Szófelhő 06.

01. Petres Katalin: Fák tövében

Május végén a kertben
áldott délutáni csendben
lebegek a semmiben.
Daloló napfény a leveleken,
vitorlázik a szél a színeken,
feloldódom a semmiben.
Ha majd egyszer távozom,
ezt a kegyelmet áhítom:
a nagy semmibe olvadok.

02. Mukli Ágnes: Csillagok fényén

Rigók feleselnek szájaló tücskökkel,
zöldellő fák sűrű lombja az árnnyal,
nádas zizeg, susog csobbanó víz parton,
csillagok fényén elhalkult madárdal.

Sötét csöndet feszít az est alvó égre,
hegyek tetején fák bozontja hajlong,
olajfák illatában a jázmin illan,
céda vadrózsák közt, pipacs kalandor.

Nehéz a búcsú, ha kába éj integet,
a tékozló hold már ezüstjét fonja,
cselszövő csavargók báját suttogja el,
hideg őszünket, tavaszunk álmodta.

Holnap, hangosabb lesz minden új ébredés,
rigók dalára rózsabimbó fakad,
fodrozódik a sárga liliom fodra,
s városon átszalad,  átfut a patak.

Az Időtlen szépségben egyszer elveszek,
az élethez odalopódzott halál
magasba szöktet mély fekete ruhában,
loboncos zöld erdők hárfahúr dalán.

S akkor, rigó felesel árva tücsökkel,
zöldellő fák sűrű lombja az árnnyal,
nádas susog, zizeg csobbanó vízparton,
csillagok fényén halkul a madárdal.

03. Szabó Eszter Helka: Roma utánérzés

fölöttünk lombsátor óvó leveleibe burkolva
alszunk s álmunkban anyácska jő
keble ring karján vaskos ágak szuszognak
törzsében magzat kucorog s nótája sír
akár a csillagok mindig így volt ez
zászlónkon virít a fű és kiderül az ég
gurul a kordé a sosemvolt hazába

04. Kutasi Horváth Katalin: A természet mámorában

A pipacs a mezőn már tűzre lobban,
A kiszáradt nyár most jó nagyot roppan;
Szeressétek a madárnak trilláját,
A szél meglöki lágyan a hintáját.
Ott a válasz a kőben: máris csobban,
Neked felel, míg csak a szíved dobban.

Megmártózik az ég a fénylő tóban,
Ki meglesi, részesül minden jóban;
Kékellő csöndet őriznek a nádak,
A kényes csillagok Tejúton járnak.  
Nemrég elsüppedtél térdig a hóban,
Most kéjjel jársz a virágtakaróban.

Körülöttem falevelek zizegnek,
Avar alatt ravasz kígyók sziszegnek;
Minden bokor, s fa virágait ontja,
Ez a méhek és a darazsak frontja.
A bokrokon ökörnyálak libegnek,
Az ösvényen apró lábak tipegnek.

Gyermekeimet is megbabonázza,
Féktelen vágyaim megzabolázza;
A természet csodája végtelenít,
Míg a város sebekkel éktelenít.
Ülj le egy kicsit a fák árnyékába,
Feledkezz bele a szél játékába.

05. Varga Katalin : Szeretem a természetet

Szeretem a természetet, gyermekeket, fákat.
Fekszem a zizegő szalmán,érint a varázslat.
Fent csillagok fénye ,lent kövek zenéje vár rám.
Hajnalodik, s a csendben ,súg a vízben egy nádszál
Kék ég alatt, csobban a víz, kis halak úszkálnak.
Minden,mi él, örül a természet csodájának.

06. Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi – rezdülés –

néha még látom amint        
meglebben szőke hajad
ami dacolt az idővel,
s nem volt hajlandó őszbe
fordulni, karod mozdulatát
amint kedvesen becézgeted
virágaid s azok hűségesen
ontják neked szirmukat,
illatukat. soha nem értettem
miért szebbek a tieid mint az
enyémek. ültél a fák lombjai
alatt, szerettek téged, hűs
varázsukkal körbefontak.
csend rekedt a szemeid
mögött s én nappal is
láttam benne a csillagokat
amikor rám néztél. már
egybeolvadtál a természettel,
magukba fogadtak, ezért
tisztelek minden fűszálat,
bokrot, virágot, lombot, mert
ott látlak minden rezdülésükben.
csak a követ nem szeretem
mert túlságosan nagy súly
a szívemen.

07. Holéczi Zsuzsa: Tavaszi utazás

A közelmúltban az unokanővéremmel elhatároztuk, hogy elutazunk Jakabszállásra, és felkeressük azt a tanyát, ahol én az életem első 17 évét töltöttem, és ahol ő annyi szép és gondtalan napot töltött azokban az években velem. Azt a tájat, azokat a tanyákat én több mint negyven éve nem láttam, ezért nagy várakozással a szívemben indultam el erre az útra. Az út első részét – az otthonomtól Kecskemétig – egyedül tettem meg vonaton, így volt időm nézelődni, figyelni a tavaszi táj szépségeit.

Kora reggel volt, a nap még csak óvatosan kíváncsiskodott ki a fák mögül. A sugarak megvilágították az akácok ritkás koronáját, melyen még csak alig észrevehető kis zöld levélkezdemények látszottak. Bezzeg a som! A domb aljában ott sorakoztak a sombokrok, kör alakú leveleik fölött tenyérnyi hófehér, ernyős virággal. A tövében sárga héricsek csoportosultak: ezzel szinte olyan volt az összkép, mintha egy fehér csokrot sárga pántlikával kötöttek volna össze. Ezt a csodaszép, aranysárga tavaszi virágot csak itt, a Pilisben ismertem meg, az Alföldön még csak a hírét se hallottuk.

Amióta nyugdíjas lettem, nagyon sokat járjuk az erdőt és a pilisi hegyeket a párommal: miközben gombát keresünk, megannyi szép virágot fotózunk le – nem lenne merszünk leszakítani, vagy tövestől hazahozni, de a fotók által egész évben lehet gyönyörködni a természet szépségeiben. Ott nyílik tavasszal a kövek között hegyoldalban, például a kék meténg, a sárga primula, a lila harangvirág, vagy a bíboros kosbor – ez utóbbinak egyetlen szála tízezer forint eszmei értékű!

 Miközben ezen méláztam, a vonat befutott, én felszálltam, és csomagomat a lábamnál elhelyezve nézelődni kezdtem. Felvidított az elsuhanó táj, a verőfényes napsütésben pompázó sokféle árnyalatú zöld színnel. A falu szélére érve lila orgonabokrokat, a gondozott kertekben legalább öt-hat színben pompázó színes tulipánt és sárga nárciszt, felettük pedig halványlila nőszirmokat láttam. A szikrázó napsütésben a vonatablak előtt elsuhanó színek egyfajta csendes életörömet okoztak.

Miközben zakatolt a vonat, azon tűnődtem, mennyire más ez a táj mint az alföldi, ahová épp ma utazom! Nekem hiányoznak a búzatáblák, a zöldellő mezők – itt amerre ellátok a dimbes-dombos tájon leginkább gaztengert látok. A férjem anyukája jutott eszembe: amikor még csak épült a házunk, és életében először ide utazott velem, hogy megnézze hová építünk, a solymári kálváriadomb oldalán felfutó rengeteg kanadai aranyvessző láttán így kiáltott fel: „Jaj kislányom, hát itt minden csupa gaz! Nem jó helyre költözök, már látom!

Amikor a vonat megállt, kinyílt az ajtó, és felhangzott a madarak éneke. A feketerigó fütyült a leghangosabban, de ki tudtam távolról venni a vadgalamb turbékolását meg a harkály kopácsolását, és hallottam a vasútállomás kerítésén éneklő piros sapkát és szakállat viselő barna, fehér, fekete és sárga tollakkal ékeskedő kis tengelic trillázását is. Ezek a madárkák előszeretettel látogatják a kertünkben lévő madáretetőket: jókat nevetünk rajta, amikor ez a kicsi, de harcias madár az eleség védelme érdekében már a levegőben összecsap az épp leszállni készülő fajtársával, és szinte lábbal előre vágódik feléje. Tudtátok, hogy 2017-ben a tengelic az „év madara”?

A vonat újra elindult, és én majdnem egy órán át gyönyörködtem az ablakon át a megújuló természet színeiben, az ünneplőbe öltözött fákban és a rengeteg virágban– eszembe se jutott elővenni a magammal hozott könyvet. Amikor például az Aranyhegyi megállóhoz értünk – milyen szép, szinte költői neve van – az ajtónyitáskor a madárdalon kívül az Aranyos patakban csobbanó víz hangját is lehetett hallani, ahogy a nádasbanés a kövekennapozó békák a leszálló emberek mozgásától megrettenve a fűcsomókon át a „mélybe” vetették magukat.

Szinte sajnáltam, hogy beértünk Budapestre, és a madarak hangját felváltotta a dudaszó és az autók zúgása, a fékek nyikorgása, vagy éppen a szentendrei HÉV kattogása. Füvet és fát még csak-csak láttam a Duna parton, vagy a sínek mentén is, de virágokat már alig. Azután beértünk a panelházak közé, és az énekes rigót meg a tengelicet felváltották a szakrák és a varjak, és én valahogy akaratlanul is párhuzamot vontam a „vidéki” és a „városi” lét között: istenem, mennyivel sivárabb ez utóbbi!

A Nyugati pályaudvarról némi várakozás után utaztam tovább az IC-vel Kecskemétre. Amennyire a sebesség engedte, itt is figyeltem az utat: előbbi a vecsési káposztaföldek, majd a ceglédi búzatáblák suhantak el az ablakom előtt, itt-ott szikes pocsolyákkal tarkítva, melyekben gólyák kutattak óvatlan békák és ebihalak után. Nagy örömömre itt már állatokat is láttam: a sínektől távolabb ugyan, de egyértelműen kivehető volt, hogy mezei nyulak ugráltak a káposzta földön, és őzek legeltek a búzatáblába szélében.

Kecskemétre érve autóval folytattuk az utunkat. Szívem egyre hevesebben dobogott, amikor a soltvadkerti útról a két öreg nyárfa között lefordultunk a homokos dűlőútra: azon a helyen, ahol 1974-ben édesapám halálos balesetet szenvedett. Megálltunk egy kicsit, hogy rá emlékezzünk, aztán elindultunk az árvalányhajjal övezett földúton tovább a tanyánk felé. Bevallom, izgultam, vajon mennyire látom most másnak? Az autó csak lassan tudott haladni a homokos dűlőúton: lám, ez nem sokat változott a negyven év alatt! Annak idején kerékpárral tettem meg nap mint nap a 2,5 kilométeres utat a vasútállomás és a házunk között – mivel a jakabszállási tanyavilágból tíz éves koromtól Kecskemétre jártam iskolába – és bizony gyakran kellett leszállni és áttolni a homokos részeken. Volt egy-két tanya útközben, amely az idők folyamán tönkrement, felverte a gaz, és volt, amelyiket átépítettek, rendbe hoztak azóta… és azután következett a miénk! Igen, ott álltam a bejáróval szemben, ahonnan hiányzott nagyapám óriási diófája, ahol most magas drótkerítés övezte a telket a mi koszorúvirág sövényünk helyett, és ahol… ó jaj! A csodás virágoskertünk helyén kecske ólak álltak, és az udvaron kecskék futkároztak. Nincsenek már meg az eperfák, sem a szomorúfűz a gyep túlsó végében és még a gémeskút is hiányzott. Valahogy lélektelen lett az egész udvar.

Gurultunk tovább, és az én szememben gyűltek a könnyek: bár a ház ugyanaz, de már annyira más! Aztán Emi a ház túlsó végénél –ahol egykor a nagypapám szőlője volt – lefékezett, és én megláttam, hogy az ablak fölött a vörös téglákkal díszített házvég, mely édesapám keze munkáját dicséri, még érintetlenül megvan. Megnyugodtam. Lehet, hogy eltelt 43 év, lehet hogy már nem is magyarul beszélnek abban a házban (a szomszédok szerint egy német házaspár vette meg), de mégis ez az a ház, amelyben megéltem azokat az eseményeket, amelyeket most, ennyi év távlatából papírra tudok vetni, mégis csak itt szerették egymást a szüleim, és itt volt vidám gyerekkorom, és innen indultam el „boldogulni az életbe”.

Gondolatban elbúcsúztam a háztól, melyet biztosan most láttam utoljára, de megfogadtam, hogy azokat az emlékeket, melyeket róla őrzök, sohasem fogom elfeledni. Azután lassan elindultunk otthonról a pipacsokkal és búzavirágokal övezett dűlőúton haza, mert itthon várt a mostani életem.

08. Lám Etelka: Hajnali szellő

A lombos fáknak leveleit  
hajnali szellő zenéje lebegtette,
amint végig pillantottam az ébredö tájon.
A finom bársonyos fűben
harmatcsepp gyöngyei csillogtak.
Tenyerembe apró,fénylő vízcseppek pihentek
s lassan örökre eltűntek a Nap aranysugarában.
Az erdei tó mélykék vizén tükörfény nyugodott
amelyet szelíden ringatott a hajnali szellő.
A tisztáson vadvirágok festői képe tárult elém,
amint lassan ballagtam a selymes pázsiton.
Csendesen lépkedtem, hogy meg ne zavarjam
e pillanat kedves, meghit varázsát.

09. Győri Nagy Attila: Monológ a platánhoz

Megengeded, hogy ide üljek a tövedhez?

  Rád dőlnék egy kicsit, elfáradtam a sétában. Tudod, hogy te vagy a kedvenc fám? Nem, ne kérdezd, miért! Talán… erőt sugárzol… bizony, szép vagy. Bár a jegenye is szép és még sok más társad, de ez olyan, mint a szerelem első látásra. Működik köztünk a kémia… azt hiszem. Erős gyökereken állsz, akárcsak én. Az enyém Istentől van. Szerintem a tiéd is. Ő táplál fénnyel és esővel, ahogyan engem se hagy éhen halni. Mi nagyon hasonlítunk egymásra. Bár nem vagy magányos, mégis egyedül állsz itt. Egyedül jöttem a világra és egyedül fogok távozni is. Tudod, mit? Játsszuk ezt! Keressünk hasonlóságokat. Na, nézzük csak: ott van mindjárt a törzsed. Szép, erős, el kell bírnia a sok ágat, leveleket. Nekem is van törzsem, szerintem elég erős is. Kivéve, amikor fáj a gerincem, akkor nem érzem annak. Ne nevess! Minden évben vastagabb vagy egy gyűrűvel. Nálunk ezt csak az Elizabeth Taylor mondhatta el, viszon mi is minden évben gyarapodunk. Ha más nem, tapasztalattal. A szerencsésebbek bölcsebbek lesznek. Ja, tényleg: a ráncaink száma évente gyarapszik. Télen alszol, tavasszal viszont kivirulsz. Én is aludnék, dehát dolgoznom kell. A napsütéssel viszont nekem is megjön az életkedvem, a nyár maga a boldogság, öröm. Hallod-e, elég hallgatag vagy! Tulajdonképpen én is szeretem a csendet. Látod, ebben is hasonlítunk. Figyelsz te rám egyáltalán? Hmm… tudod, mit? Akkor nem is beszélgetek veled tovább. Amúgy se nagyon érek rá. Lehet, hogy sok mindenben hasonlítunk, de a jellemünk az nagyon különbözik.

A viszont látásra!

10. Mráz Erzsébet Irma: ZIZZEN A NÁD…

Zizzen a nád, a víz csobban,
követ cipel, viszi gyorsan.
Virág nyílik a fű között,
az erdő zöldbe öltözött.

Fodros-bodros felhő libben,
csipkéjénél nincs szebb, nincsen!
Madárpár száll “csodakékben”,
eltűnik a messzeségben.

Most nem hallom szép hangjukat,
úgy szeretem a dalukat.
Varázsos a madárének,
velük sokkal szebb az élet!

Körülöttem csendes minden,
sóhajt a szél, a fán pihen.
Kóc-hajamat megborzolja,
aztán, mintha ott se volna.

Felettem a Nap mosolyog,
ezért késnek a csillagok.
Azt várják, hogy sötétedjen,
hogy “az élet elpihenjen”.

Színes lepkék, gyors őzikék,
friss illatú, selymes a rét.
Sűrű fákon madárfészek,
de gyönyörű a természet!