- Horváth-Tóth Éva: Fölém hajolnak a fák
Fölém hajolnak a fák
édes rüggyel teli ágai,
zümmög és dong a sok szirom,
s mint illat-vízesés lezuhog
lábam elé a nektáros tavasz,
a harmat üveggolyóiban
fosszilis fénysugár pihen,
míg szilaj folyókat csiklandoz
a langyos szellő és a nád
zöld levelén rigófütty birizgál.
Bársonyos zsöllye a rét,
benne moha a puha párna,
rajta száz virágból hímzett minta,
a természet varrta vásznára,
a fűszálak az égig érnek,
felhőcskéket csiklandoznak,
aortám üregeiben fészkelődik
kék pelyheit igazgatva
a csönd könnyű madara,
és virágos ágáról, ha felröppen
maradok kint egyedül,
bent önmagammal, fölém
hajolnak a fák, mint az Isten
és szirmaikkal mosolyognak.
- Holécziné Tóth Zsuzsa: Tavasz volt
Elindult egy hosszú útra, járta a vidéket,
csönd volt a fák alatt, ő is halkan lépett.
Szétáradt benne az öröm, a tavasz lélegzete,
hiszen mindig a természet volt az ő lételeme.
Virágok nyíltak,, kelyhek kitárultak,
méhek és rovarok benne nektárt szívtak.
Zúgó vízeséssel, lefutó patakokkal
versenyezve haladt, dacolva sziklákkal.
Felszippantotta őt a tavasz varázsa,
a fák üde zöldje, a tisztás csodája.
Apró kis növények dacoltak az árral,
nem akart mást tenni: szárnyalni madárral.
Hegyen túl hallatszott sziréna zúgása,
háború dúlt alant, nem volt maradása.
Értelmetlen harc folyt, feldúlták otthonát,
Messzire menekült, elhagyta hazáját!
Elhalkult szívében a tavasz csodája,
vészterhes napokon a pusztulást látta.
Ember vigyázz! Holnap tán te leszel
kit hatalom elűz, s felszippant a rendszer.
- Klotz Mária: Harcos tavasz
Megéledt a télidő dunnája alatt szunnyadó természet,
benne pislákolt a tavaszi földillattal átitatott remény.
felszippantotta könnyeit a bágyadt, gyűrött enyészet,
szétáradt bugyrában a kikeletet ámító gyémánt-fény.
Felolvasztotta a zimankótól megdermedt könnyeket,
befészkelődött otthonába az újfent kacsintó tettvágy,
vágyódva szemlélte a bimbózó rügyfakadás-szépeket,
végigterült hegyormán a széltől lengő boldogság-ágy.
Rovarok, fűszálak, madarak harsogták a béke dalát,
hullámzott, hangzott dallama az enciánkék légtérben,
élt, de feldurrantotta tank, ágyúszó zümmögő agyát,
élő ember lassan nem tudja, hol tengődik a térképen.
Harc-hasadékban ordít az elhalkult szabadság-világ,
vérfürdő pusztít a füstös, kín-kegyetlen harcmezőn,
csönd-sírjára készül az elhervadt, lepréselt élet-virág,
éber álmában békére vágyik, imádkozva, reszketőn.
- Kristófné Vidók Margit: Ámulni a csodán
Tavaszi-hold fénye lassan andalog,
új világról susognak a patakok,
virágok szirmán harmatcsepp mosolyog,
hajnali bíborban tavasz-angyalok
kacagva bújnak azúr-tengerekbe.
Arany napsugarak kúsznak mezőkön,
balzsamos szellő folyókat cirógat,
langymeleg árad fagyos hegytetőkön,
végigterül, hullámzik, és zuhogva
omlik a földre, életet lehelve.
Zümmögő méhek, zsong-bong a természet,
égre feszülő nyári kék-suhanás,
benne most a mindenség csöndje lüktet,
megtelepszik ezüst nyárfák gyöngyhaján,
zöldellő fűszálon pillangó röppen.
Ámulni a csodán, élni szabadon
mint a magasban szálló szelíd galamb,
engedni, hogy béke-illat átjárjon,
érezni emberként most egyedül vagy,
látni fény vetül megtévedt világra.
- Keczely Gaby: Gyönyörű létem
Gyönyörű létem feledhetem,
hurkot dob rám az élet.
Vérereim beszűkülnek,
torkomra csavarodnak szépen.
Nyirkos szalmazsákon ébredek
s nem fogynak alattam az utak!
Virradatkor, ha éledek,
elhagyatott vagyok, urak!
Gyönyörű éltem feledhetem,
tenyeremben már az élet.
Az utódok kiröppenhetnek –,
nálam marad majd a végzet.
Dübörögve dőlnek össze
bennem a gyönyörű házak!
A háború mocskos bűze
összerombolja a vázat.
Gyönyörű létem feledhetem –,
bennem rút háborúk dúlnak.
Valaminek eszköze lettem:
gyönyörűség helyett rútnak!
- Takács László: Szárnyak
A szárnyak ott voltak hátul a kertben,
ajándék volt csupán, vagy érdem?
Kissé gyűrött volt, poros de nagyon,
amint elterült a rozsdás pázsiton.
Megemeltem, könnyű volt, olyan kellemes,
kitárva hatalmas, parancsolóan nemes.
Körbenéztem, hogy nem lát senki sem,
magamra öltöttem, most már kell nekem.
Sasokkal szálltam, tisztelt a sok madár,
nem volt előttem távolság, nem volt határ.
Az emberek ámultak, úgy lesték az eget,
ki az, ki közülük ily magasra emelkedett.
Álom és valóság, mindezt épp ki dönti el,
mi az, mi földbe dönt, s mi az, mi felemel?
Hol várnak vajon csodák, szép remények,
hol van az a megálmodott szabad élet?
Mert szárnyam nem volt biz nekem soha,
az élet lett csupán ilyen nagyon mostoha?
De szállni gondolatban bármikor tudok,
poéta lelkemmel szabad madár vagyok.
- Jószay Magdolna: Elhagy a természet
Járta az erdőket,
együtt élt a természettel,
vérévé váltak a folyók,
lázát vízesés hűsítette,
tengerek sodorták messze,
hegyek üdvözölték védő árnyékkal,
mezők köszöntötték tarka virágokkal,
s még a szakadék is védte,
mikor belezuhant, ha lépteit elnézte.
Sorra ölelte magához a fákat,
egyenként arcához emelte a virágokat,
fűszál simogatta, rovarok zümmögése
ha megfáradt, elaltatta…
Madárcsicsergésre ébredt,
oly eleven, pörgős volt számára az élet,
soha nem unta volna meg.
Aztán némaság tespedt a világra,
hol vannak a fák, folyók, virágok?
Hol az erdő, lepkék és rovarok?
Mi ez a csönd? Ez így embertelen!
Hová fajult minden, miért rideg a végtelen?
Maga maradt, teljesen egyedül.
Nem érti, csak érzi, az összes
szép és jó menekül, semmisül.
Lelkében dermedt némaság ül.
- Dobó Georgina: A béke galambja
Széttépett tollak, eltépázott életek
Tönkretett vidék, mesés zúgó folyó.
Ukrajna! Ez jár most fejemben.
Fájnak elhullajtott és el nem ejtett könnyeitek,
Mellyel hazátok földjét szentelitek meg.
Mi lesz veletek?
Mikor talál rá a galamb az olajfa zöldellő ágára?
Mikor száll ismét béke e háborgó világra
Mikor nyílik százszínű Szivárvány,
Világbékét kiálltván?
Mikor jön el az Örök, igaz Királyság?
- Kisznyér Ibolya: Feloldódás
Ki elindul felfedezni
csodás természet varázsát,
a táj kinyitja szép szívét,
hegycsúcson kész megújulni.
Meghallja erdő zúgását,
folyó fodrának meséjét,
mezők szelíd neszezését,
patak cserfes fecsegését.
Vágyik madarak dalára,
öröm száll szívébe, hallja,
fát ölel, az öreg bölcset,
érti a Minden-egységét.
Érzi rovarok szorgalmát,
színes virágillat árját,
szűnik a kívül és belül,
egybeolvad az Egésszel.
- Szabóné Horváth Anna: Tavasz-álmok
Jég markából, ha tavasz ébred,
elillannak a rossz érzések.
Megéled a föld apró sarja,
kíváncsi zengő madárdalra.
Virágszőnyeg fut erdőn, réten,
rovaroknak illatos éden.
Tarka lepke oly vígan táncol,
szép pöttyeivel elvarázsol.
Természet selymesen integet,
folyó szalajt ezüst vizeket.
Siet, vágtat messze locsogva,
pedig mennyi mindent csacsogna!
Vattacukor leng ég süvegén,
arany kitűző csillog hegyén.
Melegét szórja a világra,
tőle ébred új tavasz álma.
De csukva van még néhány karja,
hol a rettegés visszatartja.
Iszkol az élet, fészkét hagyja,
ágyúdörgés mi űzi, hajtja.
Fegyver ropog most e vidéken,
vaseke szánt a füstös égen.
Élet munkája riadt jászol,
kormos ég is vele gyászol.
Ártatlan is futni kényszerül,
halálhörgés elől menekül.
Otthagyva édes múltat, álmot.
Talán más, egy szebb tavasz vár ott…
Fehér galamb száll ég homlokán,
új álom nyílik szárnya nyomán.
Ég langy’ ölén BÉKÉT hint szerte,
sok-sok szeretet árad benne…
- Gáspár Klára: Elindult, hogy megkeresse
Elindult, hogy megkeresse
a dalt, melytől megnyugszik háborgó lelke.
Hallgatta a vizet a patak csobogásában,
a magasról lezúduló vízesésben,
a folyó hömpölygésében.
Követte őt egészen a kék tengerig.
Mikor azt gondolta, hogy célját végre elérte,
akkor látta, hogy a horizont vonalát anyahajók megtörik.
Elindult, hogy megkeresse
az érzést, melytől megnyugszik háborgó lelke.
A tavaszi szélben táncoló napsugárban,
az aranyat érő májusi esőben,
a búzamezőn felegyenesedő kalászokban,
a tó tükrén ragyogó ezüst sarlóban.
Mikor azt gondolta, hogy célját végre elérte,
akkor látta, hogy a túlparton ott állnak felfegyverkezve.
Elindult, hogy megkeresse
a hangot, melytől megnyugszik háborgó lelke.
Hallgatta a pollent elbűvölő méh zümmögését,
az éjszakában ezer tücsök ciripelését,
a mocsárban a békák hangos kánonját,
a fák lombjai közt elrejtőző madarak dalát.
Mikor azt gondolta, hogy célját végre elérte,
akkor látta, hogy vadászgépek szállnak fel az égre.
És még egyszer elindult, hogy megkeresse,
a csöndet, melytől megnyugszik háborgó lelke.
Az édeskésen repkedő virágillatban,
a vidáman mosolygó napsugárban,
a horizont mögött lángoló alkonyatban,
a bárányfelhő hófehér fodrában.
Mikor azt gondolta, hogy célját végre elérte,
a csöndet megtörte a feketén imádkozó holtak lelke.