01. Petres Katalin:
Asszociációk dalokra
-1-
„Csak szoktam, csak szoktam zöld erdőben hálni”
„Zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár”
Oda vágyik lelkem, hol zöld lombfüggönyön
átragyog a nap, barna törzsoszlopok közt
megfontoltan testet ölt a mély gondolat,
majd üdvözli bölcs, trillázó madárdal.
-2-
„Fenyőmagot enni, gyöngyharmatot inni”
Mondják, az vagy, mit megeszel.
Magvak őrzik az ősi igazságot, bennük a remény.
Gyöngyharmatban a tiszta forrás.
Térj vissza hozzá, sosem késő.
-3-
„Madárka, madárka, csácsogó madárka!”
Dalold ki nekünk a reményt,
jeges télre fénylő tavaszt.
Rólad vegyen példát a panaszt
szajkózó dőre alak,
ki nem lát fényt, nem hall dalt,
csak sötét felhőbe burkol mindent,
mi még lelkesít.
02. Mukli Ágnes: Holnap
Madárraj árad, boldog futár,
madárdal száll kertem felé,
dal zeng, selymes napfényben
sarjad az új vetés.
Puha földben éled, most ébred
zsendülő, mámoros tavaszom.
Szakad a tél ereje,
fénye ma pitvarom.
Virágzó pompa, mondd mért késel,
okát tudod-e vajon kedves?
Veled sírok én hosszan,
hogy holnap, nevethess.. .
03. Dobó Georgina: Lám
Lám, még a tavaszi mezők is vizet fakasztanak a sűrű ködfelhőből,
Erdőkön át bandukolok, zöldellő réteken.
Nem mossa ki az eső könnyeim bánatos szívemből.
Nem hozza vissza a szellő illatod, Téged!
Elúszott ez is.
Tovatűnt szerelmünk a nyári ég alatt.
04. Szabó Edit Irma: Légi balett
Égi rónán
szivárvány-szegély,
misztikus térben
angyalt remél.
Odafent légi
balett szárnyal,
idelent ível
zengő madárdal.
Öreg gangon
ősmoha-rejtek:
apró tojásnak
fészkelő meleg.
Kerti rozsdafarkú
vendégmadarak
csettegő hangja
élményáramlat.
05. Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: Ha eljön majd…
Ha eljön majd a tavasz s bomlanak a lombok,
minden kis rügyben arcodon bolyongok.
Virágillatokban illatod keresem,
selymes pázsiton lépteim megpihen.
Odavágylak, hol napfény bontja haját,
s minden madár zengi örömmámorát.
Zsongó nappalokban, éjszaka csöndjében,
vágylak téged minden lélekrezdülésben.
S ha ég sötét palástján kis lámpások nyúlnak,
s örök búcsút intenek jeges, hideg múltnak,
sarjad szerelmünk, mint vetésben a mag,
hajnal fénysátrában újra erőt kap.
06. Diana Soto – Tavaszi mezők
Lám, a tavaszi mezők örülnek.
Virágba borulnak fagyos testek,
elfelejtik hófödte átkukat,
bimbóik lassan újra szeretnek.
Lám, a tavaszi mezők vidámak.
Zenére pendítik örök lantjuk,
kiköhögik rongyos bánatukat,
megkongatják az ódon harangot.
Lám, a tavaszi mezők felednek.
Elengedik a bosszú derekát,
felvágott nyelvvel felelnek neki,
és kiáltoznak éjszakákon át.
Lám, a tavaszi mezők nevetnek.
Sírjába űzik a halált vissza,
haramiák nyomába szegődnek,
míg bánatuk a humusz beissza.
Lám, a tavaszi mezők didergők.
Hideg szellő kócolja ruhájuk,
telet sírnak a lihegő fenyők,
tüzes szirmuk hullajtják virágok.
Lám, a tavaszi mezők halottak.
Megbocsátásuk órája lejár,
szálanként buknak vissza a földbe,
oh, tavaszi mezők, lám, vége már.
07. Kutasi Horváth Katalin: Balassi szemével
Ha Balassi szemével
Nézném a világot,
Véres kopján hordoznám
Olykor a virágot.
Széllel járnék a mezőn
Szép Ráró lovamon,
És soha nem nevetnék
Pórul járt lovagon.
Hallgatnám a berkek-völgyek
Zengő hangjait,
Kiszagolnám jó illatú
Rózsák magvait.
Simogatnám Cupido
Göndörkés fürtjeit,
Megkóstolnám főúri
Asztalok sültjeit.
Mezeim örvendezve
Ontanák szépségük,
Vitézeim nem féltenék
Testi épségük.
Ellenség hírére végképp
Felbuzdulnának,
Jó hírükért vércseppjeik
Kicsordulnának.
Hallgatnám a madarak
Vidám füttyögését,
S lám: közben kivédeném
Szablyák éles kését.
S bár tudnám, hogy madarak
Gyomra lesz koporsóm,
Nem tudnám nem dalolni
Tavaszi toborzóm!
08. Magyar Eszter: Mese a Szófelhőről
Volt egyszer egy gyönyörű ország, amit hegyek-völgyek, domborulatok, síkságok tettek varázslatossá, folyók kanyarogtak rajta, tavak díszítettek, erdeiben pompás fák zöldelltek, bokrok tarkállottak, a mezőkön, réteken selymes fű között számtalan, színes vadvirág kacagott.
Ennek az országnak nemcsak a látványa kápráztatta el a világot, de az itt élő emberek tehetségének híre is messze földre eljutott. Kitűntek tudományban, betegségek orvoslásában, örökzöld zenék komponálásában, képzőművészetekben, sport eredményekben, és még sorolhatnám az élet számtalan területén elért sikereiket, amiket az egész kerek világon elismertek és ünnepeltek.
Azonban, furcsa mód, ennek a rendkívüli népnek a tagjai nem szívlelték saját honfitársaikat, nem értettek szót, sőt irigykedtek, acsarkodtak, gáncsoskodtak egymással. Mindegyikük önmagát akarta előtérbe helyezni, saját igazát bizonygatni, hogy ő az okosabb, az ügyesebb, a kiválóbb, s nem átallottak folyamatosan bántani a másikat. Hiányzott a szeretet, a megértés, a békesség, a közös örömök, az együttérzés, a jó célokért való küzdelemben az összefogás. Becsmérelték, ócsárolták, gyakran csúnya, sőt trágár szavakkal illeték egymást. A király pedig nemhogy megértésre, békességre buzdította volna népét, nemhogy jó példával járt volna elől, inkább örült az állandó acsarkodásnak, mert gonosz, számító terveihez éppen megfelelt alattvalóinak ez a viselkedése.
A felgyülemlett rosszindulat, bántó szándék pedig addig kavargott, sűrűsödött a levegőben, míg egy napon elért egészen az egekig. Azon az éjjelen félelmetes vihar tört ki, orkán tombolt, hatalmas fekete felhők jelentek meg az ország felett, s teltek meg a sok indulatos, gonosz szóval, amik összes társukkal együtt, elszálltak a felhőkkel, valami ismeretlen helyre. A szavak után eltűnt a madarak éneke, csivitelése, az erdők susogása, mezők zsongása, megszűnt a kutyaugatás, macskanyávogás, egércincogás, de még a szú sem percegett.
Reggel az emberek arra ébredtek, hogy megnémultak, csak tátognak, de nem képesek hangokat kiadni, írószert ragadtak, hogy papírra vethessék gondolataikat, de minden hiábavalónak bizonyult, mert életükből eltűntek a szavak. Ijedten vették le polcaikról a könyveket, de azokban üres oldalakat találtak, ahogy írásuk nyomán is üresen maradt minden papírlap. Az országra homály borult, elcsendesedett, a szürkeségben a szerencsétlen, szótlan, szívtelen nép pedig elkeseredett. Sirathatták különleges, gazdag, ősi nyelvüket, bizony egyetlen szót sem találtak, hiába is keresték. Többen próbáltak menekülni hazájukból, a néma, süket országból, de nem találták a sötétből a kiutat, körbe-körbe bolyongtak, botladoztak, majd bánatosan tértek vissza otthonaikba.
Így telt el három év, három hónap, három nap, mialatt számtalanszor megfogadták magukban, ha valaha visszatérnek életükbe a szavak, mindig csak értelmesre, jóra, szépre használják azokat. A nap minden órájában a borús ég felé fordították, könyörgéssel telt szemeiket, esdeklő tekintetüket. Reménykedtek, hogy egyszer véget ér büntetésük.
Utoljára egymás kezét fogva hosszú, kígyózó sorokat alkotva, szívükben őszinte szeretettel néztek felfelé, s akkor történt, hogy a zord felhők kettéváltak, aranyló fénysugár jelent meg, ami beragyogta a tájat. Hetvenhét madár szállt az égen, hetvenhét szófelhőt húzva magával. A szófelhők szétnyíltak, s záporoztak a szép szavak az összegyűlt emberekre. Ők pedig végtelen boldogsággal, mámorosan mártóztak meg a szózuhatagban, szívták magukba, ízlelték, habzsolták újra szavaikat, mondataikat.
Azóta békességben, megértésben, szeretetben él az ország népe, a szavak visszanyerték becsületüket. A szófelhők története pedig szájról-szájra jár, apáról fiúra marad, hogy soha senki ne feledkezzék meg a szó teremtő erejéről, a szólás szabadságáról és hatalmáról.
09. Varga Katalin: Itt a kikelet
Pajkos szellő hozza erdő üzenetét.
Harkály már kopogja társai énekét.
Ereje van a napnak, zöldül a határ.
Sarjad már minden, a sok kis mag kelne már
Emberek örülnek, pacsirták zengenek.
Kikelet hangjaira táncra perdülnek.
10. Mayer Zsó: Égen földön
Kertekben fákon duzzadt rügyek pattanók,
Arany sugarak melegében virágaik bókolók,
Parfüm illatukat szórják égre földre bódítón
Tücskök, bogarak játékaikkal viháncolók.
Tavasz szele madarak énekét fújja
Csivitelések hangja szíveket dobogtat,
Pezsdülő élet égen és földön
Mosoly robog szálló felhőkön.
Természet ölelő karját nyújtja
Vidám szellő szárnyait bontogatja,
Táncra perdül a pezsdülő élet
Víg tavasz énekel örömében.
11. Győri Nagy Attila: Tavasszal
A nyírfa tövében levél nem rezzen,
Csak a lágy tavaszi szellőtől repked
Magasan a pitypang gyöngéd virága,
Ez itt a békés nyugalom világa.
Tovaszáguld a kis gyík, milyen fürge,
Amint rálépek mellette a fűre.
Mozdulatlan állok és némán nézem,
Vajon hová fut a virágos réten?
A tavi békáknál fellobbant a vágy,
Mi ez a kutykurutty, nekem csak talány.
Fodros tóban ebihalak úsznak majd,
Gólyáknak lesz izgalom, móka, kacaj.
Vidáman száll az énekszó messzire,
Párját keresi a hízott gerlice.
A bőség ideje megkezdődik már,
Amit ősz óta a természet kivárt.
12. Győri Nagy Attila: Március
imádom a zöldet, annak minden
árnyalatát, a fakadó rügytől a
kövérlő fűszálig, a napról-napra
növő hajtásoktól a kiszélesedő
levelekig és az sem zavar, ha esik
az eső, mert ez már a tavasz illata,
az újjászületésé, a reményé, hogy
újra virágba borul a táj és hallom
a madarak hangját, a tücsök
muzsikáját és érzem a megnyugvást,
lelki békém kiteljesedését, mert
az élet szép és én élvezem
13. Holéczi Zsuzsanna: Tavasz
Régen nem utaztam már vonaton – amióta nyugdíjas lettem, ha kimozdulunk, általában a kocsival megyünk, együtt a párommal. Most viszont egy három napos találkozóra mentem Debrecenbe egyedül – azokkal az asszonyokkal találkozom, akiket még az írástechnika tanfolyamon ismertem meg.
A csomagom meglehetősen nehéz volt: „mi mindent képes egy nő három napra becsomagolni” mondta a férjem, miközben cipelte föl a táskát a lépcsőkön a megálló felé. Miután felértünk elbúcsúzott: sietett haza, mert várta gázszerelőket.
Kora reggel volt, a nap még csak óvatosan kíváncsiskodott ki a domb mögül. A sugarak megvilágították az akácok ritkás koronáját, melyen még csak alig észrevehető kis zöld levélkezdemények látszottak. Bezzeg a som! A domb aljában ott sorakoztak a sombokrok, kör alakú leveleik fölött hófehér tenyérnyi ernyős virágokkal. A tövében sárga héricsek csoportosultak: ezzel szinte olyan volt az összkép, mintha egy fehér csokrot sárga pántlikával kötöttek volna össze. Ezt a csodaszép aranysárga tavaszi virágot csak itt, a Pilisben ismertem meg, az Alföldön még csak a hírét se hallottuk.
A somról szemem az előtte futó sínekre vetődött: az innenső sínszálon épp egy verőköltő bodobács igyekezett átjutni amikor meghallottam a vonat hangját. Egy letépett fűszállal gyors mozdulattal átsegítettem a kis piros-fekete bogarat a peronra, nehogy az érkező vonat kerekei alatt végezze. Ez a kis rovar onnan kapta költőien szép nevét, hogy kora tavasszal, szinte elsőként jelenik meg – mintegy felkölti a verőfényes tavaszt. Milyen csodálatos is a magyar nyelv, hogy ilyen találó neveket használ – állapítottam meg ismét.
A vonat befutott, én felszálltam, és csomagomat a lábamnál elhelyezve nézelődni kezdtem. Felvidított az elsuhanó táj, a verőfényes napsütésben pompázó sokféle árnyalatú zöld színnel. A falu szélére érve lila orgonabokrokat, a gondozott kertekben legalább öt-hat színben pompázó színes tulipánokat és sárga nárciszokat, felettük pedig halványlila nőszirmokat láttam. A szikrázó napsütésben a vonatablak előtt elsuhanó színek egyfajta csendes életörömet okoztak.
Miközben zakatolt a vonat, azon tűnődtem, mennyire más ez a táj mint az alföldi! Nekem hiányoznak a búzatáblák, a zöldellő mezők – itt amerre ellátok a dimbes-dombos tájon leginkább gaztengert látok. A férjem anyukája jutott eszembe: amikor még csak épült a házunk, és életében először ide utazott velem, hogy megnézze hová építünk, a solymári kálváriadomb oldalán felfutó rengeteg kanadai aranyvessző láttán így kiáltott fel: „Jaj kislányom, hát itt minden csupa gaz! Nem jó helyre költözök, már látom!
Amikor a vonat megállt, kinyílt az ajtó, és felhangzott a madarak éneke. A feketerigó fütyült a leghangosabban, de ki tudtam távolról venni a vadgalamb turbékolását meg a harkály kopácsolását, és hallottam a vasútállomás kerítésén éneklő piros sapkát és pofaszakállat viselő barna, fehér, fekete és sárga tollakkal ékeskedő kis tengelic trillázását is. Ezek a madárkák előszeretettel látogatják a kertünkben lévő madáretetőket: jókat nevetünk rajta, amikor ez a kicsi, de harcias madár az eleség védelme érdekében már a levegőben összecsap az épp leszállni készülő fajtársával, és szinte lábbal előre vágódik feléje.
Megcsörrent a telefonom: leendő útitársam hívott. Judit Pesten fog csatlakozni hozzám, érdeklődött, hogy melyik vonatra vegye meg a helyjegyünket. Örültem az utazásnak, még ha Debrecenig legalább négy órahosszát úton is kell töltenem, mert amióta véget ért a kurzus, nem láttam az újdonsült barátnőimet. Hiába mindegy, hogy hány évesen diák az ember, a közös tanulás összeköt, és ha véget ér a tanfolyam, nagyon tud hiányozni a közösség.
14. Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: Tavaszváró
Jöjj tavasz, jöjj!
Érints meg, telítsd
lelkemet, morcos napok után
mutasd gyönyörű arcodat.
Hullasd reám harmatos
könnyeidet, mossa el
bánatom. Rügyezzetek fák,
hogy majd lombotok alatt
hűs áldásotokat osszátok.
Mezők, patakok éledjetek,
zsongjatok, madarak költsetek,
szárnyaitok vigye hírül itt
van a megújulás ideje.
Égbolt hasadj, fénysátraddal
vond be a világot, adj hitet
minden hitetlennek,
hevítsd fel vágyainkat.
15. Szabó Edit Irma: Álomba ringató
Szerencseeső koppan a fákon.
Kedvesed ágya nélküled reccsen,
látomás-vágyad pólya-melegben.
Esőcsepp-csengő altatót dúdol.
Álmod vezessen gyöngyléptű-mélybe.
Törékeny tested vigaszkötelék,
résnyire szűkülő kék ölelés.
Remény-szalagot köss kedvesedre.
Balzsam-méz álom szemedben alvad.
Tárul előtted míves jövőkép,
meztelen éjben csalóka érték.
Csupasz csillagok hada elaltat.
Ringat éjjeli pávaszem-palást.
Álmodban csalnak délibáblények,
rajzolnak köréd fény-évgyűrűket.
Talizmán-ékkő misztikus varázst.
Kreatív sejtés létet tapasztal.
Ébred az égnek nyíló bíbora,
nyitnikék-dallam, szellő-ciróka.
Hencegő fényben trilláz a hajnal.
16. Szabó Edit Irma: Színes tavasz
Bóbitát növeszt a pitypang,
a gyöngyvirág csilingel,
tavaszi virágvarázslat
esőimát énekel.
Illatával hívogat a
a lila lángú orgona,
fürtfüggönyén zümmög-szólal
kék fadongó-harsona.
Balzsamfátyol félrelebben,
bódulok az ágak közt,
virágporos végtelenbe
lepkeszárnyon repülök.
Estnek adja színeit a
nyíló százszorszépmező,
alvó bogarakat ringat
lágyan legyező szellő.
17. Lám Etelka: Várlak kedvesem
Lám, most a Tavasz tündére felnyitja kék szemét
s már színes ruhába öltözött a pillanat.
Várlak kedvesem a felkelö Nap mosolyával.
Jöttödre szívem hangosabban dobog.
S a bársonyos fűben halk lepteidhez simul.
A fehér gyöngyvirágokkal borított mező,
apró harangjai szerelmet igérnek.
Ahol szelíden csillingelnek a hajnali szélben.
Fekete hajadon ezüstcseppek csillognak
és ibolya illatot permetez a tavaszi szél.
Csivitelő madarak ébresztik a rügyező fákat
méheknek raja zümmögve száll a kék orgonára.
18. Diana Soto – Változás
Halotti tort tartanak a fák,
siratják elhulló lombjaik.
Soká’ nyílnak emlékvirágok,
míg belőlük öröm ontatik.
Zöldülnek a gally-ujjak lassan,
elfolyik magzatvize a télnek,
megszüli szőke tavaszlányát,
a tücskök vigasz szót zenélnek.
Letépem korai virágom,
rádobom a kásás patakra,
elűzöm felhőim az égről.
Ez a tél majd úgyis feladja.
19. Tóth-Hekkel Arany: Emlék mozaikok – Mozaik emlékek
Emlék mozaikok – mozaik emlékek
Lét karcain varasodok
Vérszívóktól halványodok
Öregségfoltos világon
Haló tűzrózsa orcámon
Előbúj tördelő parázs
Szalmalángú illó imázs
Fáradtan bohóckod’ a szív
S vágyaim vágy elcsábít
Fülembe halk hegedű szól
Hangod hallik a távolból
Régi zene kettős szólam
Megigéz e kettős dallam
Homályra fény szövődik
Voltos énvanom’ nyelődik
Fényre árnyak árnyra fények
Varas csonkolt léterények
Görcse ránca duzzanata
Testet gyűrűz karcolata
Létharcaim gyengülőbe’
Belefájok hegedűmbe’
Vágyunk násza hervadása
Közös sorsunk elmúlása
20. Tóth-Hekkel Arany: Szófelhőbe rejtve (
A színes felhőből kiolvasható másik vers)
Halványodok
varasodok
varázs – parázs
parázs – varázs
karcok – harcok
harcok – karcok
létkarcain
emel – tüzel
araszolgatunk
emel – tüzel
vidámkodunk
lőn’ tűzrózsa
zeneszóra
vágyam csábít
csábít vágyam
életfelhő
friss szellő
pezsdül vérem
vérem pezsdül
illó parázs
illó imázs
fakult orcán
tüzes vágyláng
vénség heve
orcán fakult
vágyak vágya
fény és árnyék
bukfenc spárga
szív bánata
véled porlott
tollpihe szárny
porlott véled
megtört orcán
orcán megtört
rezgett csöndem
könnyfátylán
csöndem rezgett
lázat emelt
fénytől ejtőn
emelt lázat
a szájak
csönddé váltak
a szájak
idősíkod mellkasán
néma gyász
mellkas idősíkodon
megállt az idő
a szív
az idő megállt
angyalok szárnyán angyalok
bájos énekén
gyönyörű
énekén bájos
gyógyírre leltél
áldott éned
földiséged
égi jelek
árja üzen
ragyog
csillagod!