Szófelhő 09.

Kosztolányi Dezső: Augusztusi reggel

01. Blažekné Benik Mária: Sodor az ár

Sodor az ár megfulladok
Mint egy sárkány harapja torkom
Meghalok ha látlak akkor is ha nem
Reggel lázasan ébredem és betegen
Fázik és didereg a lelkem
S az ég vérvörös lesz körülöttem
Mert már nem vagy itt velem
Lángoló szivem befedem éji zenével
Szeretlek mint soha senkit még
Bocsássa meg nekem ezt ott fenn az ég

02. Dobó Georgina: Vörös sárkány

Haldoklik a láng, mely eddig éltetett,
haldoklik szerelmem, mert nem élteted.

Hiába kék az ég alka, s csacsog még az
augusztusi természet,
Valahogy azt érzem, mégsem kellek Neked.

Vörös sárkány fénye ring a felhők felett,
Vagy csak képzelem.
Rózsát nem hoztál, hisz tudtad, mennyire 
szeretem.

Már kopott házak és züllött kocsmák közt
Lépkedem,
Hátha egyszer meglelem kedvesem.
Vörös sárkány! Kérlek segíts nekem!

03. Kutasi Horváth Katalin: Pokoli ostor

Soha nem alszik a démon a mában,
Nyelvét kiöltve a létbe harap.
Kéjjel pusztítja az ártatlan reggelt,
Beteg a vágy, mely perzselve hajt,
Talán a pokolból kölcsönzi kedvét,
Harapdos falánkul, kaján a tánc.
Vörös a pirkadat, vörös az alkony,
Lángtól heves a dübörgő ég,
Égni fog, hiába fetreng a porban,
Felgerjed, repül, a pernyével száll
A gőgös, a rontó, az izgága mámor,
Az augusztusi égbolt, a forró homok,
S minden, mit suhint a narancsos lángnyelv,
A pokoli ostor, a tüzelő kín!         

04. Blažekné Benik Mária:  A  szerelem

Ekéd felszántotta bennem a lelket
Szivem húrjain játszottál velem
Éjjel hiába hajtom le fejem
Óriás lesz bennem a szerelem
Tüdöm zihálása segitségért kiállt
Fetrengek a pokol kénköves tüzében
Vergödök akár a madár aj esöben
Kinek szárnyait lenyesték a sötétben

05. Holécziné Tóth Zsuzsa: Sárkány

Sarokkal tiporják éjjel a testem,
Ágyból ébredve földre tepernek,
Ront rám bőszen a gyilkosok hada!
Kékülő arccal fuldoklom fájdalmasan,
Álmomban  a pokol minden kínját érzem
NYugalmat én már nem lelek soha?

06. Blažekné Benik Mária: Augusztusi álom

Július, augsztus megjött már a nyár  
Forrön perzsel a néma napsugár  
Kiszáradt földeken sárga kalásztenger  
Mit méltósággal arat most az ember  
Fent a magasban dalol a természet  
Lent vigan udvarolnak a virágoknak a méhek  
Istenem de szép is a nyár  
Bárányfelhök úsznak az égen  
Hüs szellö suhan ezüst szirmokon át  
S ha leszáll az est minden pihenöre tér  
Mosolyogva int a huncut esti éj  
Az ég szinpadán az elöadás lassan véget ér  
A lenyugvó napsütésben pislog már az esti fény  
A nap a holdat csodálja  
De reszket mert már idulását várja  
Vöros szönyeg vériben nyugszik le a nap  
Lángolva könnyeit hullatja  
S emlékein úszva lassan halad tova  
Most a nap a vesztes de reggel újra gyözni fog  
S a felkelö napsütésben búsan távozik majd a hold

07. Szabóné Horváth Anna: Augusztus búcsúja

Mint óriás hosszú keze,
a fákról levelet tép már
a settenkedő ősz leple…
Hosszú ködfátyla csupa sár.

Vörös kontyot tűzött erdők
várják szél altató dalát,
s hallgatják megőszült mezők
hűs reggelek cinkos szavát…

Augusztus meleg keble
lassan erejét veszíti.
Erőtlen simít Nap keze,
S harsány színeket eleji.

Dühös szél sárkány ereje
már mindent kopaszra fésül,
ostoroz féktelen teste.
Sajgó táj álmodni készül.

08. Blažekné Benik Mária:  Az éjjel gyorsan elrepült

Az ember éjjel sokszor csendben alszik el
Pihenni szeretne de nyugalmat mégsem lel
Reggel betegen ébred s a házakat pokol tüze takarja
Reá ront egy óriás és véres lesz az ég alja 
Az éjjel gyorsan elrepült mind egy sárkány tovatünt
Az álmok mennek egye csak távolodnak
De én ápolom mosolyod, nem hervad el soha 
Még ébren is rólad álmodom 
Kit nem feledek el soha

09. Győri Nagy Attila: átkozott szerelem

egy világháború dúl bennem
sárkányok bombát szórnak
s lángol, pusztul a házak alja
vörös fénytől haldokló falak
a tűz az összeset akarja
menekülne az ember
az átkozott szerelemtől
ettől a felemésztő vörös fénytől
de nem tud
égek, csendben ordítva égek
az égiektől segítséget kérek
hogy megértsem
miért véres szívem, mikor
másé boldogan repes?
miért éget porrá e tűz, mely
másokat annyira szeret?
legyek csak kőszikla
érzéketlen aszfalt
a lenyugvó nap alatt
szétterülve a semmi közepén
kiáltva kis nyugalomért
vagy mégsem?
nem tudom, mi a jobb
a sárkányok tüzes lehelete
vagy a halak sikolya
vágyom rá mi éget
ez a sors fintora
ez a sors kíméletlen
érthetetlen fintora

10. Sági Klári: Tüzes gondolatok

Láng, nyelv, lángnyelv. Vörösen izzó, sokkarmú szörnyeteg.

A tűz, amely táncoló lángcsóvákból áll sokféle tud lenni. Valaha a vulkánok mélyéből fakadva teremtett, földrészeket hozott létre, alapot az élet kialakulásához, s ma is alattunk szunnyad, nem tudhatjuk, mikor tör elő.  Az ember megismerte, megszelídítette, maga javára fordította erejét. A vidám táncot járó lángok egy barátságosan duruzsoló kályhában meleget sugároznak. Mellettük egy kényelmes fotelban, puha takaróba burkolózva békés az olvasás, meghitt a beszélgetés, gyönyörű a szerelem. Ám a tűz vadállattá változhat, majd felperzsel mindent, ami az útjába kerül, pusztít, rombol. Maga után bánatot hagy, nyoma az ember emlékeiből soha ki nem törlődhet. Gyász, szomorúság a hagyatéka. „Tűzpokol”.

A láng varázslatos formákat ölt, néha, mintha virág lenne, máskor éhes állat, vagy szárnyra kapó madár. Falombjaként hajlong ide-oda, esetleg, mint egy hatalmas polip, kinyújtózik, hogy gyilkoló karjaival elérje áldozatát. Vörös fénye az augusztusi félhomályos éjeken hirtelen lecsapó villámokéval vetekszik.  Félelmetes és gyönyörű. Nem szabad feledni alattomos mivoltát.

Láng, betűk, szavak, szóláng.  A tűz elnyelte a szavakat, még a szépeket is, éhes sárkányként felfalta azokat. Vajon miért haragszik rájuk?  Talán, mert a szavak is képesek perzselni?  Amit kiejtünk, az hang, amit leírunk, az betű.  Két betű már szó. Kiegészítjük még néhánnyal, s máris mondat. Hangoztatjuk, s beszéd lesz belőle, írott formában szöveget alkot. De, az ember a meggondolatlanul kimondott szavakkal bántani tud.  Az éles szó, mint a tűz, megégeti azt, akinek gonoszul szánjuk. Okkal, vagy anélkül, de nem szabadna így tenni, senki nem érdemli meg, hogy mérgesen elbánjunk vele, megsértsük, megalázzuk, szomorúvá tegyük. Napjainkban sokan elfelejtik ezt. Javaslom, dobjuk be a megsemmisítő lángok közé – hacsak gondolatban is – az összes bántó, tüzet okádó, kegyetlen, csúnya szavunkat, hogy örökre eltűnjenek,  nyomuk, írmagjuk se maradjon.  Ne legyen többé szitok, átok, káromkodás, sem írott, sem beszélt formában.

Boldogabb lenne az emberiség, elégedettebb Prométheusz.

11. Klotz Mária: Tüzes nyelv

Messzeségben egy augusztusi éjjelen, vörös pokol lángja ront előre, loholva lobban,
Égnek alja véresen fénylik, elnyúlik, bőszen méreggé virrad a pirkadó ég,
Rémesen kondul, harsog a harang, vészt sír a hangja, fülnek fáj, nagyot koppan,
Gerjed tovább a tűz, dagadó láng emészti a pihenő házat, oda a nyugalom és a végső menedék,
Egy eldugott, csendes szobában beteg ember épphogy ébred, már ágyán fetrengve imával haldokol,
Sóhajtva, lihegve készül utolsó útjára, lángostorok paskolják fejét a tűzpokol bugyrába.

Köddé vált az élete egy augusztusi tüzes éjjelen, dübörög a fényár egyre a rettenetben,
Ízig-vérig nő volt valaha, árva testét az áruba bocsájtott szerelem fájdalmasan agyonhajszolta,
Gyötrődve vergődik, életének vége, távolból tűzlángú csúszómászó sziszeg, sustorog csendben,
Óriás dagadt baromnak, egy mérges kígyónak láng marása döf belé, úgy érzi, méregtől elalélva haláltusáját kínlódja, pedig nem ezt akarta.

12. Petres Katalin: Felperzselt táj

Tüzet okádó irigység,
szívet égető kapzsiság,
lélekölő köd közöny,
mérget lövellő cinizmus,
sárkány felhő fölöttem,
a napkorong sír mögötte.
Befelé csorgó könnyek,
száraz, vörös szemek,
cserepes, égő ajkak,
dübörgéstől tompa fülek,
felperzselt tájon megyek.

13. Szabó Eszter Helka: Az akácfa halála

Csendembe láncfűrész robaja rondít.
Koronám tartja magát, de meddig még?
Törzsem feljajdul, ahogy a fogak marnak.
Vérem ha volna, velem üvöltene a Holdra.
Tekergőznék, csavarodnék, vergődnék.
Nem bírok. Egyenesnek teremtettek.
Itt nőttem fel, ezen a telekhatáron.
Édes virágaimat gyerekek habzsolták.
Ezernyi méhnek adtam sok-sok munkát.
Illatom hódított, mint a drága parfümök.
Árnyékom diszkréten takart lopott órákat.
Megvénültem. Nedveim elszívták az évek.
Nap felé nyújtózik a testem. Meggyalázva.
Tüskéimet odaadom a Megváltónak.
Szétosztom leveleim júdáspénzeit.
Miért maradjak e kegyetlen világban?
Gyökereim foglya vagyok. Gályarab.
Sellőként születek újjá, uszonyokkal.
Kiúszom ebből a világból határtalanul.

14. Szabó Edit Irma: Augusztus 13-a

Örömtelen napokat élek.
A reggel fénye éppolyan
szomorú, mint az éj sötétje.
Csak hajtom az időt, hogy 
billenjen már végre, s a
Teremtő tegyen már csodát,
hogy augusztus tizenharmadika 
hozzon szellemi tisztulást.
Perzselje fel a demenciát,
s drága, melegszívű anyám,
ki mindent megköszön,
s számára én vagyok a legszebb,
érje meg a 84. születésnapját.

15. Blažekné Benik Mária: Ki vagyok én

A szürke esti éj  
Találkozott a fénnyel  
Az ázott kis veréb  
A csodás mindenséggel  
Ki vagyok én?  
Egy porszem a föld körül  
Kit ide oda fúj a szél  
Te köszikla vagy  
Szikla a hegyek között  
Én csak egy porszem  
A porszem között