BELEJÖTT, MINT KISKUTYA AZ UGATÁSBA
Kutasi Horváth Katalin: Stefan
Stefan jól fésült, elegáns, kimért, de rendkívül udvarias és figyelmes férfiú volt. Ő volt az egyik házigazdánk, egy tekintélyes német cég ügyvezető igazgatója. Pár napos munkalátogatás keretében Drezdában alkalmunk volt megismerni általa az echte precizitást, s mikor felbukkant makulátlan öltönyeiben, mindig az volt az érzésünk, hogy skatulyából húzták elő. Minden flottul ment, minden pillanatban a helyzet magaslatán állt, gondosan megszervezte a jól összeállított programok legapróbb részleteit is. Igen hatékonynak láttuk minden szavát, mozdulatát, intézkedését.
Az utolsó nap Stefan huzamos ideig semmiképp nem volt rávehető, hogy alkoholt fogyasszon a búcsúesten, pedig többen is próbálták koccintásra bírni. Jani volt a legkitartóbb, már mindannyiunknak kínos volt rámenőssége, intettük is, hogy hagyja már békén Stefant, ha ennyire nem akar inni, tartsa tiszteletben elhatározását, attól még mindannyian jól érezhetjük magukat, még a “renitens” Stefan is.
Kérésünk ellenére Jani nem adta fel az ostromot, s egyszer csak – talán épp Jani legnagyobb meglepődésére – Stefan mégis felhajtott egy kis italt. A legközelebbi kínáláskor már csak tessék-lássék ellenkezett. Egyre kedélyesebb és engedékenyebb lett, s egy idő után már ő maga töltött Janinak. Mikor úgy érezte, kissé meleg van a helyiségben, először csak meglazította nyakkendőjét, de később levette zakóját is. Miután meglátogatta a mellékhelyiséget, kissé csapzott “frizurával”, könyékig felgyűrt inggel, nyakkendő nélkül tért vissza.
– Jani! – kurjantotta Stefan, miközben felmutatta üres poharát, s Jánosunk készségesen újra megtöltötte, hiába figyelmeztettük, hogy vigyázzon, sok lesz… Stefanunk egyre felszabadultabbá vált, egyre jobban belejött az ivászatba, a felhőtlen mulatásba, olyannyira, hogy levetette cipőjét is, majd az asztalon termett, toppantott, kurjantott néhányat, danogatott, s valahogy még a zokniját is sikerült kilyuggatnia, mire sikerült lesegíteni az asztalról.
Ekkor még Jani is megértette, miért nem akart Stefan semmi áron se nekiállni az italozásnak, de kissé késő volt. Mivel az idő is későre járt, s házigazdánk tudta, hogy hosszú út áll előttünk másnap, szelíden rá lehetett beszélni, hogy függesszük fel a mulatságot, hisz mutatványa “igazán szép” befejezése volt a búcsúestnek…
02 Vermes Szeles György
De nehéz
Énekelt: De nehéz az iskolatáska,
Pedig ugrándozva ment az iskolába.
Ott sok mindent megtanult,
Az órákon megkukult,
Belejött, mint kiskutya az ugatásba!
03. Jószay Magdolna: Belejött…
Emlékszem, mit szenvedtünk, míg Dani fiammal tanultuk a cipőfűző megkötését.
Nem ment. Nem és nem, akármit csináltunk.
Már az egész család őt tanította erre a bonyolult műveletre, persze mindenkit figyelmeztettem, hogy tegyék mindezt a lehető legnagyobb kímélettel, különben nem jutunk előrébb…
Az hagyján, hogy óvodában nem tudta, még nagycsoportban sem, pedig novemberi lévén halasztós gyermek volt.
Hála istennek, hogy kitalálták a tépőzáras cipőt, a csizma meg egyébként is hótaposó volt akkoriban, ha meg lévén bundacipő, ott is igyekeztünk tépőzárasat, vagy végszükség esetén cipzárasat venni.
Még a testnevelés-foglalkozásokra is megoldottuk a problémát: vettünk egy tépőzáras vászoncipőt – sajnos, fehéret nem lehetett kapni –, s valamiféle ruhafestékkel varázsoltuk fehérré…
Aztán eljött az iskola, továbbra is csak szenvedtünk a cipőfűző megkötésével.
Melléültem, tanítottam:
– Látod, megkötjük az alapgörcsöt. A szál egyik szárát visszahajtod, áttekered rajta a másik kezeddel a másik szárát, amelynek a végét átdugod az áttekerés miatt keletkezett lyukon. Ha elég ügyes vagy, ez a lyuk minél kisebb, annál jobb, mert ha nagy, akkor az összehúzásnál előfordulhat, hogy megnő a hurok és ezáltal átjön rajta a másik szál teljesen, s a végén görcs lesz a vége. S mivel nincs hurok, gyermekem, a két vége földre lóg, te meg rálépsz és jól elzúgsz általa.
Hát, nem és nem sikerült.
Nem tudom, mi volt az oka, hiszen a 4 évvel idősebb nővérét annak idején már a bölcsődében, kétéves korában agyondicsérték a gondozónők, olyan jól ment neki az önálló öltözködés. Mondták, hogy egyedülien ügyes: csak kiteszik neki az aznapi ruhát és abszolút magától felöltözik, nincs rá gond. Óvodás korára a cipőfűző megkötését is profi módon tudta.
Daninak az öltözés sem ment simán. Még negyedikes korában is kijött az iskolából a nagy hóba úgy, hogy kacsalábon volt a hótaposó, pedig azt csak fel kellett húzni! Kérdeztem tőle:
– Danikám, téged egyáltalán nem zavar, hogy kacsalábbal van rajtad a csizma?
– Nem – vont vállat rezignáltan gyermekem.
A gombos-cipzáras nadrágokkal is baj volt: képtelen volt begombolni, még ha fel is cibálta valahogy a cipzárat! Istenem, mit szenvedtünk! Még szerencse, hogy akkoriban divat volt szabadidőalsóban járni iskolába. Mi tagadás, az én gyermekem abba járt! Gumis derekú, az az igazi!
Mikor érte mentünk, cseppet sem lepődtünk meg, hogy minden csálén állt rajta. A cipzáras dzsekiket havonta hordtuk ruhajavítóba, a gombosat meg vagy egyáltalán nem gombolta be, vagy ha a megszabott idő alatt egy, netán két gombot sikerült átdugni a kabátlyukon, azok tutira nem egymás párjai voltak.
Sapka széle félig begyűrve, hátul felgyűrve, oldalt pedig sehogy sem gyűrve. A sál – ha megvolt – úgy volt a nyakában, ahogy a jóisten megadta: ráhányva úgy nagyjából.
Istenem, mindig azon filóztam, hogy kész csoda, hogy ez a gyerek nem beteg állandóan! Hiszen szünetekben időnként kimennek… s öltözésnél már nagycsoportban sem segítenek különösebben, de iskolában? Többedik osztályban? Na neeee…
Akkor volt még gond, ha pl. ünneplőbe kellett menni, és netán aznap tornaóra is volt! Úristen! Hiszen a fehér inget végig ki kellett gombolni, a fekete nadrág derekát úgyszintén, le a cipzárt, átvenni a tornafelszerelést, majd a végén, időre visszacsinálni valahogy az egészet! Ünneplő fekete, fűzős cipővel már nem koronáztuk meg szegény gyerek tortúráit, mert soha nem ért volna oda a következő órára. Mindig kibekkeltük valahogy sötét színű, ám tépőzáras sportcipővel…
Közben persze folyamatos volt a cipőfűző megkötésének tanítása.
Párom kitalált egy egyszerűbb módszert. Mégpedig: miután megköti az alapgörcsöt, mindkét szárának hajtsa vissza a felét, ha tudja, vegye szorosra, és így csináljon egyszerűen még egy ugyanolyan görcsöt, mint az alapgörcs.
Volt vagy ötödikes szegény gyerek, mire ezt a módszert megtanulta. Logikusabbnak tűnt neki, ha mindkét kezével ugyanazt csinálja, egymás tükörképeként!
Volt nagy ünneplés, mikor az első cipőfűző-megkötés sikerül! Majdnem vállon hordtuk végig diadalüvöltéssel a lakásban a „kisdedet”!
Évek hosszú kérdése volt, de belejött a végén, mint kiskutya az ugatásba…
04. Dobrosi Andrea: Belejöttél…
Most elmondom neked.
Mikor megszülettél, forrón izzott a föld, s az aranysárga nap nem győzte magába szívni az izzadságcseppeket. Örültem neked. A fájdalom szikrájában te lettél a fény, szinte belevakultam a gyönyörbe.
Egy probléma volt csak. A csecsemők szokásait semmibe véve, erősen tiltakoztál a szopizás ellen, sehogy sem voltunk egy hullámhosszon. Jól kezdődött a kapcsolatunk. A kórházban még kaptál cumisüvegből anyatejet, amit még otthon is tudtam pótolni valamelyest, de azért az nem az igazi. Olyan művirág-fílinges.
A hőség töretlenül harapdálta az elviselhetőség csontját.
Átjött hozzánk a védőnő. Mint utóbb kiderült, később az (akármelyik) év védőnője is lett. Hát… nem csodálom!
A nyitott ágyon feküdtünk. Mi szélen, te középen. Állítom, a juharszirup nem tapad úgy a palacsintához, mint ahogy én akkor a takaróhoz. Hiába is, erőltetni kellett a dolgot, na. A védőnő elég erélyes volt, de te se voltál rest ellenszegülni.
Egyszóval gyakoroltuk a szoptatást. Mondjuk az jól esett, hogy nem kellett pólóban feszítenem a nagy melegben, de az már kevésbé, ahogy összepréselt bennünket a nyár. Ezt a programot még vagy kétszer-háromszor megismételtük, na nem azért mert olyan élvezetes volt, az eredmény még váratott magára.
Sajnálom Kicsim, de nem te nyertél. Én is csatlakoztam a szoptató anyukák csapatához, s szerencsémre a hidegfront is megérkezett, már amennyire júliusban hideg lehet.
Egész flottul ment a dolog, tejem is volt, fejőgépem is, ráadásul sikerült összehoznom a kettőt. Nem csak az összhang volt meg közöttünk (a szopizás nyugalma), de a fagyasztóban is gyűltek a tej adagok, arra az esetre, ha ismét lázadni lenne kedved.
De nem volt. Prímán bírtuk a dolgot, egész kilenc hónapig.
Aztán, hogy a fogacskáid kibújtak, és én közöltem veled, hogy nem kérek akupunktúrát, visszatértél az eredeti helyzethez, hogy csak azért sem. Át is álltam a szilárd táplálékra, s időnként még kaptál lefagyasztott tejet.
Pedig nagyon belejöttél a szopizásba, s most, sok-sok év után, – így tél felé – szívesen izzadnék veled az ágyon.
05. Varga Katalin: Lábra állok mindig
Üdvözlet mindenkinek Fehér-országból. Behozták a mentős fiúk mind a harminckét kilómmal együtt.Ide a kórházba, az Ortopéd sebészetre.
Mivel a rendőr már biztosan nem írt volna fel gyorshajtásért. Araszolva közlekedek már, mint a hernyó, fáj minden lépés.
Nosza, be azzal a méretes csípő protézissel.
Röntgen,vérvétel, rajtam a frásszal telik el az első nap.
Második leszek, közlik velem másnap reggel. Nem ehetek, nem ihatok már. Gyakorlaton lévő fiatal srác helyezi fel nekem a katétert. Zavarban is vagyunk, mind a ketten.
Nagy keresés indul, ” mázsáim ” miatt alig találnak nekem műtős hálóinget. Végül csak sikerül, egy elegáns darabot kapok.
Már hallom is,értem jöttek.
Nagy az öröm, milyen pille a súlyom. Mondja a fiatalember.
Előkészítő, kicsit ráz a hideg, főleg, amikor a hideg ,műtőasztalra tesznek.Azt mondják, még egy beteg elférne mellettem. Milyen kedvesek.
Gerincérzéstelenítés, a tűt megkapom emlékbe. De jó.
Jön a Főorvos, meg az asszisztáló orvos.Neki csodás szemei vannak. Lesz miben gyönyörködnöm, műtét közben.
Kinek a lábát emelgetik itt? Én ugyan nem érzek semmit.
Felgyorsulnak az események. Elszívó szörcsögése. Ez az én vérem? Kalapálás, fűrész.
Hoppá, elindul velem az asztal. Jókat derülünk a műtős fiúval ezen.
Mosolygok, közlöm az aggódó kérdésre, hogy jól vagyok.
Vége? Ennyi volt,
Még egy kis Intenzív, aztán már tolnak is vissza. Később egy röntgen. Délután rosszullét.Majd alvás reggelig.
Cicamosdás Gyógytornásznő..Aztán vizit. Közlik velem, a műtét sikerült, kapok egy kis vért.
Végre, a harmadik napon felkelhetek. Első utam a mosdóba vezet. Nem kell ágytál, katéter meg főleg nem.
Dicséretet kapok, mert végig masíroztam a hosszú folyosót a járókerettel.Pedig fáj a térdem, meg a csípőm is. De nem adom fel.
Mondom is nagy vidáman: Belejövök a menésbe,mint kiskutya az ugatásba.
Így legyen!
06. Dittrich Panka
Papa és a számtech
Petike elhatározza segít papájának, hogy megtanulja a számítógép kezelését, hogy könnyebb munkát találjon, és több pénzt is kereshetne így. Naponta többször is leckét ad neki.
– Papa, akkor most összegezzük, hogy mit tudsz a gépről?
– Hagyjuk, öreg vagyok én már ehhez…
– Jaj papa! Gondold azt, hogy te vagy a gép! Meglátod menni fog!
– Gép? Én gép? Aha értem! Én vagyok az a személy aki számítok! Így már dereng!
– Ez az papa! Akkor kapcsolj be!
– Kapcsolok! Ha én vagyok a gép, akkor kezelnek! Beutaló nélkül! Bekerülök az operációs rendszerbe! Aztán alkalmaznak mint entert. Benne leszek a sok ezer programban! Egyedi felépítésem lesz! Végre-valahára működni fogok, közre működni! Közreműködöm! Ha a szoftverem fizikailag jól lesz beépítve. Tele lesz a táram! Működni fognak a kompatibilis részegységeim is! Ez jó! Még viagra sem kell, de vigyázzunk a kellemetlen lopakodó vírusokkal! Azok a fránya trónkövetelők, még Trójáról is jöhetnek! Monitoron is látható leszek! Megjelenítés! Egyszerre több helyen, több lapon! Mások is láthatják? Láthatnak! Ha hagyom! Mért ne hagynám hardver! Annál jobb, minél jobban vibrálnak a képpontjaim, ha nem is nekem, de másoknak biztosan. Megy egy klikk! Like!
– Nem Ilike, lájk az papa!
– A méreteken is állíthatok! Ami kicsi nagyobbnak fog látszani! Attól begeneráljon a vibrálás! Kisugárzásom is lesz! Folyadék kristályos. Akkor hozzám is szólnak! Megjelennek az emotikonok! Klikk Like!
– Nem Ilike papa, lájk!
– A látásmező is növekszik tőlem.! Ami lassabban is alszik ki! Majd azt szabályozom! Láthatóvá válik a láthatatlan! Olyan képpontjaim lesznek, felülírom saját magamat is. Az egér lesz a leghűségesebb barátom! Az továbbítja az impulzust amit küldök, átvált érintésbe…! Ott tapogatok! Oda ahova akarok és rám is tapintanak! Sőt, kattantanak! Ott is! A végén is! Like.
– Lájk papa!
– Az sem fáj, ha megosztanak! Mit számít a megosztott
megszemélyesítés! Közelebb érintenek, mint nászágyban az együttlét! Like!
– Lájk! Lájk!
– Tudom, az egér a beviteli eszköz, és én irányítom oda ahova, bár jobb az érintőzés. Like.
– Papa az lájk!
– Jól van na! Annyira beleélem magam! Nem megasztár, gigasztár leszek! Jutube! Használnom kell a klaviatúrámat is! A túrám, mennyi túrám! Több nézetben beállíthatok! Beillesztem magam! Ha nem tetszik bezár és kilép. Én is bazár én is kilép. Ha kell, mentem a menthetőt. Nincs menthetetlen! Itt nincs! Ha meg akarom örökíteni akkor meg copyright, sőt több oldalon home!!!! Micsoda élet! Tele tárral! Még tabulátorom is van! Nem dőlök össze! Mindig én léptetek! Like! Enter! Ami a lényeg! Még meghajtom is lesz! Azt hajtok amit parancsolok! Vizuális megtestesítés! Enter! Run! Dir! Like! Olyan paraméterekkel fogok rendelkezni még a végén sok ezer könyvtár adatbázisát demorizálom! Szerkesztő grafikusként, diploma nélkül úgy tördelek ahogy tetszik! Azt is aki nem akarja! Olyan nyelven ahogy óhajtom! Olyan bemeneti és kimeneti műveleteket hajtok végre, hogy megérint mindenkit a jpg-m! Szelektív impulzusosom! Királyság pókertárs. Az operációs rendszerem hálózatain egymagam szörfözhetek, vízdíj nélkül! Home! Nem leszek a periférián, még kikapcsolt állapotban sötéten sem! Én magam leszek periféria s kattan rám a Rija! privát profilja! Ő kijelöl én bejelöl, like szmájli, és működik a speciális billentyűm csak neki, csak magamnak! F1 F2 meg sem állok F-te-8-ig! Reggelre feljutok az alkönyvtárból a főkönyvtárig, modem karakter vagyok! Mindennemű szöveges program nélkül. Hihetetlen! Ha el nem felejtem a jelszót akkor magam kezelhetem az információkat! Nincs susmus! Itt mindennek nyoma van! Csak óvatosan mert követnek! Ha nem tetszik csak egy del és irány velük a lomtárba!!! dir lesz aztán neki ha nem nyugszom, mert adok a képpontjainak alighanem! Törlődik egy időre az ikonja, mint a szili konyha! A másik, a legfontosabb, olyan verzióban legyek, hogy agyban soha el ne szálljak, akkor tuti nem telepítenek újra és nem kell félnem a futtatástól, és kivételesen a processzor fejébe is belelátok. Én magam leszek saját processzora! Olyan népszerű leszek mint nép szavában a keserű!Ezt a szabadságot ezt az elvi békességet! Like!
– Ez az papa!
– Bárki kapcsolatba léphet velem tápomban az egység! Ha a hálózatomra kapcsol csak a nick nevem meg a kukac és aztán a pont és hu! Kész az összeköttetés! Olyan ablakban leszek és olyan ikon amilyenné konvertálom magam! Az csatlakozik akit hagyom, hogy csatoljon! Ha nem fér el bennem, hát tömörítve, hogy legyen aztán mit kicsomagolni! s lehúzni a cip-zárt. Ahhoz, hogy végképp élve maradjak, megkímélem magam tűzfalakkal! A kémek az USB kimeneten is chipet hánynak! Akárki nem férhet hozzám, csak úgy natúr! Nehogy megfertőzze az állományomat! Van, hogy sikeresen féregtelenítek! Megvannak és lesznek az erőforrásaim. Aki nem lájk annak meg ajánlom a kimeneti eszközeimet! Takarodjon a könyvtáramból is! No mappa! A védelmi funkcióim a legfontosabbak! Ha nem akarom a személyi állítmányaim a nyilvánosságra hozni, ha nem akarom, hogy tudják épp milyen állapotban vagyok! Vannak helyek, ahol rejtve, vagy ott lehetek a gépnél és mégis nem tartózkodom magamnál. Ez aztán az online! Nos ki gondolta volna, hogy még érzéseket is radiálok, mégis jól funkcionálok, hisz erre vagyok, leszek kódolva. Ha nem akarom, hogy kifussak muszáj mindig frissítenem magam! A memóriám nem hagy el. Rögződik, mint merem lemezemen a pirkadat!
– Jól van papa, úgy cincogsz, mint az egerem!
– Dehogy fiam, ezt úgy szokták mondani, hogy belejöttél, mint kiskutya az ugatásba!
– De papa, nem az a csúfneved, hogy „nagy kutya”?
07. Dobó Georgina: Belejött, mint kiskutya az ugatásba
A gimnáziumban kezdődik minden,
Ott kezd el igazán szeretni az ember.
Egyik pofont a másik után kapja,
Ez mindenkinek a sorsa.
Fel azonban mégsem adja!
08. Jószay Magdolna: Ugat majd a számla is?
Saját történetet írok le…
Négy éve vagyok munkanélküli, s az öregségiig még hat év… de túl idős ahhoz, hogy bárki is alkalmazzon. Persze, az ingyenmunka mindenkinek kéne… de hogy én sem fényből és levegőből élek, az azoknak, akik folyton szívességet várnak, nem jut eszükbe.
Tény, hogy nyomdában és kiadóban dolgoztam több évtizedig. Gyakorlatilag máshoz nem értek, mint az e helyeken megszerzett néhány író-szerkesztő-könyves szakmához, ezzel együtt mindig iszonyatos munkahalmaz nyomta a vállamat nemcsak a munkahelyen, de itthon is. Nem volt sem szükség, sem idő rá, hogy a több lábon állást egyedülálló, dolgozó, kétgyerekes anyaként forszírozzam. Egy nyomorult számlát sem írtam még soha…
Így történt, hogy most, amikor a havi éhbéremért évi 30 nap egyszerűsített munkavégzésről szóló igazolást kell bemutatnom (sok egyéb mellett) azonfelül, hogy egyedülálló lakásfenntartó vagyok, hát muszáj volt valamit keresni. Kapkodtam fűhöz-fához. Természetesen még az olyan önkéntes munka, amiért nem kapunk pénzt, de netán mégis adnak igazolást a fentiek szerinti munkavégzésről cserébe, az sem megy ismerős nélkül!
Így történt, hogy egy rokonom tudomást szerzett élethalál-problémámról, és elvárt évente bizonyos időszakokban oktatási vállalkozásába, hogy számlát írjak. Nyilván állandóra alkalmazni a hiányzó 3,5 évre ő sem tud, a rokon.
Szülőknek, gyerekeknek, akik épp jelentkeznek a középiskolákba való felvételikhez szükséges szintfejlesztő oktatásokra – nekik kellett a befizetéseket számlákkal abszolválnom.
Az első alkalommal, mikor a folyosón leültem egy asztalhoz és rokonom pár perc alatt magától értetődő természetességgel lerakta a kellékeket – számlatömböt, pecsétet, miegymást – és elmondta a teendőket; meglátva az engem körbekapó szülők népes táborát, szinte pánikroham vett rajtam erőt.
“Uramisten, kizárt, hogy én ezt meg tudjam csinálni!”
Rokonom nem tudott segíteni, hiszen pont azért hívott engem – neki közben kezdődött az órája… nekem meg minden abszolút új volt. A szülők meg, ugye, hozzám jöttek minden kérdéssel, amire megint kínos volt mindig a bizonytalankodó válasz – hiszen honnan tudhatnám a másfél évtizedes, jól bevált gyakorlatokat e téren itt, ennél a cégnél?
Pontos, precíz vagyok alapból, ingyen is – így természetesen nagyon igyekeztem volna… épp ezért hibát hibára halmoztam. Szerintem nem sok hibátlan számla jött ki a kezem alól aznap. Éreztem, ég az arcom, még levegőt is elfelejtek venni, de hol ez, hol az maradt le vagy lett rossz helyre írva… nem lett aláírva… nem írtam dátumot… nem tettem pecsétet… nincs másolat, mert rossz helyre raktam azt a vackot… Ááááá, azt hittem, nem élem túl, a megsemmisülést vártam áhítva!
Volt, hogy visszajöttek a számlával, gyakorlottabbak nyilván észrevéve a hibát… volt, hogy a másolatot adtam oda az illetőnek. Volt, amelyiken több volt a hiba, mint amennyi nem. Na, akkor keressem vissza, de közben persze elfelejtek vigyázni, hogy az indigós nyomatok hány példányon látszódjanak…
Így is jó néhány cucc egy példányban ment ki, vagy volt, ami 5 példányban is meglehetősen jól látszott: rossz helyre raktam vagy be se raktam azt az izét… ami megakadályozza, hogy átnyomódjon a kelleténél több oldalra az írás.
Ráadásul ahány személy, annyiféle az összeg, amit ÉN számoljak ki. Ja, és vegyem el a pénzt, adjak vissza… ka-taszt-ró-fa!
Mert kinek hogy és mikor jár kedvezmény, mennyi, melyik tantárgyból, vagy ha hoz valaki egy másik személyt is magával, akkor is kedvezményt kap mindegyik. De a szülő tőlem várja, hogy megmondjam a tutit. Mármint az összeget… Ráadásul lehetett egyben, illetve két vagy három részletben fizetni, havonta!
Őrület. Sosem voltam jó matekból…
Tehát keressem ki a gyerek nevét a listából. Számoljam ki, hány tantárgyra jelentkezett, de vigyázzak, mert két bizonyos tantárgy egynek számít, azért egynek megfelelő összeget fizet, a többinél nincs ez. És persze van, hogy nincs az illető a listán, akkor valahogy csak jelezni kell… és közben csak jönnek, jönnek… És ha rossz a számla, valahogy le kell rontani és újat írni… őrület! Idő sem volt arra semmi, hogy visszalapozva a számlatömbben, esetleg puskázzak!
Közben pecsét, újraírni, újraszámolni, ezt ne hagyd le, azt ne… ja, összeget is írjak, közben esetleg a szülő meggondolja, hogy mégsem annyit fizet… Édes jó istenem! Meg az üres részt “húzzam át” egy kalligrafikált Z-szerűséggel… Na és közben fizet, adjak vissza. Mindig imádtam pénzzel bánni! Volt, hogy elfelejtettem a pénzt, úgy tukmálták rám… Úgy verhettek volna át, ahogy akarnak. Ha azt mondja, hogy már az előbb ideadta, befizette, én elhiszem…
Lehetetlen; ekkora nyüzsgésben, hiába dolgozott akár minden, addig nem használt agysejtem, a maradék önbecsülésem maximális megsemmisülése volt ez nekem.
Ekkora égést már régen éltem át.
Mikor aznap vége lett a tortúrának, emlékszem, a hazafelé vezető utat majdnem végigbőgtem, akkor jött ki rajtam az egész többórás feszültség.
Hát mit csináljak, van, aki hiába élt már fél évszázadot, másoknak bizonyára elemi dolgok attól még neki lehetnek újak. Főleg, ha nem csak úgy szépen, lassan, nyugiban irkálgat számlákat és előbb-utóbb belejön, hanem azonnal bele a mélyvízbe, és tömeges rajtacsapás a szerencsétlen áldozaton.
Na persze jellememből fakadóan kb. ezerszer több bocsánatot, elnézést kértem aznap folyamatosan esedezve, mint amennyi számlát írtam.
Este otthon olyan voltam, mintha 40 mázsa szenet hordtam volna be, s az agyam, mint a mosdószivacs. Éjjel, amennyit véletlenül sikerült aludni, lázálmaimban végig számlákkal kínlódtam…
Másnap is menni kellett, alig bírtam elindulni, mert folyamatosan anyagcserés problémák árasztottak el. Mondogattam magamnak, hogy ugyan már, nem ez a tragédia; van a világban épp elég, ami tényleg az! Ez csupán kell ahhoz, hogy egy évig megint megkapd azt a nyomorult havi 22 ezret.
Ezen a napon egyrészt kevesebb szülő és gyerek borított körbe, másrészt valahogy könnyebben ment a dolog. Nem mondom, hogy a sietség miatt nem maradt le elsőre ez vagy az, de nem halmoztam annyira sorozatban a hibákat.
Megtanultam azt is, ahogy végzek eggyel, minden egyes új személynél azzal kezdek, hogy elszámolok 3-ig: 1. főlap, 2. piros másolat, 3. fekete másolat – s alávágom a lemezt. Ez jobb esetben 4 másodperc. S ha nem jöttek zsinórban, az állandó, stabil dolgokat előre is lehetett gyártani és pecsételni…
Egy hét múlva jött a következő alkalom.
Szokás szerint nagyon be voltam rezelve ismét.
De önkéntelenül úgy vettem elő a cuccokat a rokonom által ideadott táskából, hogy én magam meglepődtem. Semmi bizonytalanság, az idegesség meg, remélhetőleg nem feltűnő annyira.
– Jó napot kívánok! Befizetés? Rendben. – “Egy, kettő, három hajtás, negyedik a lemezberakás.” – Már írom is a dátumot, a megnevezést, pecsételek.
– Gyerek neve? Cím? Milyen tárgyakra fog járni? – Lista, név kipipálva; számolunk. – Részlet? Nem, inkább egyben? Oké. Megnevezés, ennyi, annyi számmal, betűvel, Z-áthúzás, “am”, miszerint áfamentes, dátum, aláírás. – Köszönöm, a viszontlátásra.
Szeretem, mikor a szülő is tudja, mit akar és mennyit fog fizetni. Lényegesen megkönnyíti az ember dolgát…
Csak pár számlával volt gondom, hogy ez-az lemaradt. Úgy örültem minden egyes befejezett számlának, sikeres és égésmentes fizetésnek-visszaadásnak, mint kiskutya a farkának. És ezen a napon a vége felé talán az önbizalmam is visszament mínusz sokról nullára.
Éreztem, hogy a kiskutya nemcsak a farkának örül ezentúl, hanem a számlaírással együtt ő is belejött az ugatásba…
09. Petres Katalin: Kutya nehéz szerepelni
Mint sok kamasz, középiskolás diákként rettegtem a szerepléstől, a kiselőadások tartásától, de tanáraink és főleg magyartanárom ragaszkodtak hozzá, hogy álljunk ki az osztály elé és vállaljuk a nehézségeket.
Emlékszem, az első „előadásom” egyikére, Vörösmarty Mihály: Zalán futása című eposzáról kellett beszámolnom. A pokol tüze égette gyomromat, hatalmas vörös foltok lángoltak nyakamon és szaunát megszégyenítő izzadtság öntött el. Hangomat alig lehetett hallani, a papírlap reszketett a kezem ügyében. Áldott türelemmel és kedvességgel értékelte tanárnőm megszégyenülésem és szerencsére, az osztály is eléggé empatikusan viselte a „hallhatatlan” produkciómat. Később egyre többször dobtak a mély vízbe, nem fulladtam bele.
Az sem tartozik a dicsőséges emlékeim közé, amikor a tanárképző főiskola gyakorlatán csoporttársaim vigyázó szemei előtt kellett órákat tartanom, bár akkor már hallani lehetett a hangom, különben sohase engedtek volna katedrára. Végül megláttam az összemosódott káposztafejek helyett az arcokat, a szemeket és azok üzeneteit. Ma már egyéneket látok magam körül, nekik beszélek, és ha mégis zavarba ejtő helyzetbe kerülök, hamar úrrá leszek rajta.
Sose hittem volna, hogy belejövök, mint kiskutya az ugatásba. Már tudom, hogy minden „kiskutyának” alkalmat kell adni, sőt időnként nem árt kényszeríteni, hogy az életbe vágó „ugatást” elsajátítsák
10. Dobó Georgina: Gimnáziumi szerelem
11 éve csak ennyit írtam:
– Szia! Hogy vagy?
Ma már ezt:
– SZERETLEK!
Rájöttem, mi a titka e menetnek.
A leckét megtanultam,
Erről a vonatról sajnos
lemaradtam.
De talán jönnek még
újabb szekerek,
és én is rutinosabb
leszek.
De hát ilyen egy elfucserált,
Be nem teljesült, gimnáziumi
Szerelem.
Nem tehetek már egyebet,
Sok boldogságot kívánok Neked!
11. Gősi Vali: A kiscipő
(mondogatós)
Kicsi kéz, kicsi láb,
kicsi ez a rácsos ágy.
Ha én innen kimászok,
bejárom a világot!
Jó nagyokat lépkedek,
ha elesek, fölkelek,
onnan is tovább megyek;
a konyhába érkezek!
Ó, ott mennyi csoda vár;
kakaót főz a mamám!
Nem értem, most mért visít:
– jé, te mit keresel itt?
– Szűk nekem a kicsi ágy,
unom azt a kis szobát!
Én már nagyleány vagyok,
– sétálok, mint a nagyok!
Nem sírok, ha elesek,
bátran továbblépdelek.
Bejárom a világot,
szedek neked virágot!
Elámul az anyukám,
földre esik a pohár…
Hozzám szalad, ölbe kap,
lábacskámra cipőt ad!
12 . Hanyecz István: 15 éves a Barátok Verslista
– haikusor –
Gyere kis pajtás
várunk a Verslistára
Irj verset, prózát
lehetsz te kezdö
vagy profi irodalmár
alkoss szépet, jót
egy év múlva már
egy sikeres költöként
lájkol Facebook
tizenötév sok,
bemutatkozunk sorba
Barátok vagyunk
Ugye, hogy megy ez,
csak bátran csinálni kell,
szól egy közmondás
13. Lám Etelka: Évi első napja a munkában
Idegesen nézett körbe az új munkahelyén, örült, hogy van munkája, de mégis zakatolt a szíve. Lopva körbenézett, tudta csak betanított munkás lesz. Meglepődve látta , hogy csak férfiak dolgoznak itt, és ő lesz egyedüli nő. Na, hogy fog ez működni, gondolta kissé aggódva. A dolgozók bemutatkoztak neki, és kíváncsian fürkészték, szinte belelátott a gondolataikba. Élvezték a helyzetet, íme, egy nő köztünk, némelyik rá is vigyorgott.
Végig vezették az üzemben. A fiúk papíríveket vágtak a nagy gépekkel, amiket most látott életében először, és aztán csomagolták őket. Nagy kő esett le a szívéről, mikor bevezették egy helységbe, ahol az A- négyes papírok sokasodtak nagy mennyiségben, és ezt fogja csomagolni karton dobozokba. Ezt csak megbírja csinálni gondolta Évi. Ott hagyták egyedül a sok papírral és kartondobozzal. Egy kicsit izgult, és meg is ijedt, nehogy elrontson valamit. Száz ív papír, ment egy kartondobozba. Tudta, gyorsan kell haladnia, mert ma tovább is fogják szállítani a papíríveket a megrendelőnek.
Már el is kezdte a csomagolást, eleinte lassan haladt, nem volt rutinja. Az egyik férfi bejött, és szólt, 15 perc szünet, és intett jöjjön vele a pihenőbe. A helységbe belépve tapasztalta, hogy minden dolgozó itt van. A fiúk hellyel kínálták, és hozták neki a gőzölgő kávét, tejet, cukrot és friss péksüteményt. Majd közölték vele, hogyha segítségre van szüksége, csak szóljon nekik, ha gondja van, és ha nehezet kell emelnie.
Évi kissé megnyugodva ment vissza a munkahelyére. Sorba állította a dobozokat tízesével és rakta bele a papíríveket, amiket már megszámolt. Szinte észre sem vette, de belejött, mint kiskutya az ugatásba. Szépen sorakoztak a lezárt kartonok előtte, és Évi elmosolyodott, maga előtt látta a fiúkat, amint körbeugrálják őt és hozzák neki a friss illatos kávét. Nem is lesz rossz itt dolgozni.