- Szabó Eszter Helka: Fel-feldobott kocka
A kockát néha túl magasra dobtam.
Szakadékba estem, betegségbe vesztem.
Kipróbálni magam hol ebben, hol abban,
ez a vágy űzött és hajszol máig is.
A hatos, bevallom, ritkán sikerült,
többnyire csak az egyes teljesült.
Tanultam: ha minél többször próbálkozom,
azzal a nyerési esélyemet többszörözöm.
Fel-feldobtam hát azt a kockát újra,
s máig remélem azt, hogy hátha.
Föl-földobott kő – Ady versét mindig utáltam.
“Csakazértis” tapsikolnak lelkemben jázminok,
akkor is, ha érzem, körülöttem minden inog.
Mondd, mit érlel… e verset szavaltam,
megtanultam a Hazám ciklust, fújtam fejből.
Sokan biztattak, sosem disszidáltam innen,
hiszem, hazám az egyetlen kincsem.
Nincsen semmim, mire azt mondják: vagyon.
A szerencse itt hagyott a parlagon.
A kockámat máig is őrzőm,
bár néha olyan, akár egy börtön.
- Kristófné Vidók Margit: Bűnös szenvedély
Még egy utolsó dobás
biztatom magam,
hallom koppan a pohár
perdül a kocka.
Szívem torkomban dobog,
kezem ökölbe;
miközben fohászkodom,
nézem bűvölten.
Ereimben száguldó
szenvedély lobog,
ez vagyok én; áruló
csökönyös, konok.
Hányszor fogadtam hévvel
nincs játék, kocsma,
mégis újra betértem,
játszottam lopva.
Egyetlen derűs estém
darabokra tört,
zakatolt, zúgott elmém,
veszteség gyötört.
Torkomon hurok feszült,
s mindez nem elég,
életem mélybe merült,
káosz; üresség.
Gyönyörűen elképzelt
életút elszállt,
ragyogás, fény a pénzen,
vonzza a prédát.
Én csak eszköze voltam,
ördögi tervnek,
perdült, fordult a kocka,
elvesztem benne.
- Klotz Mária: Elmélkedés
Torkomra hurkot kötött a levegőtlen sivár sors,
rám szurok-átkot szitált a rozsda, való-vas-világ,
csavarodnak óráim, fakó ékszer a létezés-bross,
derűs estémen a kő-fájdalom keserűsége kirág.
Zokogjak? Könnycsepp sem csordul szememből,
élem kegyetlen életemet, járom a gennyes utakat,
ágacska-rügy bimbózik nyűtt, bágyadt testemből,
élni, virulni, kitörni szeretne a lappangó duzzanat.
Egyetlen létem vágy-virradatkor keserűen ébred,
gyönyörűen rakja össze szirom-mozaik napomat,
égő, nagy szemet megpillantva égi mezőre téved,
Jóisten meghallgatja a szívből ömlő dúr-dalomat.
Akarat-paloták dőlnek össze, épülnek újjá bennem,
képességem tombol, agyam vérereimben de lüktet,
lábaidhoz kötözte bestoppolt lelkemet a szerelem,
szív-szófelhőd hab-enciánkék kéj-felhőben fürdet.
- Gáthy Emőke: “És kártya perdül, kártya mén”
Csak vesztésre jó kártyalapok
vagy dobókocka perdülése,
úgy kíséri gyakran napjainkat
szerencse – balszerencse szeszélye.
- Horváth-Tóth Éva: Élhettem volna
Az óra mutatója számról
számra renyhén moccan
a napot zokogja.
Estére fordult az idő,
lejárt, eljárt, odavan a ma.
Szoros hurkot csomóz
képzeletem az illanó
percek törékeny szárnyaira,
a kötél tán a húsig is bevág,
megsebzett múltam
összevérezett néhány
szép emléket,
amit nem kellett volna.
Torkomat a gondolat
vasmarokkal szorongatja:
megvolt mindenem.
Volt ágyam, fenyőgyanta
illata bújt matracába,
asztalom is friss kenyérrel,
damasztfehér csenddel,
és a boldogság morzsáival.
Volt szobám, meghitt estém,
fény az olvasólámpámban,
meg a szívemben.
És vérereimben ott keringtél,
mint egyetlen, örök.
Most körém csavarodnak
az éjszakák, aortám
ágán levél a magány,
és a valaha derűsen ragyogó
csillagok rólad faggatnak.
Megvolt mindenem.
Ágyam, asztalom, fényem,
csendem, estéim veled.
Most napjaim vannak,
vánszorgó mutatók az órán,
szárnyaszegett emlékek,
vérereimben kering a nélküled.
És a gondolat, hogy
élhettem volna még veled…
- Takács Mária: Kihűlt szerelem
Torkomra hurkot szorított a lét,
menekülni tőle úgy szeretnék.
Tűzbe vetném oly csalfa arcképét,
de nélküle én, mondd, hogy élhetnék?
Párás szemeim egyre zokogják,
elhagyott, elment, fáj minden órám,
némák lettek a tüzes éjszakák,
kihűlt a szív a bánat folyóján.
Vérereim, dib-dob, csak lüktetnek,
egyre hevesebben, egyre jobban,
érzik hiányát, de csendesednek,
remélik, minden újra fellobban.
Tovatűnt a szerelem. Nagyon fáj.
Azt hittem, én vagyok az egyetlen,
de rám se néz már, nem hat rá bűbáj,
elhidegült tőlem. Mily kegyetlen.
Fáj minden estém, fáj minden percem,
nélküle hideg, jeges az ágyam.
Arcomra fagyott minden könnycseppem.
Csitulj hát, ne kínozz, csitulj vágyam!
- Gáspár Klára: Lassuló másodpercek
A zsinór,
melyen át táplált,
hurkot tekert a torkomra.
Vérereimben
minden vibrált,
így indultam utamra.
Mindez nem hagyott
rajtam nyomot
egyetlen percig se.
Élveztem én
minden pillanatot,
csupa szépség tekintett
szemeimre.
A sok derűs estém emléke,
a gyönyörűen ragyogó
éjszakák.
Mélyen vésődtek
elmémbe,
és bánatomat ők
felfalták.
Most rám a csalódás indái
csavarodnak,
gondolatom
zavartan vándorol.
Nem tudom,
nevessek vagy zokogjak,
engem ezer érzés
ostromol.
A fény végtelen türelme az,
melytől élénkségem
lassan megfakul.
Mintha már célom se nagyon volna,
és érzem,
hogy az elmém darabokra hull.
Az órám
lassabban veri a másodperceket,
a holnap szeméről
már nem veszem le fátylamat.
Ez a ritmus óvatosan
lassítja versemet,
és a tükrömben látom,
hogy az időm egyre jobban elhaladt.
- Kisznyér Ibolya: Tökéletesség csapdájában
Élhettem volna gyönyörűen,
ám nem volt képességem rá,
örök elégedetlen magam,
mint kit zsémbes öregként, időhurokban
repítettek vissza, kisded testébe, vétlen,
égő tudásvággyal, kényszeres megfelelésben.
Ha keserű vagyok is, életemet élem.
Mély szomorúság sötét virága
nyílik megrepedt szívemen,
mint sziklák közt virító apró remény.
Nem vagyok magányosabb, mint az
ki bizonygatja látszat-boldogságát,
irigy, s feledte már okát,
ablakból les, szürke függönyön át,
nyomorban álmodja lehetőség álmát.
Ha csavargok, szabadon teszem
és néha kávézóban ücsörgök,
rákönyökölök a pultra,
nem írják elő törvények, hogy
ott maradjak-e végleg,
vagy máshol álmodozzam,
hogy az országot látom, járom.
Élhettem volna gyönyörűen,
de a tökéletesség kergetésében,
az örök küzdelem nem engedte,
hogy lelkembe költözzön
hófehér, fénylő béke.
Élhettem volna gyönyörűen,
de önmagam ismeretében érzem,
még álmomban sem sikerült elképzelnem.
Valaminek az eszköze vagyok,
tán titokzatos sorsnak,
az élet-folyóján szélverte hajóm,
s hányódom erre-arra, változom,
hogy a tengert elérjem,
s gyönyörű kékjében nyugalmam megleljem.
- Keczely Gaby: Reménytelenség
Minden adott, hogy létem derűs legyen,
de vérereimben lüktet végzetem.
Elhagyatottabb már nem is lehetnék,
mintha nyirkos szalmazsákon aludnék.
Dübörög, zsong körülöttem az élet,
pedig ebből soha semmit nem kérek!
Elveszítettem jólétem – kallódom,
lelki reményteleségben – hányódom.
- Kutasi Horváth Katalin: Kockaélen
Voltak derűs óráim,
mikor nem vetett hurkot
torkomra az élet.
Voltak képességeim,
s szerencse is kísértett,
megtapasztalhattam
a boldog, önfeledt létet.
Volt, mikor vérereim
felpezsdülve hirdették:
én vagyok az egyetlen,
ki átélheti mindezt
így, ahogy senki más,
s gazdagnak hittem magam,
de elvesztettem annyi mindent,
s ez is azzá tett, mi vagyok,
bár meglettem volna
a fájdalom nélkül,
s élhettem volna gyönyörűen is,
de akkor más nézne most
farkasszemet velem.
A kockát elvetették,
s addig jó, míg pördül,
s nem rajtam gördül át.
- Dobó Georgina: Karjaidban álmodni
Óráim peregnek, az életem lassan a végéhez közeleg.
Derűs napjaim véget értek, nem kísértettek eddig sem minket.
Egyetlen álmom, hogy rám szegezd tekintetedet,
És csak ennyit mondjál, szeretlek, te vagy a mindenem.
Veled szeretném leélni hátralévő éveimet.
Zokognak a csillagok is a fekete ködben,
A hurok a torkomon lágyan rezzen,
Visszafolytott sóhajom a levegőben halkan rebben,
Nem vágyom semmi mást, mint örökké karjaidban álmodni ébren!