Szólások/Közmondások 03.

AJÁNDÉK LÓNAK NE NÉZD A FOGÁT!

01.

Kutasi Horváth Katalin: A mézeskalács-házikó

            Szilvi saját bevallása szerint nem egy konyhatündér. De – így utólag felderül az emlékkép – tavaly ilyenkor megcsillant a szeme egy mézeskalács-házikó láttán. Úgy érzem, abban a pillanatban születhetett meg az elhatározás benne: készít egy hasonlót nekem! Előttem van, ahogy egy “Juj!” közben két kezét ökölbe szorítva kapaszkodik az ötletébe, nehogy elfeledje majd, és körbefigyel, nem leste-e ki valamelyikünk a gondolatát.

            Karácsonyozunk. De még nem jött meg mindenki. Szilvi is késve érkezik, társaitól fedezéket kér, dugdos, igazgat valamit, különös, izgatott, huncut fény játszadozik szemében. Mikor mindenki megvan, a legbátrabb, Dorka elkezdi jellemezni azt, akit húzott. Miután az illető felismeri magát, s megkapja ajándékát, ő kezdi el a körülírást… Aztán mikor rám kerül a sor, Szilvi egyszer csak váratlanul elővarázsolja remekművét: egy aranyló körlapon egy mézeskalács-ház áll. Amolyan igazi mesebeli: roskadófélben van a tető, a kémény is le akar kéredzkedni. Átlátszik a celofánon, tükröződik a házacska az aranykartonon.

            Ez óriási! Nekem még senki nem készített ilyesfélét! Igaz, hogy az osztály nevében adja át, de ő találta ki, ő készítette, ő kínlódott meg vele. Ez a hirtelen, nagyszájú, sokszor meggondolatlan, olykor türelmetlen, kritikus, gyakran durcás lány időt és energiát fordított rám, s minden nehézségen átküzdve magát, vidékről felutazva elhozta nekem kedves ajándékát. Hát ennyire a szívébe zárt?

            Kicsit később megosztja velem titkát: a távolsági buszon túlságosan is fűtöttek. Félt, hogy megolvadnak, s megadják magukat a mézeskalácslapok, a ragasztékok, hogy megsínyli a díszítés. Mivel jól felvágták a nyelvét, s talpraesett is, egy pár kisebb mézeskalács-figurával megvesztegetve a sofőrt elintézte, hogy az lezárja a fűtést, így nagyobb eséllyel tudja épségben a kezembe adni édes meglepetését. Ez annyira ő!

            Én már azt is tudom, hogy bár csak engedéllyel lett volna szabad a liftet használnia, azt meg ugye biztos nem kért, titokban mégis azon hozta fel nekem a házikót (mint később egy kollégámtól – tehát nem tőle – megtudtam) a negyedik emeletre. Nem is ő lenne, ha nem így tett volna! Haragudni sem lehet érte!

            Még azt is megsúgja, hogy megehetem nyugodtan a házat, de ő nem bízik az ételragasztóban, inkább hanyagoljam a lapok széleit…

            Hazafelé a házikó megjárta a postát, valami apróságért beszaladtam vele a boltba is, utazott metrón és villamoson, de épségben hazaért! Bár a kémény azóta még jobban elferdült, talán egy kicsit nagyra sikeredett, nem bírta megtartani önsúlyát, de a helyén áll. Még… Olyan finom illatot áradoztat a mesebeli alkotás, hogy családtagjaimban, s bennem is felmerül: leemeljük kóstolóba. Később vettem csak észre, hogy nincs alapja a házikónak. Ez a Szilvi! Csak nem megdézsmálta? Tulajdonképpen megérteném! Ha így volt, kreatívan megoldotta, torkossága nem akadályozta meg terve kivitelezését…

            Másnap már mi sem álltunk messze a megízlelésétől, a kényszerű felszámolástól. Szilvi nem tudja, hogy a panelházban, ahol lakom, mostanában túl jó a központi fűtés, ami a kisgyermekes családok számára nagyon kedvező, de ajándéka szempontjából bizony nem szerencsés. A hőség megviselte az építményt, megindult lefele az egyik tető, elengedték egymást az elemek, s épp romba akart dőlni a féltve őrzött, kedves kis épület. De nem engedtem az ínycsiklandó csábításnak. Egyetlen, jól irányzott gombostűvel – majd nagyon kell rá vigyázni! – megerősítettem a szerkezetet. Igaz, meghajlott a tető, nem passzolnak össze a lapjai, a kémény is hegyesebb szöget zár már be vele, de valami – talán a szeretet? – még mindig tartja.

            Sokszor megkísért illata, de amíg lehet, fenntartom, őrzöm állagát. Egy megható, drága ajándék ez a mézeskalács-házikó, mi akkor is megmarad – szívemben, emlékeimben –, ha egy óvatlan pillanatban összeroskad.

02.

Jószay Magdolna: Az eltört gipszkép

Kisfiam alsós korában kézműves szakkörre járt néhány évig, mert kedve volt hozzá, meg ő is ügyes is volt.
Nem csupán rajzzal foglalkoztak, készítettek ott mindenfélét, nem győztem csodálkozni az ötletek miatt, és lelkesen adóztam a tanárok fantáziái során; én nem tudtam volna évekig a heti két óra szakkörre milyen újdonságot kitalálni.

A lehetőségnek is örültem, termésekkel, fonalakkal, szövetanyagokkal, sógyurmával, vagy gipsszel is dolgoztak. Munkáikat többnyire elhozhatták, így került haza pl. gyermekem gipszbe nyomott saját apró keze lenyomata, alsó-fölső fogsor, kb. tenyérnyi, téglalap alakú gipszre temperával festett kép…
Ez utóbbi a karácsonyfa alá került, nekem, ajándéknak.

Mikor eljött a szenteste, a fadíszítés után megvacsoráztunk, aztán megjött a Jézuska.
Tudtam, hogy a gyerekek is szeretnének a fa alá ajándékot tenni, így nyilván megoldottuk a dolgot, hogy meg tudják ezt tenni úgy, mintha mit sem vettünk volna észre.
Sajnos, fiam elejtette a kis gipszképet, mely három darabra tört.
Mikor megszólalt a csengő, mely következtében máskor a gyerekek megrohamozták a karácsonyfát, feltűnt a fiúgyermek padlóra került állapota.

Egyelőre nem sejtettük az okát, de előbb-utóbb fény derült rá: megsemmisülve suttogta, hogy ő nem tud ajándékozni…
Hogy s mint, lassacskán kiderült.
Mégsem lehet, hogy ez beárnyékolja a szentestét!
Vigasztaltuk, ahogy csak tudtuk, és pillanatragasztóval összeragasztottuk a 3 darabot… Igazán észre sem lehetett venni!

Ráadásul a szándékosan nem egyenes, hepehupás gipszfelületre erdőrészlet volt festve, s valami barna kétágú alak látszott a fák között; úgy véltük, hogy az ott egy ember. A vállán is tartott valamit – talán egy vadász? Ha a repedések mégis látszottak volna a ragasztás után, akkor sem okozott a képen semmilyen esztétikai romlást a baleset.

Lassacskán fiam is megvigasztalódott, elhitte, hogy így talán még szebb lett az ajándék, s tudott örülni velünk minden szépségnek, ami a szentestén zajlott…

Egy ajándék, mely szívből jött, s mely mindörökre bevésődött emlékeimbe, a “végzetes tragédia” ellenére is. Sőt, annál inkább.

03.

Jószay Magdolna: Gyermekszégyen

Egy másik szemszögből megtörtént esetet szeretnék megírni.

Azt hiszem, még óvodás lehettem. Elég szegények voltunk, de akkoriban nagyjából egyformán szegény volt mindenki gyerekkorom lakhelyén, óvodámban-iskolámban stb. Nem emlékszem kirívóan gazdag családokra.
Ekkoriban még sem tévé, sem hűtő, telefon meg pláne nem volt, illetve ez utóbbi egyetlenegy helyen az utcában, az is csak azért, mert az illető szülők a posta dolgozói voltak.
Komfort nélküli szoba-konyha-előszobában laktunk, szüleimmel, öcsémmel és nagyanyámmal együtt 5-en.
Értékes volt minden, mannának számított nekünk a kéthetes háztartási keksz is.
A kredenc két fiókját kaptuk meg öcsémmel: övé volt a felső, enyém az alsó. Abban tartottuk minden apróbb kincsünket.
Ott rejtegettem a kekszemet, melyből mindennap megettem egyet-kettőt. Előbb-utóbb a zacskó is megsemmisült róla. Mit sem számított, hogy higiénia egy szál se, ugyanott voltak csak úgy natúron a kekszek, mint a játékkártyák, apróbb kis játékok, színes ceruzák, papírok – üresek és telefirkáltak -, kifestők, mogyorószemek, megszáradt fél narancs, pár szem savanyú cukor zacskó nélkül természetesen, és még vagy ötven szép formájú kavics, üvegdarab, hogy legyen mivel ickázni, tégladarab, hogy tudjunk a járdára rajzolni…
Anyám húga, nagynéném és egyben keresztanyám vasárnaponként ebédre jött hozzánk, és majd estefelé ment el.
Nagyon szeretett minket és sok mindent köszönhettünk neki mindig, tényleg; mindig csak a jóra fordította a figyelmünket, felfigyelt kisebb-nagyobb tehetségeinkre, forszírozta illetve finanszírozta azokat stb.
Emlékszem, egyszer felajánlotta, hogy segít rendbe tenni a kincses fiókomat, hiszen már tényleg iszonyatos kupi volt benne.
Közben énekelt és mesélt nekem.
Én pedig olyan hálás voltam, hogy teljesen elérzékenyülve fogtam a fiókomból egy százéves pucér háztartási kekszet, és neki ajándékoztam. Jelzem, mi még szívfájdalom nélkül megettük ezeket, hiszen azért tároltuk a fiókban… soha semmi bajunk nem lett. Tehát én úgy vettem, hogy ez most óriási megtiszteltetés tőlem neki, hogy én önmagamat megfosztva a saját kekszemmel megajándékozom őt.
Nagynénémnek nem volt saját gyermeke, mert ha igen, talán máshogy reagált volna, talán kifejlődött volna benne ez a gyerek-jószívűség iránti empátia.
Nagyon-nagyon kinevetett, és az egész családnak elmesélte, hogy képzeljék el, hát nem odaadtam neki ebből a bazárból egy hót kosz kekszet?
Megszégyenültem. Nem kicsit.
Természetesen felfogtam én pár évvel később, hogy nyilvánvalóan egy felnőtt nem lesz emiatt hálás és nem falja be, pláne vasárnapi ebéd után az én ősrégi kekszemet. De ez pont az az eset, amikor nem kell okvetlenül őszintének lenni! Illetve igen, de lehetett volna máshogy csinálni, ha átérzi azt az érzést, amivel a gyerek azt adta. Pl. szépen, mosolyogva közli, hogy milyen kedves vagyok, de köszöni, jól van lakva és nem kéri. Ugye, milyen egyszerű? És minden ment volna tovább. Ő viszont akkor… nézte az ajándék ló fogát…

Végül is mikor anya lettem, velem is fordult elő hasonló, és mindig, mai napig is eszembe jut ez az eset. Örökre megtanultam, hogy így nem bánthatok meg egy gyereket, hiszen nem az számít, mit ad, hanem hogy jó szívvel ad…

04.

Kutasi Horváth Katalin: A bokacipő

       Hátramaradt barátnőjével, s mikor már mindenki elment, ravaszkás mosollyal elővett egy dobozt. Egy cipősdobozt! Ő, a csomagolás mestere minden flanc nélkül, egy egyszerű, natúr cipősdobozt nyomott a kezembe izgatottan, kedvesen, tiszta szívből örülve. Alaposan meglepett ezzel Bogi, s hirtelen magam is izgatottá váltam.

       Tudtam, hogy Bogi szüleinek van egy kis cipőkészítő üzeme. Tudtam, hogy néha be szokott segíteni ő is. Tudtam, hogy nagyon ügyes kezű, kreatív leányzó. Tudtam, hogy mi rejtőzik a dobozban. Azaz elképzelni sem tudtam! Az nem lehet! Tudtam, hogy nem lenne szabad elfogadnom. S tudtam, hogy mégis el kell fogadnom.

       Kíváncsi érdeklődéssel nyitottam fel a dobozt, s rögtön láttam, hogy nem holmi közönséges cipővel van dolgom. A figyelmes és szeretetteljes gondoskodás tárult elém. Szabályosan megijedtem, nem tudtam, hogy mit kezdjek vele. Összeszorult a szívem. Meglátva az ajándékot a vártnál is jobban zavarba jöttem, elbizonytalanodtam. Aztán Bogi szemébe néztem, aki őszinte örömmel szemlélte a cipőt, pontosabban a hatást, amit kelt. Így egyértelművé vált, mit tegyek.

       El voltam ragadtatva. Belebújtattam a kezem, simogattam bőrét, bélését, dicsértem szabását, varrását, finom díszítését, óvatosan kipróbáltam a cipzárját, s persze megjegyeztem, hogy nem lett volna szabad ilyen drága ajándékot készíteni, de rajongó örömömet látva Bogi büszkén felfedte, hogy ő szabta ki a bőrt, ő választotta ki a bélést. Meg volt győződve róla, hogy tökéletes a mérete, hisz édesanyja szemrevételezte a lábam szülői értekezleten, s ő az ilyesmiben tévedhetetlen. Így aztán nem is kérte Bogi, hogy próbáljam fel. Nagy szeretettel váltunk el, bár én egy kissé még mindig szégyenkeztem, ő elégedetten sóhajtott fel.

       Mikor megköszöntem az édesanyjának, kiderült, amit a leányka nem mondott el: a természetes irha béléshez ő ragaszkodott, s a cipő minden porcikáját ő szabta, ráadásul ott állt a tűzőnő mellett, aki varrta, hogy minden tökéletesen rendben legyen… Az anyuka tréfásan utalt a méretvétel körülményeire is, beszámolt a kényelmes, bő kaptafáról, a talp megválasztásáról. Azt is elárulta, hogy ebből a szép fekete bokacipőből így ebben a formában, ezzel a béléssel, ezen a fán, ezzel a talppal több nem létezik! Egyedüli az egész világon!

       Itthon persze felpróbáltam. Tulajdonképpen feljön, nagy nehezen a cipzárokat is fel tudom húzni, türelem és idő kérdése… Ideig-óráig – azaz pár percig – megvagyok benne, de azért valljuk be, igen, kicsi. Biztos be lehetne törni, járatni, kinagyulna, a lábamra alakulna, kisebb-nagyobb kínlódások árán hordhatóvá válna, de mindig rohanok, s rohangálás közben – s egy kényelmes, bejáratott lábbeliben könnyebb ez – nem a legmegfelelőbb az alkalom az ilyesmire, elég ilyenkor a magam baja, nem kell állandóan éreznem, hol szorít a cipő… Tudom én azt magamtól is! Majd egyszer elkezdem hordani!

       Addig meg olyan jó érzés a cipősszekrény rendezésekor kézbe venni, s érezni a belőle áradó szeretetet! Különleges, egyedi és beszédes. Köszönöm szépen, Bogi!

05.

Kutasi Horváth Katalin: Röpteti és…

            Nem ló, hanem malac, s nem a fogát nézem, hanem… Valahogy nem tudom levenni róla a szemem. Na nem azért, hogy annyira szép, hanem mert… Nos, nemigen tudok mit kezdeni vele. Egyenesen zavarba ejtő. Jópofát vágok hozzá, mert akitől kaptam, egy angyalka kíséretében nyújtotta át, azzal a megjegyzéssel, hogy én jutottam eszébe róla. Mármint a nem akármilyen külsejű angyalról. Vagy tán fordítva. De ez még elmegy. (Hisz mindenképp hízelgő! Különben is örülök, hogy nem a malackáról ugrottam be neki. S pláne, hogy nem fordítva.)

            Szóval… Valaki – bárcsak Bóbita lett volna – játékos kedvében volt, így szárnyat igézett a malacomra! Hajaj! Amúgy is a legfurább rózsaszín árnyalatot vette fel ez a kis jószág, amit csak el lehet képzelni! Elég vad külseje lett így bemázolva! A szárnyára pedig ugyancsak érdekes, barnás, mégis aranynak nevezhető festéket vitt fel megteremtője. Kérdezem én… Ki ülne rá? Ki ígérne neki csókot? Röptetni? Azt már igen! (Mégse! Nem illik megtanítani repülni…) Kikacagni? Soha! Ahhoz fel kéne szabadulnom a sokkhatás alól… Inkább a rökönyödés játszik most. Bár kínomban legszívesebben felnevetnék! Annyira abszurd (vagy inkább groteszk?) ez a – most látom – persely, hogy már szinte el is fogadom létjogosultságát. Mosolyogva megköszönöm. Hangosan az ajándékot, magamban pedig azt, hogy szeretettel gondolt rám ajándékozója.

            Betettem a szekrénybe, olyan helyre, ahol nincs biztonságban. (Hátha pakolás, nyúlkálás közben történik vele valami. Nem, nem arra gondoltam, hogy összetörik, dehogy! Csak hátha elrepül, vagy megtetszik valakinek…) Nincs szívem kitenni az utcára, nincs lelkem odaajándékozni másnak. Odaadni az más, főleg, ha kérik. Megvárom. Addig meg pakolgatom. Már egészen megszoktam.

06.

Dobó Georgina: Rongy szív

Ajándék lónak ne
Nézd a fogát!
Akkor sem, ha avas,
Ha sáros.
Szívvel adták a semmiből,
Becsüld meg hát!
Becsüld az ajándék
Verejtékes árát!
Ajándékom rongy
Szívem volt,
Mégis eldobtad.
Hiába hiányzik már,
Azt gondolom.

07.

Varga Katalin: Lélekajándék

Gyerekotthonban dolgozni,szellemi sérült gyerekek között, embert próbáló feladat. Egyben hivatás is. Ezt csak szívvel-léélekkel lehet csinálni. 
Karácsonykor különösen nehéz. Az otthonban maradt gyerekeknek nem könnyű mosolyt csalni az arcukra.
Itt a feldíszített fa, az adományok
Ma délelőtt meg volt már az embert próbáló fürdetés. Igaz, most alig maradt bent néhány gondozott kisgyerek.
Csodás karácsonyi zene szól. Az egyik kisfiú a terem közepén táncol. Énekel is hozzá a maga módján. 
Figyelni kell rá, ha elkezdi a rohangálást, még a fenyőfát is feldöntheti. 
Viszonylag csendben zajlik az uzsonna. Legtöbb gyereket etetni kell.
A kis Peti minden falat után gondosan megtörli a száját, mert így tanítottuk.
Megint kiborult a kakaós csésze. Legörbült szájjal sírna már Peti,de semmi baj. Előfordul-mondom neki.
Csengőszó. Jön a Jézuska, kiabálják a gyerekek. Nagy az öröm a sok játék láttán.
Annácska, a kedvenc gondozottam felém nyújtja vékony kis karjait. Halmozottan sérült. Szinte mozgásképtelen, vízfejjel született. Beszélni alig tud, de hangokat ad ki. Ismerem már a jelzéseit. 
Pár napig nem voltam. Mesélték, ült kitámasztva a tolószékében. Valamit rajzolt. De ha el akarták venni tőle, morgott, kiabált, sírni kezdett. Azt a rajzot bizony senki meg nem nézhette.
Odahajoltam hozzá, megkérdeztem, mit szeretne. Napsugaras mosolyát soha nem fogom elfelejteni.
Kezembe adott egy gyűrött, kicsit nyálas, színes vonalakkal, körökkel telerajzolt papírlapot.
Mindenki minket figyelt.
Ekkor Annácska kimondta élete első mondatát. Igaz, kicsit kásásan, de érthetően:” Bodog Kaácsonyt.!” 
Odabújt hozzám, átölelt, minden erejét összeszedve. Öleltem én is, s szorongattam azt a drága ajándék rajzot.Alig láttam a könnyeimtől.
Tudtam, ezt az ajándékot életem végéig megőrzöm. Hiszen tőle kaptam, Annácskától. Kicsi lelke minden rezdülését beleadta ebbe a rajzba, meg a jókívánságba. Ez volt életem legszebb Lélek-ajándéka.

08.

Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: „Ajándék lónak…”

Karácsony van. Együtt a család, anya boldogan tálalja gyerekei és családjuk elé az elkészült finomságokat. Mennyi fáradsággal, de végtelen szeretettel készültek. Elnézte fiait, kik már meglett férfiak voltak, s megállapította magában, hogy bizony eljárt felette az idő. Aztán eszébe jutott édesanyja. Milyen jó volna, ha ő is köztük lehetne még. Nagyon hiányzik. Az unokák már megtalálták a fa alatt az ajándékukat, sőt már ki is csomagolták. Jó volt látni szemükben az örömöt a csillogást, amely szebben ragyogott, mint a fenyőfa fényfüzérei.

Kisebbik fia, mintha csak belelátott volna anyja gondolataiba, megszólalt:

–  Kicsimama bárcsak velünk lehetne még.

Egy pillanatra megállt az idő, valamennyien maguk elé idézték Kicsimamát. Mindenkinek hiányzott.

–  Emlékszel anya arra a Karácsonyra, amikor veled együtt vásároltuk meg a karácsonyi ajándékot Kicsimamának? – kérdezte a kisebbik fia.

–  Igen emlékszem, hogyne emlékeznék.

–  Azt soha nem tudom elfelejteni anya. Az első fizetésemből szerettem volna valami olyan ajándékot venni neki, aminek nagyon örül. Hogy mennyit válogattunk akkor! Aztán megláttam valamit. Egy fából készült Betlehemi jászol. Egy teljes kép, Jézus születéséről. Szép munka volt, egy cipős-doboz méretű, és egészen élethű. Rögtön tudtam, ez Mamikámnak való ajándék. Istenhívő volt, biztos nagyon örülne neki. Olyan boldog voltam, mert előre láttam, az örömét. Aztán neked is vettem ajándékot, az már nem is jut eszembe, hogy mit. Aztán Szenteste, mikor együtt ültünk itt mind, izgatottan vártam a hatást, mikor Mamikám kicsomagolta a tőlem kapott ajándékát, hisz olyan volt már ő is, mint egy kisgyerek. Nézegette, megköszönte, aztán megkérdezte tőled anya: Te mit kaptál? Megmutattad neki. Legnagyobb meglepetésemre megkérdezte tőled: Nem cserélünk ajándékot?

Soha nem éreztem még olyat a lelkemben, mint akkor. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy az én imádott Mamikámnak nem tetszik az ajándékom. Sírni szerettem volna. Sokáig megmaradt bennem ez a keserűség. Idő kellett hozzá, hogy megemésszem. De nem tudtam rá haragudni, hisz mindig is nagyon közel állt a szívemhez. Viszont így Karácsonykor mindig eszembe jut. De mindezzel együtt is nagyon hiányzik, és csak szeretettel tudok rá emlékezni. Már azt sem bánnám, ha újra csak megnézné a „ló fogát” .  

09.

Vermes Szeles György: Paciöröm

Az ajándék lónak ne nézd a fogát,
Csutakold le a csatakos oldalát!
Jelezd, hogy elfogadod,
Örömöddel támogatod,
eléred így az öröm felső fokát!

10.

Bubrik Zseraldina: Ajándék

Ajándék lónak
ne nézd a fogát!
Ha hiányos is,
szeresd őt,hisz
szerettel kapod.
Ne várj autót,
lakást,fényűzést!
Örülj minden 
kis porszemnek is,
hisz ha valaki
neked ad,tudd
szeretetből ad!

11.

Dél Tamás: Összehasonlíthatatlanul

Vadvirágcsokrom,
csak gaz volt neked.
A verseimnél,
te sokkal szebbeket írtál.
S a rajzaim,
élhetetlenek.

De nekem mégis
van egy könyvem,
melyet naponta olvasok.
Minden lapján
egy-egy száradó
kis virág ragyog.
Mindegy, hogy ibolya
vagy tépett szirmú margaréta;
hisz magában hordja
a nevető fényt a szemében;
mely akkor lesz csoda,
mikor évek múltán,
megfáradtan
vissza lophatom oda.

A szekrényemen
már alig van hely:
sok kis krikszkraksz,
előnytelen pókhas;
ez mind én vagyok.
Ha engem ilyennek lát
a gyerekszem:
– Ám legyen!
Hisz minden vonás
újabb szint hagy
az egyéniségemen.

S ha egy rímtelen,
hibákkal teli,
elmaszatolt,
döcögős
versecskét látok,
én leszek az első
aki átöleli azt,
ki így hozzám
segítségért kiáltott!

Megtanultam, hogy
csak egy dolgot
ne felejtsek el soha:
– Néha annak
az ajándék lónak is
aranyból van a foga.

12.

Lénárt Anna: Egy közmondás tanulsága

A kirakat előtt árván álltam,
pénztárcámban pár krajcárt számoltam.
Nagyanyám szavai csengtek fülembe,
mit akkor volt szokása mondani, 
ha kapott ajándékot fitymáltam: 
„Ajándék lónak ne nézd a fogát!” 
– intőn emelte mutató ujját –
Ma már tudom, mit jelent a mondás…

Van, ami többet rejt annál, amit mutat, 
Az ajándéknak eszmei értéke van, 
csomagocskákban a szeretet rejtve van. 
Szemed csillogását tükrözi az üveg,
boldog mosollyal most Téged köszöntelek!