01. Diana Soto: Utolsó éjszaka
Csönd lett.
Szomorúan néz a telihold.
Elhalkul a cserebogár.
Amott tömegek gyűlnek,
a hegedű halkan dalol.
Kenyeret sütnek.
Kovászuk messzire űzték.
Faragott kupát fognak,
legjobb boruk öntik,
hogy megemlékezzék.
Csillagok sírnak.
Sír velük a büszke tölgy is.
Odafent már sorakoznak
örök szárnyaslények.
Az éjjelnek el kell jönni.
Emlékezünk.
Bár ne felednénk soha.
Hiszen értünk halt meg,
s mi érte élünk…
Dalolj, égi harsona.
02. Dobó Georgina Canses haikui
Örökké
Örökké szemed
Látom, barnaságát és
Szépségét. Kedvelsz?
Nap
Napfogyatkozás
És sűrű ködfelhő száll
A tájra. Eső!
Élő halottak
Élő halottak
Járkálnak este. Szép szó
Alig hallatik.
Hullámok
Hullámzik a part
Lágy fuvallat égeti
Kopasz fejemet.
Csillagok
Csillagzápor az
Augusztusi fényben
Napsugár, Holdfény!
Fáradtan
Fáradtan huppan
A lágy szellő az égre
Augusztusban.
Testüket
Testük után sír
Zord szele a nyárnak és
Kék egünk sirat.
03. Varga Katalin: Csodás éj
Fáradt nap feküdni készült, egy nagyon ásított.
Integettek neki kedvesen vidám pitypangok.
Égő vörös lett minden az égbolt palettáján.
Hullámok robaja hatolt, estharang zúgásán..
Szent János bogárka szárnyát, álomszellő fújta.
Réz sarlóját a Hold, fénylő csillagokra szórta.
Tudom, nem álmodtam,átéltem az éj csodáját.
Örök nap – éj csodás, lankadatlan változását.
04. Jalcs Irén: Rohanó felhők
Fáradt felhők rohannak tova.
Talán kergeti őket valaki valahova?
Vagy talán a tenger hullámaival játszanak
versenyt futva, hogy ki ér előbb célba?
Nevet a nap rajtuk.
Ó, mint a gyerekek olyanok vagytok!
Lassan csendesedik minden és a
városra borul az est.
Csillagok mutatják a hazavezető utat.
Otthonokban a napi munkától megfáradt
emberek pihennek, míg el nem jő az álomszellő,
fáradt pillájukra álmot hozva, megfáradt testüket
álomba ringatva, hogy holnap minden
kezdődhessen újra, de előtte még
egy szép álom a nehéz nap ajándéka.
05. Lám Etelka: Az én Tavaszom
Égő vörös Nap fénye csillant az égen
s az eső hűs cseppje virasztott a réten.
Álmos szellő libegett a zöldellő erdőn
szép lepkék repkedtek a illatos mezőn
s tova tűntek a hajnalpír peremén.
Fehér gyöngyvirágok ébredeztek a fák ölén
Fakadó rügyek nézelödtek az almafák ágain.
S lágyan duruzsolt a selymes tavaszi szél.
Kispatak csörgedezett vidáman az erdő fái között.
06. Magyar Eszter: Ház a domb tetején
A mesébe illően szép, pompás virágoktól tarkálló falu szélénél húzódó domboldal tetején állt egy pici, komor házikó. Nem épült hozzá kerítés, körötte kevés gondozott veteményest lehetett találni, s csak néhány elhanyagolt, szomorú gyümölcsfát, amin éjszakánként a bagoly kuvikolt. A furcsa ház lakója, a hajlott hátú, öregasszony nem tudta ellátni a ház körüli teendőket, egyedül élt, kerülte az embereket. Ezer ránc barázdálta arcát ritkán látták a faluban, ahol azt beszélték, száz éves is elmúlt a vén boszorkány. Bizony annak tartották, az a pletyka járta, hogy esténként gyakran látogatják hasonló, csúf némberek, mint amilyenné ő vált a sok-sok év alatt. Akadt, aki tudni vélte, hogy valamikor szép fiatal lány hírében állt, sok kérője is akadt, de mindegyiket kikosarazta, senkit nem tartott méltónak magához. Így történt, hogy örökre magányos maradt. Néha csintalan gyerekek, óvatlan pillanatban, felmerészkedtek a házikóhoz és kíváncsian bekukucskáltak az ablakon. Nem sokat láthattak odabent csak egy tűzhelyet, asztalt, két székkel és a fal melletti fekhelyet.
Egy alkalommal, mikor kénytelen-kelletlen be kellett mennie a faluba, eleredt az eső. A sáros úton, nehézkes lépteivel, megbotlott és elesett. Az emberek közönyösen fordultak el tőle, úgy mentek el mellette, hogy senki nem segítette fel. Egy fiatal, bájos arcú, csinos lány pedig gúnyosan nevetett rajta, amint nagy nehezen feltápászkodott, s próbálta ruhájáról a sarat lepucolni. Szégyenében nem tudta megállni, kicsordult a könnye, s eszébe jutott saját fiatalsága, mikor ő is hasonlóképpen viselkedett. Akkor még a faluban élt, a bíró házában cselédeskedett, s a domb tetején álló kis háznak egy másik öreg, magára maradt lakója volt. Azt hitte, hogy vele sohasem történhet meg, hogy azon a szörnyű helyen éljen. Ahogy viszont múltak az évek, szaporodtak ráncai, hamvas bőre megnyúlt, tekintetéből eltűnt a csillogás, mosolya elhervadt. Soha nem ártott senkinek, mégis sötét tekintetek kísérték mindenfelé, mintha mindenkinek útjában lenne. Ki is szeretne egy csúf öregasszonyt, ki ölelné meg, ki nyomna szívesen csókot az arcára? Míg keserű gondolatok kergették egymást ősz fejében, hirtelen a pocsolya szélénél egy pórul járt kis szentjánosbogarat vett észre, amint próbált kievickélni a vízből. Fáradt derekával lehajolt érte, finoman görbe ujjai közé fogta és felemelve próbálta szárazabb helyre tenni. Az öntelt leány megint felnevetett, milyen ostoba, mit számít egy rovar élete? Régen talán ő is eltaposta volna, de már tudta, hogy minden élőlény egyenlő joggal él a Földön, s egyik sem olthatja ki a másik életét.
Mikor hazaért, le kellett pihennie. A csúfság, ami megesett vele elkeserítette, s felőrölte maradék erejét. Később az esőfelhők tovaúsztak, kisütött a Nap, ágyából, az ablakon keresztül, látta a szivárványt, ami megbékítette sorsával. Azon az éjjelen örök álomba merült. A domboldalon milliónyi szentjánosbogár búcsúzott tőle, sok-sok parányi lámpás világított utolsó útján.
07. Kutasi Horváth Katalin: Alfában
Lengett a foszló gondolatok közt vágya,
Könnyen úszott, lebegett fáradt teste odafent,
De lehet, hogy csak idelent pulzáltak,
Feleseltek meggyötört erei?
Vagy mégiscsak illanó lelke volt az,
Ki kacérkodott a csillagokkal?
Réz-sarlótól hőkölt felszökő vágya,
Álomszellőtől borzolódott szorongó lénye,
Estharang csábította vissza a létbe,
Aztán mégis inkább elernyedett.
Terhe könnyűvé vált,
Pitypangot játszott félelme,
Megcsendesült háborgó szíve.
Az élő nem örökkévaló,
Elhal majd nyomorú sóhaja is.
Imát mormolt volna valaki érte?
Vagy csak a bagoly huhogását értettem
Már megint – tán szándékosan – félre?
Kikerekedik néha a hold,
Otthonná formálódik az öntudat,
Szenvedélyhullámok korbácsolódnak egyre.
Felmenne álmában is a hegyre,
Ám elváltozik minden körülötte,
Megcsúszik, miután alakot ölt a gondolat,
Szertefoszlanak a kínossá váló álmok,
De megmarad a valóságra ébredő öntudat.
Egy darabig.
Míg útra nem kel a csillagok honába,
Egy vágyott, ámde dermesztő,
Csillagokkal megosztott magányosságba.
08. Kutasi Horváth Katalin: Elhaló kérdés
Csillagok jöttek-mentek,
Ébredt vagy feküdni készült a város.
Éjszaka álmok,
Nappal vágyak kergetőztek,
Este sem pihent a lélek,
Nappal sem tette dolgát…
Csöndre vágyott, de nem lett,
Olykor szitka dübörgött,
Zümmögött máskor búja.
Álmodott ébren, majd hökkent,
Nyugtalan virrasztott éjjel.
Fáradtabb volt, mikor felkelt,
Kialudt lelkesedése,
Csöndesült szívverése.
Céljait szellő sodorja.
Felébred egykori énje?
09. Mukli Ágnes: Szigetvár
Gyíkok futnak fürgén az öreg várfalon
versengnek ébredő Nap sugarával,
pitypangok sárgállnak selyemágyon,
kócos bozontjuk álom virágszálon.
Várfalakká nőttek az égő vörös téglák,
védtek, dacoltak hörgő sikolyokkal,
időtlenség sáncán Almás patak csöndje,
hódítók vérét, hulláma tisztára mosta,
hőseink nevét halkan mormolja.
Végvári katonák, holtak és vesztesek,
néma váratok megfáradtan áll,
végzetes csatátok emléke szent,
élőknek kegyhely, örök ereklye.
Hőssé lett, kit holtáig hazája éltette.
10. Győri Nagy Attila: Álmodik a tér
A nyugalmat adó égbolt alatt ébren
álmodom, a nap elfáradt, csak a
szentjánosbogárka repdes aktívan.
Övé itt a tér.
Ha behunyom szemem, a képek
megelevenednek, színekkel telnek
meg és mozgásba lendül az élet.
Enyém itt a tér.
Beköszönnék az álomvilágba, de túl
intim a pillanat, nyugalmukat megzavarni
nem akarom, játsszanak, örvendezzenek.
Övék itt a tér.
Herceg úrfi hajbókol, keringőzne
az udvarhölgyekkel. Táncolj, pörögj,
időd örök és végtelenül
nagy itt a tér.
Rakéták robbannak, fénylő tűzijáték,
önfeledt kacajok, dézsából
ömlő bor, ó, mily
szabad itt a tér.
Már én is mosolygok magamban a
milliónyi fényesen vakító csillag
alatt, ünnepi a hangulat,
boldog itt a tér.
Ha majd elfáradnak, betekarom
gyenge testüket, szemeim lehunyom és
csendesen jó éjt kívánok.
Miénk itt a tér.
11. Dél Tamás: Tavaszi fáradtság
Álomszellő simította
homlokom.
Tavaszi fáradtság ez még;
jól tudom.
S nézem, ahogy a Hold
réz-sarlóját
nekieresztve,
a csillagok
hullámzó mezejében
rendet vág egyre.
Hát mindet levágta?
Csillaghullása,
ahogy szemérmes
pongyolájába bújva
éppen feküdni készül
zöld-selyemágyába.
Gyermekdal száll ma.
S én ki nem hagynám,
ha
csillagkoszorút
fonnak homlokomra,
pitypangnak nézve…
S én félve
várom az estharang
imára hívó zengését.
Milyen csillagtalan
sötétség
lesz így,
ha a Nap
majd lehunyja
égő, vörös szemeit.
De új csillagok
születnek itt!
Még milyen virgoncok,
ahogy táncolnak
helyüket keresve.
S ha értük nyúlok,
egy-egy megpihen
a tenyerembe.
Csillagos égbolt?
Pitypangos mező?
Vagy a
szentjánosbogár
pislogó lámpása az?
Már nem is tudom.
Ébred a természet,
én mégis álmodom.
12. Jalcs Irén: Vágyak és érzések
Csend van, mély csend.
Az ég furcsa kék színekben lejti táncát, de
csendre inti őt a városra boruló este.
Így a kék keringő nem tartott soká.
Becsukom szemem de a felvillanó képek,
nem hagynak nyugodni.
Denevérek repülnek messze, hisz eljött az este.
Félelmem ezzel a képpel még tovább növelve.
Lelkem békét és nyugalmat szeretne.
Tenger kék vizére vágyom.
Csendre de nem magányra.
Ragyogó csillagokat néznék boldogan a
szentjánosbogarak énekét hallgatva.
Szednék fehér pitypangot is a réten, úgy
ahogyan gyerekként tettem.
Álomszellőt várva, békében térnék nyugovóra.
Hallgatnám az estharang imáját, majd a
tenger hullámainak dalára merülnék álomba, de
a fel-felvillanó képek nem hoznak ilyen csodákat,
csak testet rázó félelmeket.
A magány fojtogató érzése ölel át.
Talán ha kinyitom szemem akkor elém tárul
vágyaim képe, csillan fel a lelkemben a remény.
Lehet, hogy akkor tova tűnnének a kínzó érzések, de
félek mert oly nagy körülöttem a csend.
Imát kezdek mondani, feledve azt ami fogva tart és
talán az ima segít majd, hogy álomba szenderüljek és
feledni tudjak minden furcsa képet.
Az álom segít, tudom,
vagy csak hinni akarom, mert az álmokban oly
szépen süt a nap és örök a szerelem a boldogság és a
magány kínzó érzése sem gyötör tovább.
Ezt kéri az én imám, ezt a boldogságot és azt, hogy
mindez valósággá váljon.
Az ima segít, hogy álmaim elvigyenek a boldogság szigetére
és ott boldog leszek végre.
13. Mráz Erzsébet Irma: Álom
Túl vagyok egy fárasztó napon,
Az éjszaka csendesen oson.
Ablakomra sötét függönyt rak,
Elpihentek tücskök, madarak.
Hold ragyog az ég kék bársonyán,
Uralkodik a csillag-tanyán.
A réz-sarlója tündököl szépen,
Sárgás fénye szétfolyik a réten.
Harang kondul, messze száll a hangja,
Gyorsan halad, hiába maradna.
Zöld fű között sok szentjánosbogárka,
Mintha a földön kicsi lámpás járna.
Egyre sűrűbb az éjszaka vászna,
Jó munkát végzett ügyes takácsa.
Betakar mindent: bokrokat, fákat,
Nem láthatják, kik ilyenkor járnak.
Elfáradtam én is, jó, hogy este van,
Nagyot nyújtózkodom selyemágyamban.
Csak az álom késik, várom, hiába,
Nem talál ma ide, kicsiny szobámba.