Szófelhő 11.

Nagy László: Dióverés

01. Farkas Erzsébet: A legdrágább ajándék

Már kislány korom óta szívem arra vágyott
Hogy érezzem szerető, ölelő karod
Végre eljött a várva várt csoda
Enyém lett a világ legdrágább mosolya
Színarannyá változott a világ körülöttem
Szárnyak nélkül repülök a déli szélben
A sárgarigó is azt dalolja
Körülötted fény és pompa
Emlékszem az első mosolyodra
Örült neked a vén diófa
A sárguló falevél is azt suttogja
Napsugár született, virul a puszta
Még a szél is ezt duruzsolja
Te vagy a világ legdrágább ajándéka
A szívem nem árva többé
Arany napsugár ragyogjon rád örökké

02. Dobó Georgina: Vajon?

Vajon az édesanyja-e ki ölén hordja piciny gyermekét,
hisz oly fiatal, mint az agg diófa vén.
Elsuhogott a nyár, ők azonban még mindig önfeledten
boldogok. Vajon az Édesanyja vagyok én?
Repülünk akár az árva falevelek az ősz kezdetén:
Örömittasan, néha tótágast állva épp.
Hiába sárgul a természet, mi nem érezzük az idő
Múlását. Egymáséi vagyunk: Te és Én az Univerzum közepén.

03. Klotz Mária – jövő-fa

ültess fát! 
mondta anyukám
diófát
melynek nagy a terebélye
lombkoronája néz majd délre
füttyös rigó csicsereg a tetején
sok finom dió terem a kebelén
ősszel az elsárgult levelek elszállnak a szélben
élettáncot lengnek a térben
elsuhogott a lepke is már
zöld világból álomra vár
árva madárka délre reppen
puszta ágacska letörve lebben
színarany levélszőnyeg várja léptedet
akár vidámmá változtatja képedet
ültess fát! –
mondta anyukám
diófát
játssz alatta gyermekeddel
tárulkozz ki a lelkeddel
emeld magasra a csöppséget
sugározz neki sok kedvességet
pihenj meg árnyékában
édes kincsed pici karjában
olvass neki meséket
tárj elé tanulságos történeteket
énekeld el a legszebb éneket
mondd neki gyakran, hogy szereteted
diófa tövében ülni jó
megfáradt léleknek megnyugtató
anyukám gyakran ismételte 
aki fát ültet
környezetet szépít
jövőt épít

04. Szabóné Horváth Anna Szívemben időz a nyár

Kint  az ősz keze fest serényen.
Szárnyakat bont, túl nyári szerelmen…
Intenek, szemeikben könnyek,
Elszállnak színarany fellegek.

Nem leng madárfüttyös délután
Pucérra vetkőző diófán.
Szél ostora pattog a tájon,
Csapkolódik hidegen, fájón…

Elillant csábító méz illat,
Meleg keble már nem ringat.
Én nem törődök heves széllel,
Lelkem fűt parázs-melegséggel.

Most nem szomorít határnak búja,
Szívemet a szeretet bújja.
Kezemben a szép, büszke nyaram,
Játékos, mosolygó kisfiam…

05. Petres Katalin: Örök anyai szív

Színarany fényben ragyog a múlt,
fáradtság, kialvatlanság,
törött cserepek,
ágyon szétkent virágföld,
hisztik, civakodás, aggódás,
dacos ellenállás tüskéje
mind homályba borult.
A fák menthetetlenül megnőttek,
barna, sárga leveleik újra hullnak,
festék alatt fehérlik hajam,
mosolygó szarkalábak
intenek a tükörben.
Lehunyom szemem,
kisfiaim kacaja cseng fülemben,
sárgarigók dalát idézik,
mind magasra emelem,
hirtelen kinyitom szemem,
kegyetlen villanás a tükörben,
elmúlt az aranykor,
akkor annyi mindent
megoldani segíthettem,
most csak remélhetem,
nem volt hiába minden.

06. Szabó Edit Irma: Őszvégi világ
 
Nyár az ősszel már kéz a kézben jár,
időntúli a megfáradt határ.
Őszi gyűjtemény megfakult, tompa,
színvesztett erdőn rozsdás korona.
Terebélyes a diófaliget,
aranyló napfény rigókat fürdet.
Kislány kezében dióbölcső ring,
szőlőszem-babán diólevél-ing.
Csapzott varjúpár az ágon gubbaszt,
kertvégi kutya unottan ugat.
Bánatszél bolyong lepusztult fák közt,
szívembe fázós ködfolt költözött.-
Fagy-gondolatsor vert bennem tanyát,
megörökölt az őszvégi világ.

07. Kutasi Horváth Katalin: Sárgarigóval szállok

Elsuhogott már délre,
Füstöt eresztve a szélbe,
Színarany erdei pompát
Látott és hegyek gyomrát,
Zakatolt, egyre csak vágyta,
Hogy visszatérjen a mába,
Emberi alakot öltsön,
Ne legyen semmi se kölcsön,
Hadd legyen boldog végre,
Hadd emelje az égbe
Édes, pici porontyát,
S ne járassák vele a bolondját…
Inkább a csengőt rázza,
Mint önmagát magyarázza.

Diófát ültet az alkony,
Már nem olyan üres a balkon,
Sárgul a levél széle,
Mégis van még esélye,
Gyümölcsöt teremhet ága,
Beteljesülhet a vágya,
Nem gurul zölden a sárba,
Éretten kerül kosárba!

Elszállnak újabb évek,
Megfogyatkoznak a vének,
Sárgarigóval szállok,
Egyre könnyebbé válok.

Vonatfütty hasít a szélbe,
Új felszállót remélve…

08. Sági Klári: Rigófütty

Minden könnyét elsírta már. Szemei vérben úsztak, összeszűkültek, alig látott valamit, de nem is érdekelte semmi. Bánatosan üldögélt a kertben az árva diófa alatt, ahová néhány perce a férje kísérte ki. Ő visszaszaladt egy melegebb takaróért, hidegebbre fordult az idő, ősz lett. Elsárgultak a levelek, délre szálltak a költöző madarak. Szomorú a világ, mint ennek a fiatal nőnek a lelke.

Az asszonyt néhány napja engedték haza a kórházból, ahol komoly, egész életére kiható és végzetes műtéten esett át. Jó indulatú daganat…A kör bezárult. Alig 30 éves, sok éve küzdött már párjával a gyermekáldásért, de hiába a rengeteg klinikai kezelés, fürdőkórház, gyógyszer, szenvedés, átizgult, átvirrasztott, átsírt éjszakák, ez lett a vége. Igen, vége mindennek. A kórházban a nyugtatók, gyógyszerek hatására még tompa volt. Az otthon töltött napok alatt lassan kitisztult, s egyre erősebben törtek rá a kétségbeesés, a reménytelenség gyötrő érzései. Fásult, csendes, halk, árva, mintha légüres térben lenne, mintha nem is élne. Nem érzékelte párja féltő gondoskodását, magába roskadva szenvedett. Lassan ballagott az ősz ebben a szomorúságban.

Egy napsütötte délelőtt ismét az elsárgult levelű terebélyes fa alatt üldögélt a szomorú pár.   Némán, szótlanul, merültek el gondolataikban, amikor is a csendet egy sárgarigó vidám, füttyös trillája törte meg. Varázsdallamnak hangzott, a szélben szállva körüllibegte a padon ülőket, reményt sugárzott, boldog jövőt jósolt. Egyre figyelmesebben hallgatták a madárka énekét, majd elmosolyodtak, szorosan átölelték egymást, s szinte egyszerre szólaltak meg. Mindketten ugyanarra gondoltak. Megtalálták a megoldást, a legcsodálatosabb, legemberibb megoldást arra, hogy ők is családdá váljanak, gyermekük lehessen, gyermeket nevelhessenek.

Tavasszal, a vidám májusi napsütésben, a zöldülő levelű diófa alatt az asszony az anyaság boldog érzésétől sugárzó arccal a magasba emelte az egészséges, erős 8 hónapos babát, örökbefogadott kisfiát. Boldogan hívta a füttyös sárgarigót, nézze csak meg, s mostantól neki daloljon, de gyönyörűségesen ám.

09. Holécziné Tóth Zsuzsa: A sárgarigók visszatérnek

Idilli képet őrzök magamban az édesanyámról: azt, ahogy a nagykapunk mellett, az óriási diófa alatt állva magasba emel engem, hátha meglátom a lombok között azt a sárgarigót, melynek éneke teljesen elvarázsolt. Tisztán emlékszem: mikor  az ágak között végre megpillantottam színarany tollait, boldogan felkiáltottam – de ettől a madár megrettent, és a puszta felől támadó szélben vitorlázva tovarebbent. Nagyon megijedtem, hogy miattam ment el, és keserves sírásba kezdtem. Anyukám ekkor leült a fa alá a gyepre, és ölbe vett engem. Ott, a terebélyes fa alatt ringatva magyarázta el, hogy a füttyös sárgarigónak és a többi költöző madárnak az a dolga, hogy amikor a diófa levelei sárgulni kezdenek,  a téli zimankó elől  délre húzódjanak.  De ne sírjak azért, mert elszállnak, hiszen nem fognak ott maradni árván a Délvidéken, hanem párt keresnek, és tavasszal, – amikor ez a diófa újra zöld lesz – visszatérnek hozzánk fészket rakni.

Sok éve már, hogy felnőttem, nincs már mellettem az édesanyám. De ha május elején meghallom a sárgarigó trillázó, füttyös énekét, mindig ő jut eszembe, és könnybe lábad a szemem, miközben megpróbálom a diófa terebélyes zöld lombja között megtalálni az én madaramat.

10. Ordas Andrea: A pilóta

– Repülűűűnk! – anyukám és nagymamám mindig így emelt magasba pici koromban. Nagymamám később is játszott velem ilyet, amikor a diófa sárguló levelei között sírtam mert leestem, miközben a délre húzó gólyák, és fecskék szárnyait lestem. Mindig irigykedve bámultam a madarak szélben suhogó szárnyait, különösen ősszel amikor a lenyugvó színarany napsugár festette vörösre az ég alját. A gólyák, fecskék elszálltak ugyan, de itt maradt a sárgarigó, és emlékeztetett a diófa zöld lombkoronájára, különösen amikor Nagymamikám csengő hangját hallottam, ahogy azt énekli, fütyül a rigó… majd utána a magasba emelve kiáltja, Repülűűűnk! 

Teltek az évek, szépen cseperedtem, és egy borús őszi délután amikor nagymamámhoz szaladtam, kérve őt, hogy emeljen a magasba, csalatkoznom kellett.

– Nagyfiú vagy már, és én sem fiatalodom – mondta – nem bírlak már el. Talán majd ha egyszer össze tudunk Papával gyüjteni annyi pénzt, akkor majd repülőre ülünk, és úgy repülünk.

Azonban Papa hamarosan ferepült a mennyországba, ahogyan ő mondta, és nagymamikámnak sokáig nem jutott eszébe a repülőgép. De én nem felejtettem el. Egyre komolyabban vettem a tanulást, hogy érettségi után felvegyenek a műszaki főiskolára, és onnan a pilótaképzőbe. Sokat kellett tanulnom, de amikor elfáradtam, mindig eszembe idéztem nagymamám aranybarna szemeit, ahogy huncutan megcsillannak a lenyugvó nap vöröslő fényében, így nem adtam fel. Pilóta lettem, és az első olyan utam előtt, amikor én vezettem a hatalmas utasszállítót, leutaztam a kis faluba, kendőt kötöttem nagymamám két szemére.

– Ne félj Nagymami, ez lesz a hetvenötödik szülinapi meglepetésed. Utazunk egy kicsit. –

A reptéren más útvonalon – külön engedéllyel – vittem fel a gépre, és a pilóta fülkében a hátam mögé ültettem. Miután felszálltunk, csak akkor vettem le a szeméről a kendőt, és gyengéden magamhoz öleltem. Repülűűűnk, suttogtam, és boldogan néztem ahogy a két ráncos szemhéj alól kigördül egy örömkönnycsepp. 

Nemsokára Nagymamikám is csatlakozott Papához, így ha fent vagyok a repülővel a magasban, közel a mennyországhoz, szinte most is látom huncut aranybarna szemeit, és hallom hangját. Repülűűűnk! 

11. Bihary Emőke: Nemzedékek

Bár szállna minden
nemzedék erkölcsökben
apái fölé

( változat )

Bár szállna minden
nemzedék erkölcsökben
szülei fölé

12. Mayer Zsó : Remény

Sárguló levelek ó aranyban
Dió burka örömmel pattan,
Fa alatt nagyot koppan.
A gyümölcs tüskés köntöse
Szerteszét, mintha gyermek
Vetkezett volna, s örömét lelve
Vetette ruháját ágya elé.
Az ősz színeiben pompázó fák
Kacaja messze száll, ezt hallván,
Rőt levelei is bukfenceznek
Örömükben. A múló nyár heve
Langyra vált, majd kihűlve
Morcosan les fellegek felett.
Sárgarigó füttye veri fel a természet
Csendjét, egyre halkabban zenél,
Hűvös szelek járnak, jő az enyészet
A rideg föld számtalan rögén.
De anyja gyermeke születésével
Új, szebb jövőt remél!
A diófa zöldell, a sárgrigó vígan zenél.