érzem nagyon tudnálak szeretni és milyen szép is lenne ha egyszer azt tudnám mondani Neked, hogy még magamnál is jobban szeretlek, mert akkor tudom nem csak Te lennél boldog hanem én is. Álmokat, vágyakat kergetek? Vagy valóban van ebben a véletlenszerű találkozásban valami? Szólnom kéne, mert már oly régen fürkészünk egymás tekintetében de mi is lenne egy okos gondolat ami kifejezné azt, hogy szeretném lelked megismerni és ismeretlenből, ismerőssé válni.
– Örülök, hogy találkoztunk – dadogom halkan.
– Számomra öröm – mondod és lágyan megfogod kezem. Elpirultam érzem és zavarban vagyok, mert korai még a kézfogás tudom, de olyan jó érzés, hogy mozdulatlan marad tenyeredben pihenő kezem.
Szeretnék még találkozni veled, mert boldogság lenne számomra ha megismerhetnélek. Holnap ugyanitt délután négykor. Ne válaszolj kérlek. Ha itt leszel boldog leszek de ha nem jössz akkor tudni fogom, hogy ma csak véletlenül volt két ember egy azon időben, egy azon helyen. Kézcsókom. Vigyázz magadra és várlak.- mondtad és megcsókoltad kezem, majd elindultál lassan.
Én pedig földbe gyökerezett lábbal állok és nézem ahogyan eltűnsz a városi forgalomban. Talán, talán, vár rám egy csodálatos érzés mely megajándékozza lelkemet boldogsággal. Holnap itt leszek, suttogom és reményekkel telve indulok haza, mert érzéseim azt súgják, magányos világom fel adom és szívemmel, karommal lelkem másik felét ölelhetem hamarosan magamhoz. Így legyen! Szép az élet, mert soha nem tudjuk mikor milyen boldogsággal ajándékoz meg.
12. Lám Etelka: Újra ébredés
A múlt romos díszletei között,
ahol az ébredező öregfák ölelkeznek.
Álmosan sóhajt a holdvilágos rét
s csendben távozik a sötét éj.
Hajnalban a reggeli harmat,
fehér gyöngyöket hint a pázsiton.
Rejtélyes titkokkal vonul a múlt,
melynek sebei lassan gyógyulnak.
S forró könnyeim értük szépen elapadtak.
Lelkem elcsitult elengedem múltamat már.
Drága földanyánk virágszirmokat hint elém.
A fuvola hangja szólít s hív a fényes jövő felé.
Ragyogó aranyfénnyel jön fel a gyönyörű Napkorong
Amelynek csillogó sugarai köszöntik
Az újra megújuló Tavaszt.
13. Dél Tamás: PINOKKIÓ
Az öreg kéznek
van egy álma:
életet lehelni
egy kihalt fába.
De hátha e fának
Ugyanez az álma:
Élni újra!
S ennek ára?
Faóriás lelkét
beleszorítani
egy kicsiny
fababába.
Nyílik is a szája:
– Micsoda vén gyermek
vagyok.
Homlokom ráncolják
már a századok.
Az Ük,
aki ültetett,
az én vesszőmmel
adott ütleget.
A Déd,
azért dédelgetett, hogy
kirabolhassa
a rám rakott
fészkeket.
És te?
Mikor látod
leváló kérgemet,
– Mi a baj?
Úgy vártam, hogy
megkérdezed.
De helyette:
– Nem bírja a meleget.
mondtad,
s mindenki rajtam nevetett.
– A Platán amúgy is
foltosan szép.
Simítottad
bőröm fekélyes
sebét.
– Nem látod, hogy
az már
a húsom?
S hogy
tovább már ne
nyúzzon,
nem fogtad le
gyermeked kezét.
Te észre sem veszed, hogy
sorvadó,
csontváz kezemmel
próbálom kifacsarni
A kiszáradt felleget?
S ezek után
azt akarod, hogy én
ember legyek?
– Soha!
A te orrod nő,
a hazugságtól, hogy
a földet szereted,
noha,
Éden-kertet álmodsz oda,
honnan az utolsó
fa is kiveszett.
14. Kutasi Horváth Katalin: Ki kicsoda?
Én vagyok én.
Kivagyok én.
Te ki vagy?
Te vagy ki?
Ha te lennél én,
kilennél te,
de te nem én vagy,
akkor ki miért vagy?
Ha hagynám, hogy te legyek,
hol lennék én magam?
De ha én te lennék,
akarnám-e magam?
Szánalmasnak látszol,
hisz azt hiszed, kivagy.
Ki nem vagy te, hiába hagyom,
nem lehetsz, ki én vagyok,
ha kivagy, hát hagyom.
Észreveszed, ha kivagyok?
Csordulj ki magadból,
legyél hát én magam,
bár nem biztos, hogy hagynám,
hogy belém bújjon magad…
Vásznadra festhetsz tán,
én lennék, ki vagyok.
Vásznamra átlépnél,
magadból kikelnél,
akkor is te volnál,
ha belém mélyednél.
Én magam maradnék,
Véznán átlátszanék,
ki nem akarnék kelni,
s veled sem cserélni!