Petőfi Sándor: Esik, esik, esik
01. Győri Nagy Attila: Szivárvány
Ahogy hallgatom Tamást, egyre halkabbak a szavai, gondolataim gyerekkorunk körül járnak. Ő volt a példaképem, akire felnéztem. Ő volt a határozott, a magabiztos, akit mindig irigyeltem. Olyan szerettem volna lenni, mint ő: a tökéletes férfi. Itt vagyunk a nappalijában és én nem ismerem ezt az embert. Össze van esve, órák óta csak panaszkodik, hol erre, hol arra, most éppen a főnökére. Így megváltoztat minket az idő? Hiszem csak 5-6 éve, hogy nem találkoztunk, ez képtelenség! Mi ez a félszegség a szemében, ami oly metsző volt valaha? Görnyedten ül velem szemben, de nem tűnik ismerősnek. Szeretném megrázni, vagy felpofozni. Bármit csinálni vele, ami észhez téríti. Néha bólogatok, bár nem értek egyet, mindössze tapintatból. Igazi barát vagyok? Inkább vitatkoznom kellene vele, elmondani, nincs igaza, nem úgy van. Néma vagyok. A döbbenettől, a csalódottságtól, kíméletből. De ő még mindig a legjobb barátom. Megalkuvó vagyok, ha helyeslek, sőt, álszent! Kint elered az eső, csak bámulom a cseppeket, ahogy kopognak a betonon. Nem akarom magányosnak érezni magam, hiszen itt van Tamás. A távolban kisüt a nap. Milyen csodaszép: lágy eső és napsugár, szinte költői kép! Már szinte várom, hogy megjelenjen, és igen, megpillantom a szivárványt. Először csak halványan, aztán a színek felélednek, egyre határozottabban kiáltanak: az élet szép! Felállok.
– Hova mész?
– Kimegyek, megérintem a szivárványt.
– A szivárványt? -néz rám hitetlenkedve.
– Igen, a szivárványt. Te nem szeretnéd megérinteni?
– Bolond vagy! Nem tudod megfogni a szivárványt. Lehetetlen.
Mélyen a szemébe nézek, próbálom megfejteni, mit gondol. Merre jár most? De nem látok semmit, csak unalmat. Unalmat és keserűséget. Mélabút, fájdalmakat.
– Tudod, mi a baj? -kérdezem tőle.
– Mi?
– Hogy te meg se próbálod megfogni.
Elindultam, kinyitottam az ajtót, kiléptem és élveztem, ahogy arcomat mossa a víz. Mint egyfajta megtisztulás. Léptem még kettőt és hirtelen elöntött a boldogság: Tamás követ engem!
02. Mukli Ágnes: Eső verten…
Eső verten…
Megint esett. Csak jött mint futó
bolond, csak csepergett.
Egy csepp, tíz csepp,
majd megeredt csendesen.
Tócsákban derengett,
ezer folt maradt utána,
álmos mosolyok ajkára,
reggellel hintett jóleső csókokat.
Villámok íve fonódott karjára,
tarka szivárvány-valóság,
sokszor csak andalogva kószált,
a győztes csábító: májusi zivatar.
Az égen gyönyörű ragyogás,
eső sem ver kopogós ereszre,
szívem határa itt a messze,
tenyérnyi égen kékre festve.
Megkésett szárnyaló kedvem
mint harmat sír felettem,
millió cinke szóra
kezdi újra elfeledett bánatom.
Mert óhajom titkos sóhaj,
félénk mosolya szertelen,
kergetem nappal, este,
esőben,napsütötte réteken.
03. Diana Soto – Az eső után
Édes cseppekben nyári eső hull.
Táncot jár a hajnal hullahoppján.
Szamóca ízű felhők gyülekeznek,
s integetnek a szakállas tél után.
Csapzott hajjal szalad a kikelet,
fodrozódik megtépázott ruhája.
Lassan lépnek kolosszus tömegek,
belemasíroznak a halálba.
Szabadságot kiált a nagytarajú,
céltalanul bőgnek fel a bikák.
Az emberélet volt, nincs. Tovarebben.
Ám így sem veszi észre a hiányt.
Halkan sírnak. Búcsúznak a holttól.
Lángok csókolják meg az égő fát.
Koszorút küldenek a végtelenbe,
de, jaj, eltévesztették az irányt.
S az élet megy, megállíthatatlanul.
Táncot jár az est hűsítő egén.
Szömörce ízű felhők gyülekeznek,
s integetnek a gyermek tél elé.
04. Holécziné Zsuzsa: A remény jele
Van egy dátum: 2015.junius kilencedike… sokáig nem fogom még azt a napot elfeledni: azon a napon nálunk leszakadt az ég! Mindössze két hónappal a váll műtétem után történt, emlékszem, hogy nappal még mindig kartartó hámot kellet viselni a nyakamban, és abban pihentetni, óvni a kezemet. Pihentetni? Hiszen ahogy elkezdett szakadni az eső – először nagy szemű jéggel, mely azonnal tönkreverte a szép piros begóniákat, majd őrült széllel, mely kis híján letépte a szaletli tetejét – az ég olyan baljóslatúan feketére váltott, hogy feledve karfájást, váll-kíméletet, rohantunk menteni ami menthető: kerti szék párnáit, kaspóban himbálódzó petúniát, rémült kiscicát.
Ezt követően bemenekültünk, de negyed óra elteltével láttuk, hogy a víz a ház mögötti rézsűről is ömlik már lefelé – ami pedig csak egyet jelenthetett: a hátsó kerítés kb. 40 centiméteres lábazatán átcsapva betört a víz a földútról! Öt évvel korábban már megértünk egy ilyen szörnyű estét és éjszakát, amikor a lakásba vezető három lépcsőből kettőt ellepett a víz, és félő volt, hogy a hálószoba és a konyha felől el fog bennünket árasztani a szennyes ár. Ezért most -nem törődve a szakadó esővel – ki kellett menni a kertbe és a ház mögötti útra, megnézni mit tehetünk.
Akkor is és most is – jobb híján – térdig a vízben állva próbáltuk terelgetni az esővizet a ház két oldala felé, hogy a telek természetes lejtését kihasználva a kapun át az utcán végigfutó vízlevezető árokba folyhasson. Próbáltam én közbe telefonálni a katasztrófavédelemnek, de közölték, hogy rengeteg bejelentésük van a fővárosban, az ilyen kis faluk, mint a miénk biztos nem fognak egy fél napon belül sem sorra kerülni, és egyébként is arra a földútra, amiről hozzánk az „égi áldás” ömlik befelé, nem lehet azokkal a nagy munkagépekkel behajtani, amivel szivattyúzni tudnák a sáros, kőtörmelékes, mulccsal kevert vizet.
Nem tudom utólag visszaadni azt az elkeseredett hangulatot, amivel órákon át küzdöttünk az esővel, szegény párom levetette az elázott és rátapadt ruháit és egy szál alsónadrágban, csizmával a lábán állt a felhőszakadásban, és próbálta lapáttal kimerni azt a törmeléket az árokból, amely eltömítette a lefolyót. Én a ház egyik sarkán álltam söprűvel a kezemben, és tereltem a vizet – a fiam a másikon egy lapáttal. Neki éppen gerinc becsípődése volt, amitől csak féloldalasan tudott lapátolni, nekem pedig a friss műtéti heg égett egyre jobban a vállamban, de ez akkor és ott nem számított, mentettük, ami menthető.
Körülbelül három órán át tartott az ítéletidő, már esteledett mire az eső alábbhagyott, és messze távol Esztergom felől feltűnt a szivárvány. Már nem is tudom, melyikünk vette észre miközben ott álltunk kimerülten, szép kertünk romjai között – Robinak éppen akkor vágtam le a lábáról ollóval a gumicsizmát, mert a vizes farmerje és a csizmaszár között vákuum keletkezett, és nem bírta levetni – de mindhárman örömmel néztük a „remény jelét”*, mert úgy éreztük: vége a bajnak, van élet a vihar után!
*idézet Juhász Gyula „Az ég ívén…” című verséből
05. Holécziné Zsuzsa: Májusi eső
„Májusi eső aranyat ér” tartja a mondás. De jó is annak, akinek a májusi esőről csak ez jut eszébe, mert nekem sajnos egy nagyon szomorú emlékem fűződik a májusi esőhöz. Középiskolás diák voltam még 1974 májusában, amikor édesapámat elütötte egy motor, és Ő az ütközés után másfél perccel meghalt. Rettenetes volt a hír, hogy az az ember, akit úgy szerettem, akivel kiskorom óta jobban megtudtam osztani apró-cseprő gondjaimat mint az anyukámmal – nincs többé! Édesanyám és egy rokonom jött értem a kollégiumba ahol laktam, ők tudatták velem, hogy azon a napon félárva lettem.
A következő napokat szinte kívülállóként éltem meg: hazautaztam velük, és én csak hagytam, hogy történjenek körülöttem a dolgok: gyerek voltam még akkor egy temetés intézéséhez – és hát anyukámék tízen voltak testvérek, mindig is összetartottak, volt aki segítsen. Anyukám teljesen összeomlott, naponta járt ki az orvos a falutól 5 km-re lévő tanyára injekciózni őt – lovas kocsival ment érte Sándor bátyám – valószínűleg nem volt még akkor a falu orvosának autója.
Teltek a napok a rettenetes gyászban… Valójában már csak arra emlékszem, ahogy öt nappal később álltunk a sír mellett szakadó esőben – és én úgy éreztem, még az ég is őt siratja!
A rokonokon kívül az osztálytársaim voltak ott, illetve közülük csak a hét fiú, mert éppen valami tornabemutató volt azon a napon a Széktói Stadionban, ahol az iskola összes lánytanulójának élőképet kellett alkotnia. Onnan nem hiányozhatott 26 lány, hiába kérlelték az iskola igazgatóját – pedig mindenki el akart jönni.
Amikor a ravatalnál álltunk még nem esett az eső csak dörgött és villámlott, de ahogy elindult a gyászmenet a sírhoz „leszakadt az ég”, és pillanatok alatt mindenki bőrig ázott. Legalább három kilométerre volt a házunktól a temető, és körülbelül ugyanilyen távolságra volt tőle a vasútállomás is – ahová a fiúknak vizes ruhában kellett volna visszagyalogolni az este 7-kor induló vonathoz. Hogy kinek jutott eszébe, azt nem tudom, de arra negyvenhárom év távlatából is tisztán emlékszem, hogy a nagybátyám lovas fogatára ültettük fel a fiúkat, és elvittük hozzánk, ahol a nagybátyám begyújtott a cserépkályhába és ott szárogattuk a ruhájukat.
… és hogy milyen a sors: ez év május 16-án megint lesz temetés abban a jakabszállási temetőben: az egyetlen sógoromat temetjük, és az időjárás előrejelzés szerint ismét várható zivatar vagy eső… májusi eső!
06. Keszy-Harmath Dániel: Segítő eső
Pusztulna már el itt, az összes csúf nyárfa,
az de jó lenne, ha mindegyik így járna,
fehér porcicáit az eső elmosná,
létüket az ember dühből jól lefosná.
07. Varga Katalin : Simogass minket, májusi eső
Az előbb még sütött a nap,szórta sugarait.
De nézzed csak, ott már a távolban hogy villámlik.
Öleljük egymást , ebben a bősz, vad zivatarban.
Csókeső,,pajzán az ölelésünk forró katlan.
Csitul a vágy, ajkaimnak jól esik lágy csókod.
Kínt halvány fény dereng, a dörgés már messze csattog.
Szivárvány ívén kél a nap lágy ragyogása
Fényárt bocsát reánk, a szerelmünk oltárára.
08. Mukli Ágnes: Ázottan…
Halk esőként hull ránk, kóbor
őszünk fáradt fénye. Csendben
felragyog, utánunk oson.
Éled ismét csillogása,
sziporkázó fényét szórja,
csillagfénynek jár nyomában.
Majd nyárrá váltan, szertelen
esővé lett a forgatag,
ereje hozzád kergetett.
Szelíd ívén éled zápor,
villámlással szembesítve,
telt ajkad lett szivárványom.
09. Mráz Erzsébet Irma: FRISS ESŐCSEPP…
Friss esőcsepp pereg a leveleken,
Az ázott föld szagát én úgy szeretem.
Az ég sötét, lomha felhők ácsorognak,
Köztük szél száguld, mérgesen háborúznak.
Ömlik az eső, a föld issza a vizet,
Eltűnik gyorsan, talán, te el sem hiszed.
Villámok cikáznak a szürkeségben,
Jönnek, majd eltűnnek, én őket nézem.
Hatalmasat dörren, megrettenek tőle,
Mintha a távolban most valaki lőne.
Ismétlődik párszor, de már fel sem veszem,
Ilyen a zivatar, nem csendesíthetem.
Aztán az ég itt-ott tisztulni kezd szépen,
Csendesül az eső, Nap ragyog az égen.
Szép szivárványt rajzol gyönyörű színekkel,
Oda a szürkeség! Nem bánom! Kinek kell?
Napsugár csókolja fáradt arcomat,
Végigsiklik rajta, lágyan simogat.
Felfrissültek a fák, már nem is esik,
A Nap ölelése nagyon jólesik.
10. Szabó Edit Irma: Csendbe fulladt
Hiányod mélyülő
csendbe fulladt.
Hol vagy?
Mentőövet utánad
hová dobjak?
Rezgésed hullámába
rejtem magam.
Égszínkék fénybuborék
szédülve körbe kering.
Nevedet monoton
ritmusban mormolom.
Fáradtan szitál az eső.
Szemedre tárom ablakom.
Szivárványkeretben
egy kép lóg a falon…
11. Szabó Eszter Helka: Május
csókeső most jó lenne ha rám ömlene
bolond ez a május zivatar rázza a fákat
jég koppan a járdán engem sirat az eső
ezüstszeme hirtelen hull le az este
felfeszül a szivárványra kedvesem teste
zöld sárga lila ernyőn szállok a fellegekbe
arcomon szétkenődik a festék fekete cseppje
kívánom fény forogjon a hétfő darálójában
mégis vihar készül
12. Mráz Erzsébet Irma: SZÉL DÖRÖMBÖL…
Szél dörömböl, levél zizeg,
Nem árt vele még senkinek.
Jön a vihar, itt a szele,
Sok kismadár menekülne.
Sötét az ég, felhő rajta,
Nem ússzuk meg, eső-fajta.
Eltűnt a Nap, eltakarják,
Kibújna ő, hogyha hagynák.
Villám villan, tüzesen szép,
Kis mennydörgés kellene még!
Eső esik, sok a vize,
Száraz nem lesz ma senki se.
Megfürdeti a fát, bokrot,
Lemossa a port, a mocskot.
Olyan, mintha este lenne,
Haragszom a fellegekre.
Fut a felhő, szél zavarja,
Nem maradhat, ez a baja.
Ragyog a Nap, rám mosolyog,
Biztos, látja, boldog vagyok.
Sugarából szivárványt fon,
Meg-megpihen az arcomon.
Jólesik a langymelege,
Érzem, hogy nő az ereje.
Madárdal szól a faágon,
Közel a nyár, nagyon várom!
13. Mukli Ágnes: Ázottan…
Halk esőként hull ránk, kóbor
őszünk fáradt fénye. Csendben
felragyog, utánunk oson.
Éled ismét csillogása,
sziporkázó fényét szórja,
csillagfénynek jár nyomában.
Majd nyárrá váltan, szertelen
esővé lett a forgatag,
ereje hozzád kergetett.
Szelíd ívén éled zápor,
villámlással szembesítve,
telt ajkad lett szivárványom.
14. Kutasi Horváth Katalin: Csillagokba néző
Ajkam szelíd esőt kóstolt,
Majd szivárvány kélt az égen.
Felragyogott bánatos arcod,
S csókot lehelt a májusi szél.
Jólesett a röpke béke,
Hisz nemrég villámlott még.
Megcsendesedtek felhőim,
Megszelídültek indulataim.
Lassacskán ránk alkonyodott.
Kék bársonyával
Betakart minket az éj.
Megjelentek csillagaink is,
Majd elhalványultak,
Hisz most már csak
Emlékeinkben hunyorognak.
Ajkam újra szelíd esőt kóstolna,
Ismét szivárványra vágynék,
Lágy szellő érintésére,
S megízlelném az egykori békét…