Keczely Gaby: Tenyeremen
Tenyeremen sajdul a lét,
benne bánat, összehúzza.
Téged érhet néha ütés,
de végül mi késztet arra,
hogy mégis e sajgó tenyér
simogatásait hozza?
Légy ember, te! Húz e kevély,
sajgó érzés. Végül újra
tenyeremből serken a vér –,
erőtlenül ered útra.
Kalocsa Zsuzsa: Összetörik álmod
Néha szíved bele sajdul
s gyötör a bánat, hallod hangjuk,
ilyenkor összetörik az álmod,
végül szétfoszlik egy hajnalon.
A lelkedben legyen béke,
minden ember -nek van vétke,
de, te ne törődj most velük,
mert az lesz az ő végzetük.
Simító tenyér -rel vigasztald,
ráébred vétkére, s magasztal!
Petres Katalin: Anyai kéz
Simító tenyér felsajdult,
álmomban feléd elindult,
hiányodra hőkölt hirtelen,
majd bánat borult szívemre.
Számos növekvő formád
arcod, fejed ott rejlik már
a félúton eszmélő, dermedt,
levegőt simító tenyeremben.
Kisznyér Ibolya: Szeszélyes élet
Az ember tudatos lényét
formálja egyedi pecsét,
néha simító tenyér üt,
ősi vér sajdul, szíven üt.
Sír, zokog, ha bánat éri,
örömöt könnyel ünnepli,
végül megérve megérti,
a sors húzza, s ő követi.
Záruba Károly Valér: Szószanat
Verset olvasok, bennem kavarog Ladányitól a Dal.
Nagy tenyér jelenik meg,
elragadja a könyvet,
széthúzza a betűket,
légbe, földre repülnek,
de szavak el nem tűnnek.
Ködfelhő lesz belőlük,
s támadás ér felőlük.
Néha belesajdul fejem,
ha leüt egy szóelem.
Csak vigyázzak még arra,
ne botoljam szavakba,
tépnek, ütnek, harapva!
Félelmetes szószedet,
szerteszét keringenek,
s hiú jelzős főnevek
különöst kegyetlenek.
Ilyen csak ember lehet?!
Most értem meg így talán,
kit s mit ér szó igazán.
Tenyér újra meglegyint,
lesöpri rólam mi behint,
könyvbe bele rend szerint,
s versek végül mind megint.
Verset olvasok, tenyér s a torok ölt dallamot hamar.
Dobrosi Andrea: Éjszakák
Néha arcul csap a bánat,
ahogy annak tenyere leng,
és az ember belesajdul,
ilyenkor véges végtelen.
Majd az a tenyér csak megáll,
végül bizony nem üt tovább,
helyette egy simitó kéz,
ahogy dögönyöz kiscicát.
De ehhez egy dolog fontos,
hogy sirámom abbahaggyam,
ne vesszek fájdalmamban el,
mint kit nem melegít paplan.
Így most abba belebújok,
jó mélyre tolom, ami bánt,
s magamra húzok örömöt –
mert tőlem függnek éjszakák.
Holécziné Tóth Zsuzsa: Kit bánat sosem ért…
Az, kit bánat még sosem ért,
hogy értené, ki mindig szomorú?
Nem rezdül lelke más emberért,
kinek sorsa oly régen sanyarú.
Húzza görnyedt vállát a sok-sok bánat,
lelke sajdul egy szebb, egy jobb életért.
Végül csak megalkuszik, már nem lázad,
de szíve néha megremeg, egy símító tenyérért.
Kristófné Vidók Margit: Félelem
Néha elmerengek, mi is lesz végül,
koromsötétbe zuhanok, vagy fényre,
ilyenkor érzem szívem milyen rémült,
most nem egyedüllétre van szükségem.
Nem az utolsó perc az, ami nehéz,
az ember újfent csak magába roskad,
komor bánatban a simító tenyér
hiánya sajdul, és szorítja hosszan.
Üt és vág a hirtelen jött üresség,
az éneklő szél már viharrá dagad,
mélybe hull a szó, nincs többé menekvés,
de mégis csillanásnyi remény fakad.
Gáspár Klára: Ha majd üt az óra
A feléd fordított ráncos tenyér,
Egykoron simító, mára már csak remegő.
A te szíved is sajdul ilyenkor, testvér,
ha látod, hogy gyengül már a „ketyegő”.
Szüleinket csak egyre húzza le a kor, az évek,
de nem tölthet el minket a bánat.
Feladatunk, hogy minél tovább szépnek,
és boldognak éljék meg az órákat.
Végül, ha majd üt az a bizonyos óra,
fájdalmunkat enyhítse a biztos tudat,
hogy megnyugvással kerültek koporsóba,
érezve simító kezünket, mely lezárta útjukat.
Horváth-Tóth Éva: Néma madár
Tenyerem élet vonalán
sajdul a dallamtalan csend,
elakad a simogatás
csüggedt verőereimben,
bánat ólmos súlya nyomja
aortám íveit, s reszket
egy kék madár pitvaromban,
– kalitba zárt halk szeretet -,
didereg a dal a torkán,
de szárnyát szólítja a szél,
ölelés melegére vár…
mert az ember mindig remél.
Kutasi Horváth Katalin: Hollókörzés
Bánat sajdul a múltból,
Telhetetlen az ember.
Félénk, hűs tenyerünket
Mágnes húzza erősen.
Lassan összesimulnak,
várták ujjaink egymást.
Érzem most is a lelked,
Csókod foszlik az éjben.
Hol van, mondd csak, a mámor?
Érzed fellegek árnyán?
Hallod? Sóhajom illan.
Meddig várjam a választ?
Hollód itt köröz némán…
Győri Nagy Attila: Tartalom
Mit ér egy gyengéd
kéz, mely simogat,
megérintve testem
csábítóan hívogat?
Üres tekinteted izzón
vágyik röpke örömre,
mégis oly rideg az
érzet bőrömnek.
Mit ér a pofon
egy erős kéztől,
ha a szívem már
darabokra széttört?
Nem fáj már semmi,
amivel bántasz,
néma közömbösség
részemről a válasz.
Szív nélküli színjáték,
felesleges kellékek,
előbb szeretned kell,
hogy kezed érezzem.
Akkor már fontos lesz,
mi célból használod,
megüt-e vagy átölel,
tartalma lesz, meglátod.
Dobó Georgina: Néha
Néha szeret, olykor bánt,
Ölel, ragad, vesz vagy ad a kéz.
A tenyér múltról regél,
Jövőbe lát és néha kér.
Esd egy jó szóért, kenyérért, alamizsnáért.
Simítja arcomat, mint a lágy, őszi szél.
Csak ragyog, tündököl a fény,
S üzeni:
Ember!
Van még Remény!
Jószay Magdolna: Bánat sajdul
Mit ér bármily ritka öröm,
ha az embert bánat húzza,
s egy pici fényért égig ugrik,
hisz’ lelkét vájja örök éjszaka.
Mert a simító tenyér néha üt,
sajdul a szív, nem lehet boldog,
kiszámíthatatlan ritka fehér holló
a pillanat, mikor nem zokog.