- Szabó Eszter Helka: Téli emlékfoszlányok
A szánkóról eszembe jutnak harapható telek,
mikor tapadó hótól és jégtől meg nem ijedek.
Reszketek a jeges szervizúton: még elcsúszok!
A hó sem tapad, mindenütt rongyos koszfoltok.
Akkor gyalog indultunk a tó jegén Tihanyba.
Félúton rianást láttam, visszafordult a banda.
Vacogtam: a halál jégkezét vállamra ejtette.
Kinevettek: félelmemet semmi sem rejtette.
Nagymama mondta, társzekérrel jártak a tavon
Aszófőnél egy halászt elsodort a jég, víz fon
köré koszorút, szerelme a nádasban zokog,
a mélyből merednek halszemek, éjkék hangok.
A Balaton nyáron volt játszótér, télen sohasem.
Akkor riasztó volt, de mégsem hagyott hidegen.
Mikor a fények félelmetes csatákat vívtak,
mindig szurkoltam e képzeletbeli csapatoknak.
- Kutasi Horváth Katalin: Téli hangulat
Szürkés fagyban, a mínuszok erdejében
lépdel a gémberedett lét.
Későn kel fel a nap, a sötét nem enyhül,
roppan a szívben az emlék.
Dermedt reggelek fényei búslakodnak,
könnyei értem is folynak.
Jéggé válik a múltbeli vágyak átka,
s átdöf a jégcsapok tőre.
Fegyvert jól imitálhat a dőre bánat.
Hogy lehet élni a mában?
Szánkán siklik az emberi élet titka,
túl hamar röppen az álmunk.
- Petres Katalin: Kegyetlen január
Hamar sötétül az ég,
kályhánkban tűz ég.
Lobogó lángnyelvek
emésztik a múló időt,
ilyenkor elmerengve
ködben lebeg a temető.
Halottaim arca felmerül,
néma könnyeim ott belül.
Fagyos kint az esti levegő,
a fájdalom bent lebegő.
- január 19. vasárnap volt,
holtan leltünk fiam, László.
Azóta a január nekem kegyetlen.
Bocsáss meg ezért, Istenem…
4. Klotz Mária: Januári merengés
Teli a téli zord-kosár, korom-hideg-sötéttel,
csordultig tömve hamvas tavaszi reménnyel.
Későn ébredezik a kukucskáló, bimbózó nap,
még a fagyszobor is fény-melódiára fakad.
Suttog a csend,
ködfátyolban leng.
Lecseppen az égi, hajnal-jeges táj-ébredés,
szinte szétterül a szürke csepp-könnyezés.
Feketén heverészik a lomha hegy-koszorú,
januári merengésben a létezés nem szomorú.
Honol a csend,
pszichédben zeng.
Roppan a befagyott, új évi lélek-álmodozás,
hit, reményre mosolyog az élet-vágyakozás.
Jégen siklik a lét-szagú, tündöklő kép-tükör,
Szélesedik a szépre kacsintgató, jövő-látókör.
Nyílik a csend,
csipketakarón ömleng.
- Gáthy Emőke: ” TRANSZFUGIUM ” – Olga Tokarczuk
A jégen szétcsúsznak Radnóti szavai
Sűrű feketén a téli sötéttel
A hajnal lépte szinte már lecseppen
Versenyben egy szánkó rikító fényével - Horváth-Tóth Éva: Szánkózás
A felhők alja koszos szürke,
mint hólétől ázott nadrágszár,
az eresz álmosan csepereg,
sötét a jégcsap is fény híján,
a tegnapi fehér feketén
loccsan, mint kávémba a cukor,
hát elkeverem az ébredést,
míg várom a felkelő napot.
Oda a hópaplan, a hideg,
meg a sok tejszínű pilinke.
A szán alá való, hát mi lesz?
Emlékkel szívem, hogy csordul tele?
A vastalp csak szikrát vetne most,
sapkán a bojt se lengedezne,
domboldalon rekedne a mosoly,
s a sárba ragadna a jókedv.
Elolvadt a hó. Oda a tél,
a gyerekkor. Szép volt az a domb…
Nincs szánkóm. Van kávém, feketén.
Pirkad. Én meg ébren álmodok.
- Holécziné Tóth Zsuzsa: Egy téli nap története
A három unokatestvér: Karcsi, Tibi és Attila a téli szünetet Pilisszentivánon, a nagyszüleiknél töltötték. Nagyon szerettek együtt játszani – különösen akkor ha nem voltak szülői felügyelet alatt – mert így a csínytevéseikért ritkán kaptak dorgálást. Este sokáig kártyáztak a nagyapjukkal, így másnap elég későn ébredtek. Nagy volt a lelkesedés, mikor meglátták, hogy odakint sűrű pelyhekben esik a hó. Alig várták hogy a mami elkészítse kedvenc reggelijüket a budás kenyeret. Egymással versengve ettek, hogy minél előbb az udvaron lehessenek. Nagyapjuk már sötéttel kiment havat lapátolni, óriási kupacokba halmozta az udvaron, így a nap hóember építéssel kezdődhetett. Bogáncs kutya rossz piros lábasa szolgált fejfedőül, szemnek-szájnak találtak a kamrában szenet, az orrához mami adott répát… Egykettőre elkészültek vele hárman, sőt még egy hókutyát is formáztak mellé , hogy legyen ami őrzi.
Ebéd után, amikor kisütött a nap, és a szürke felhőket messze űzte, a gyerekek szánkózni indultak a Slötyi feletti dombra. Egymás húzva, tolva, közösen lecsúszva gyorsan telt az idő, már haza kellett volna indulni, mikor Karcsi kitalálta, mi lenne, ha tó jegén is megpróbálnának szánkózni? Ott aztán biztosan jól fog a szánkó siklani! A gondolatot tett követte, és a három gyerek pillanatokon belül lecsúszott a dombról a nádas mellé.
Először ketten ültek a szánon: a két kisebb, de utána úgy döntöttek, a következő menet Karcsié, majd Attila és Tibi jól nekiveselkedik, és belökik a tó közepe felé. No hát ezt nem kellett volna! A fiú lábát felemelve, fékezés nélkül siklott mindaddig, míg a jég egy nagyot nem roppant, és a keletkező hasadékba orral bele nem csúszott a szánkó! Karcsi a hirtelen fékezőerőtől hátra vágódott. Ettől persze még nagyobbat reccsent a jég, és ő ijedt kiáltással hívta a kicsiket segítségül. Tibi a kiáltozás hallatán el is indult felé a jégen, de szerencsére Attiának eszébe jutott, amit a tanító néni a téli szünet előtt mondott környezet ismeret órán: ha valaki alatt beszakadna jég, létrát kell hozni és ráfektetni, mert különben tovább törik és beleeshetnek. Így azután odakiálltott a befelé csúszkáló Tibinek:
– Azonnal gyere vissza, mert kettőtök alatt beszakadhat a jég! Én rohanok ide a csárdához, biztos van a bácsiknak létrája, hozok segítségét!
A megszeppent Tibi visszacsúszkált a partra, szegény Karcsi pedig mozdulni sem mert a szánkó mellett hasalva. Kezével még mindig görcsösen szorította a kötelet, amellyel korábban a szánkót irányította .
A történet jól végződött, két pincér egy hosszú létrával a fiút szánkóstul a partra húzta.
A nagy ijedtségen kívül semmi bajuk sem lett. A nagymama ugyan megdorgálta őket amiért csak sötéttel értek haza, de amikor elmondták mi történt, azt se tudta melyiket puszilgassa: az okos Attilát-e, aki a felnőttektől kért segítséget, vagy a még mindig megszeppent nagyfiút, aki már tudta, bizony a kalandjuk akár tragédiával is végződhetett volna.
8. Takács László: Tétova idő
Tél hava lüktet szívünkbe idebent, már tombol a féktelen élni akarás.
Megélni szerelmet, múltat és jelent,
úgy ahogy soha még senki más.
Gyönyörű lelkünk a tétova időben
pillangószárnyon suhan át nesztelen.
S míg millió remény gyúl ifjúi szívünkben,
létünk benne örök, s a szerelem végtelen.
- Takács Mária: Téli idill
A télesti tájban járva
léptem alatt roppan a jég.
A sötéttől körülzárva
reám borul az alkonyég.
Szinte hallom a csengőszót,
gyorsan felnézek az égre.
Vajon meglátom Télapót?
Talán eljön hozzám végre?
Egy hullócsillag szállt alá,
vagy lehet, csak egy meteor?
Száguldása így lett dallá,
és rám hullott a csillagpor.
Csendben havazott. A tájat
hófehér lepel takarta,
s míg így vártam a csodákat,
csendem, csitt, megzavarta
egy kis fürge, szürke nyuszi,
szinte elmerült a hóban,
ugrott a kis alamuszi,
s én néztem utána szótlan.
Az éj feketén ölelte,
karolta a kopár fákat,
hideg jégpáncél köpenybe
öltöztetett minden ágat.
Lassan pirkadt, jött a hajnal,
bíborszínre váltott az ég,
s a fáradt nap színarannyal
festett át mindent, ami kék.
A vakító hóbuckákon
megtört a napsugár fénye
s a csodás téli pusztákon
sejlik a tavasz reménye.
- Szolnoki Irma: Hajnal
Még téli sötéttel ébred a hajnal, roppan a hó a talpam alatt. Sietnem kell, későn keltem, de mielőtt munkába indulok, szórok a madaraknak egy kis ennivalót. Csordultig töltöm a tálcákat, a napraforgómagok feketén sötétlenek a madáretetők fehér hósipkái alatt. Van még időm, állok a hidegben, nézem a kertet. Oly szép minden! Fejem felett még az éjszaka szürke sűrűje takarja az eget, de a hajnal lépte már beköszön az ég alján. Aranyló fénnyel kel a Nap, visszatükröződik az eresz alján sorakozó jégcsapokon. Úgy szikrázik rajtuk a napfény, mintha egy orgona sípjain játszana. Szinte hallom a hangokat, ahogy az olvadozó jégen lecsusszannak a vízcseppek, majd halk koppanással lecseppennek a földre. A tegnap könnyes üzenetét írják az eresz alatt felejtett szánkóra.
- Dobó Georgina: Hajnali szerelmünk
Teli a zsák, repül a szán,
Üzenetem későn talál rád!
Feketén-fehéren látom a kék eget,
Hol az égből szemed rám mered.
Száll a trojka a friss jégen,
Éget a nap a szürkeségben.
Sűrű köd lepi be a tájat,
Visszautasításod már nem fájhat.
Hajnalban ébredt szerelmünk,
Fiatalságunk hajnalán,
Szemeid tükre még mindig szíven talál.
Pedig a suli padjaiban külön ültünk.
Száll a trojka a friss jégen,
Éget a nap a szürkeségben.
Sűrű köd lepi be a tájat,
Visszautasításod már nem fájhat.
Tudd, van egy lány, kinek szíve tied,
Érezd, melegítse télen ez lelked.
Újra láttalak, látogatásod öröm,
Még akkor is, ha ez nem tart örökkön.
Száll a trojka a friss jégen,
Éget a nap a szürkeségben.
Sűrű köd lepi be a tájat,
Visszautasításod már nem fájhat,
Csak széttép, gyötör és kínoz,
Hogy sokára értem oda a buszhoz.
Tudd! Rettentően szerettelek,
Itt az idő téged elfeledni végleg.
Döcög a trojka, olvad a hó,
Hogy szinte már jó!
Megáll a szánkó,
A Balaton partján elbúcsúzni fájó!
Süvít a szél, elsöpör minden fájdalmat,
Távolodó lépted olyan, mint a déli harangszó.
Pusztulás és ebédcsalogató.
Vacogok, fázom, semmim sem maradt!
Csak ez a sikló.
- Jószay Magdolna: Januári hajnal
Januárban még sűrű, fekete a hajnal.
Néhány ablak dereng csupán fáklyaként,
muszáj indulni, vagy másért virrasztani.
Fekete tömegbe lépek szürke élőként,
rettegve a jégtől, vajon hova lépek?
Lélegzet-visszafojtva osonok, mintha
a bent tartott levegőfagy megvédene,
hallom a tél ura hajnali hangját,
szinte belekarolok, talán megkímélne…
E jeges csordulástól épp eléggé félek.
- Kisznyér Ibolya: Hóesés
Az ég sűrű sötétje múlik lassan,
a nap lustán nyújtózkodik, morcosan,
bágyadt sugarával rúg felhőpaplan alatt,
talán mozgatja elgémberedett tagjait.
Csöndes szürkeség terjed sejtelmesen,
majd hópihék táncolnak a téren,
mintha égi ecset festené a tájat,
mesevilág tárul, varázsol füvet, fákat.
Gyermekek csengő kacagása szívet vidít,
hóembereket terem családi szobrászat.
Néhány tekintet a távolban élő szívre sajdul,
a tél metsző hideg, jeges lehelete jajdul.
- Kalocsa Zsuzsa: ködfátyol
Hólepel borítja be a tájat,
unottan tekint a szürke felhő,
csipkébe öltözteti az ágat,
csillagfény sem tündököl a fenyőn.
Jégvirág költözik az ablakra,
porként sziporkáznak a hópelyhek,
ezüstös ködfátyol lebben, halkan,
most, mindenről a tél könnye pereg.
Viharos szél magasba reppenti’,
felhőkön át szitáló hódara,
majd a keringőjüket ellejtik,
hol fénylő a csillagok sugara.
- Gáspár Klára: Szánkózás
A hófehér havon szánkók siklanak,
a sok gyermek vidáman nevetgél.
A kanyarokban jobbra, s balra ringanak,
amíg mindenki a völgybe nem ér.
Lábuk vizes, kezük elfagyott,
a köd bizonytalanná teszi az utat.
De szemük így is felragyog,
nincs mi elvehetné boldogságukat.
- Keczely Gaby: Röppen a szán
Hideg téli hajnalban
röppen a szán a jégen
a súlyos felhő alatt
roppan a mély sötétben
- Gáspár Klára: Téli erdőben
Megdermedt fákon a téli nap simogatása,
testükben a harkály élelmet keres,
az apró madár kopogtatása,
a természetnek így jelez.
A hó birtokba veszi az erdőt.
minden a fehér takaró alatt.
A sűrű ködben én elvesztettem az időt,
de a téli csend most nyugalmat ad.
- Szabóné Horváth Anna: “Január”
Gyermekkorban szánkózik gondolatom
télanyó ködfátylán túl,
hol a fakó nap hunyorgott az égbolton.
Amikor még voltak sikoltva sikló szánkók,
őrülten őrjöngő telek,
átázott lábbelik,
jégvirágot nyíló ablakok,
de bennünk virult virgonc kedv,
s mosoly -pír ült öröm-arcokon.
Most üvegszemű tócsák
meredten mélázva várják a havat.
Hiányzik a gyermeki kacaj,
a szürkeségben szálló zsivaj,
múltat fedő fehér kezdet,
mely takarta a puszta létet.
S a jövőhöz hintett életkedvet.