KI SZELET VET, VIHART ARAT
01.
Diana Soto – Mese
Mit követtem el?
Ugyan mit tehetek róla?
Mégis, mintha a világ is,
hátat fordított volna.
Hallok, de nem értek,
nézek, és mégsem látok,
Gondolataimba ragadva,
nappalom lett átok.
Már tudom, mit jelent
a szó, hogy árva,
Tudom, milyen magányosan,
az ismeretlent járva.
Milyen, mikor mesélnék,
de nem hallgat meg senki,
Milyen, mikor a Nap is
csak koszorúját festi.
Azt mondják a család,
majd melletted áll mindig,
Hazug só, s egy hazug
nyelvnek nem kell hinni.
Nyújtsd csak a kisujjad,
s ők karodért kiáltnak,
Segíts, hogy arcuk fordítsák
egy másik világnak.
Egy olyan világnak,
amibe te nem vagy benne,
Bár szíved egy része
mégis része lenne.
Búcsút kell, hogy mondj
a megmentő tavasznak,
Szelet vetettél, hát
most vihart arathatsz.
Kár, hogy elhitted régen
a királylányos meséket,
Most el kell ess, hogy megértsd,
mese nincs, csak az élet.
02.
Kutasi Horváth Katalin: Szenvedély – betegség?
A szenvedély egy megállíthatatlanul fertőző betegség, és ha a vágy nem tud kiteljesedni, ha nem kap elég teret a terjedéséhez, bizony újra és újra támad, a legváratlanabb helyen és módon jelentkezik. Nem lehet csak úgy elfojtani, hisz egyre fájóbb tüneteket produkál, és ha nagy elszántsággal mégis visszaszorítjuk, vagy erőszakkal akarják kioltani bennünk, csak látszólag leszünk tünetmentesek, igazából sohasem! Bármilyen apró, műszerekkel ki sem mutatható, ártalmatlannak tűnő maradványa felerősítheti kínunkat.
Mi lenne hát a logikus? Egyszerű: adjuk meg, amit követel, amire vágyik, hagyjuk, hogy kiteljesedjen, így elindítható az öngyógyító mechanizmus… Persze! Ha ez ilyen egyszerű volna! Ha eleget teszünk sürgető parancsának, makacs akaratának, akkor sem múlik el a szenvedély, csak egy rövid időre megnyugszik, hogy aztán újult támadásba lépjen. Tehát ez a terápia sem válhat be. Ráadásul egyre követelőzőbb és legyőzhetetlenebb lesz, egyre rövidebbek lesznek nyugalmi szakaszai. Ez egy ördögi kör, melyben ismétlődnek a jelzések, és nincs a gyakorlatban jól alkalmazható gyógymód.
Az egyetlen lehetséges gyógyító eljárás az lehetne, hogy amint kezdene eluralkodni bennünk a szenvedély, újra és újra teret és megnyugtató lehetőséget találnánk falánksága csillapításához. Ám nem tehetjük. Körülményeink, munkánk, szigorú anyagi, idő- és térbeli korlátok közé szorított lehetőségeink rabjai vagyunk. Ezeket a határokat időnként lehet valamelyest feszegetni, figyelmen kívül hagyni, de hosszú távon alul maradunk. Pedig fölfele vágyakozunk… Oda?
Egy tucat esztendő eltelt azóta, július volt, ámultunk, nem hittünk a szemünknek…
Misi bácsi által ismertük meg a Tátrát. Ő fertőzött meg minket. Bizony sem ő nem hitte, sem mi nem gondoltuk volna, milyen végzetes lesz az a pillanat, amikor Poprádra megérkezve egyszer csak a semmiből előttünk termett a komor, havas hegyvonulat. Elképzelhetetlen volt akkor, hogy ezekről a csúcsokról fogunk szemlélődni nemsokára. Azzal, hogy megszervezte az utat, megtervezte az útvonalakat, hogy megmutatta ezeket a hegyeket nekünk Misi bácsi, felkeltette bennünk a kételyt és az érdeklődést.
A kíváncsiság, s minden, amit láttunk és tapasztaltunk – a mérhetetlen természeti gyönyörűség –, felerősítette bennünk a vágyat a szép és a romlatlan birtoklása iránt. Egyre kapzsibb módon követelte lelkünk a feldolgozhatatlanul sok új élményt, s szerettük volna örökre birtokolni a megélt kegyelmi állapotot, s titkon reménykedtünk a csodálatos mesevilágban való bennrekedésben. Nem számított a fáradtság, egyre csak habzsoltuk a mozdíthatatlan, ám a szívünkben, emlékeinkben elraktározható kincseket. Ezekből építgettük reményeinket…
Hihetetlenül meggazdagodtunk. Egymás szívét is megnyertük a Tátrában, ezáltal még intenzívebbé vált minden új benyomás, s még kedvesebb lett számunkra ez a vidék. Misi bácsi… Vissza kellett jönnünk ide újra és újra. Kezdetben minden évben megtehettük ezt. Végül is hétszer sikerült visszatérnünk.
Szenvedélyünket sokszor nehéz csitítani. Próbáljuk becsapni magunkat. Kompromisszumokat kötünk. Ritkítjuk, csökkentjük az időt, amit a csodavilágban töltünk. Sokféle – közelibb, elérhetőbb – szépséggel próbáljuk kitölteni az űrt.
De a szenvedély megállíthatatlanul fertőző betegség. Belátjuk: a vágy nem tud kiteljesedni. Ezért nem adunk teret a terjedésének, de újra és újra támad. Szenvedélyünk mindig a legváratlanabb helyen és időben jelentkezik. Nem lehet csak úgy elfojtani. Az egyetlen gyógymód pedig csak elméleti lehetőség…
03.
Dobrosi Andrea: Ha fáj se
Ne csináld; nincs kicsi álom, remény…
az akarat döng, mint villám cikáz’
nem lohaszthatja le azt holmi láz,
aki mást mond, kicsinálom, ki én –
te meg miért hagyod el így magad?
Vess csak – a tavasz spontán rád köszön,
nyisd ki szemed, hogy lásd a látkörön
magod, mely a fényben árnyékot ad!
Értsd már: ki szelet vet, vihart arat;
csak nem hiszed, nyeglének szült anyád?
Ha fáj se hátrálj, úgy, ahogy a rák,
száradnak a fák és kihajtanak…!
04.
Dobó Georgina: Kínok között
Ki szelet vet, vihart arat,
Ki szítja a tüzet, benne marad.
Ki gáncsol, gödörbe ragad,
A méz annak dús hajába tapad.
Ki szeret, itt marad,
Aki akar, elmarad.
Ki szelet vet, vihart arat,
Ki szítja a tüzet, benne marad
Ki fát hasogat, szálka megy kezébe,
Ez jusson mindenkinek eszébe.
Mindenkinek, ki szelet vet, s így vihart arat.
05.
Petres Katalin: Ki szelet vet-…
Példázat
Mikor beléptem az osztályba, már nagyban dúlt a vihar. Mondanom sem kell, hogy csapatom csupa lányokból állt. Ancsa zavarodott szemmel ült a helyén, feje kissé oldalra dőlt, arca piros foltoktól égett. Enikő és Zsófi közvetlenül a padja mellett egymás szavába vágva szidalmazták, nem éppen nyomdafestéket tűrő szavakat vagdostak a lány fejéhez.
– No, ebből nehezen lesz angol óra! – állapítottam meg magamban, nem értettem a helyzetet, hiszen Ancsa eddig középpontban volt, a lányok hallgattak a szavára és inkább ő osztott ki másokat. Vajon, mi történt?
Ancsát örököltem a felsőbb évfolyamról, nagy intrikus hírében tartották számon és nem cáfolt rá erre a megállapításra. Gyakran szemelt ki egy-egy áldozatot, addig sutyorgott róla, míg a többiek fülébe bogarat nem ültetett és elérte célját, az osztály kezdte kiközösíteni az illetőt. Nem győztem elsimítani az újabb és újabb perifériára szorult esetek körüli hullámveréseket. A legnagyobb vihart az újra és újra előforduló lopások kavarták. Ancsa mindig élen járt a vádaskodásban és gyanúsítgatásban. Végül belezavarodott egy kitalált mesébe az ellopott vonatbérletéről, aminek semmi értelme sem volt, mert rajta kívül senki sem használhatta volna fel. Így próbálta elterelni magáról a gyanút egy igen tekintélyes összeg eltűnése körüli helyzetben.
Végül visszacsapott rá az ostor vége. Szóval, amikor beléptem az osztályba, Enikő és Zsófi Ancsának magyarázott nagy hévvel. Ancsa hüledezve hallgatta, talán életében először tapasztalta azt a borzasztó érzést, amit eddig nagy kéjjel okozott intrikáival másoknak.
– Mi történt? – kérdeztem.
Egymás szavába vágva mesélték, hogy Ancsa össze akarta ugrasztani Zsófit és Enikőt, mivel Enikő, aki Ancsa jó barátnője volt már egy éve, barátkozni kezdett Zsófival. Ancsa mindenfélét mesélt és pletykált a két lánynak a másikról, de végül kibújt a szög a zsákból, a főintrikus lebukott.
Közben fény derült a bérlet ügyre is, és a szarkaság gyanúja egyértelművé vált. Ancsa nem jött már iskolába, áldozatként próbálta bemutatni magát, de attól a naptól kezdve, hogy nem jelent meg, a lopások is megszűntek. Végül kiiratkozott az iskolából. Azóta szélcsend honol az osztályban, persze, nem vagyunk mentesek kisebb összecsapásoktól.
06.
Jószay Magdolna: Ki szelet vet…
Elvetettük magunk között
réges-rég a rossz szokást,
hogy nem nézzük, a másiknak
mi okozhat problémát.
Nem figyelünk a másikra,
haragszunk és orrolunk,
nem segítünk akkor sem,
ha ebbe beleroskadunk.
Azt hiszem, a te részedről
túl sok volt a befolyás,
én egyedül megpróbáltam,
de nem jött semmi viszonzás.
Így teltek az évtizedek,
rokonságunk semmi lett,
segítségre, ha szorulnánk,
nem kapkodnék biz’ én se.
Évekig, ha kellett, adtam,
kérés nélkül segítettem,
de én nem kaptam akkor sem,
mikor bajba én kerültem.
Magam világot én sem váltok,
most már késő, azt hiszem.
Mindenféle kapcsolathoz
két ember kell, úgy vélem.
Szelet vetettünk jó mélyre,
ezért aztán vénségünkre
egymástól elidegenedve
vihart aratunk – megérte-e?
07.
Varga Katalin: Ha harc, hát legyen harc
Azt mondják, ha valaki irigy rád, annak csak örülni lehet. Valamit jobban tudsz, mint aki irigykedik. .
Így volt ez örök riválisommal is. Amikor fellépésre készültünk, a próbákon folyton gúnyosan mosolygott. Meg nem állta, hogy ne mondjon valami sértőt.
Az elején még bántott, de most már csak nevetek ezen.
A nagy megmérettetésen szinte kihívott engem. Túl akart öltözni. Gőgös képpel járt kelt, biztos volt magában.
Ő szerepelt elsőként. Hozta a formáját. Hamis volt, a dal szövegét sem lehetett érteni. Rosszul hangsúlyozott.
Felkészülés előtt én felajánlottam neki, segítek, készüljünk együtt. De ő elutasított, mondván, régóta énekel már. Nem lesz gond. Úgy gondolta, na most leénekellek a színpadról.
Megtapsolta a közönség. Nagy dolog kiállni a színpadra, ez biztos. Értékelték az elszántságát. Botra támaszkodva lépett fel, a hatás fokozása érdekében. Pedig tudott ő menni, bot nélkül is.
Amikor engem szólítottak, láttam az arcán a gúnyos mosolyt.
Ha harc, hát legyen harc, gondoltam. Eszembe jutott a közmondás is: Ki szelet vet…
Mindent beleadtam a dalba. Az egyik zsűritagnak énekeltem.
Amikor ő énekelt, láttam ez a zsűritag fel sem nézett a papírjaiból. Közömbös volt. Kicsit talán még sajnáltam is a riválisomat.
Ahogy elkezdtem a dalt, felkapta a fejét a férfi, végig rám figyelt, mozgott a széken a zene ütemére. A közönséggel együtt, már a dal közben tapsolt.
Mint vert hadak, úgy vonult el az eredmény hirdetés után az én ellenfelem. Semmit sem kapott.. Én pedig első díjat nyertem.
Ennek a harcnak azóta sincsen vége. Minden évben megjelenik Nem adja fel. A kitartása azért becsülendő.
08.
Dél Tamás: Ha nem fúj a szél…
Kicsi tán
ez a tér?
Nincs itt szél
futtatás.
Nem bújok
odvadba,
túlnőttem
rajtad már!
Számolok:
– Egy, kettő!
– Megroppan?
– Veszendő.
Ahogy dől,
diadal!
Vagy inkább
riadal?
Elhalkul
ez a dal.
Irtásom,
irtásom?
Azt hittem
Csemetém,
kinőttem
a mesém:
Kicsi fán
nagy a tét,
jön a tél:
– Hol a láng?
Ha a nyár
fűtené,
elég-e
pici árny?
Őszre vár,
még sem ér
keresned
a csodát.
Levelén
marakodsz,
s levegőd
a hiány.
09.
Diana Soto – Az ember és a jövő
A jövő zenéje immár elhalóban.
A múlt hajója ringatja néma hajnalán.
Világuk eladták néhány krajcárért.
Nem maradt más csak egy ócska karaván.
Tisztelt Bíró Úr! Had feleljek mostan e vádra,
Rajtam van most is a bölcsek koronája.
Tettem tiszta, hisz szent szándék vezette,
Én lettem a vádlott, mert ő ezt elfeledte.
Állnak sorban, s öröm óda szenvedésük.
Térdre rogynak, mert igaz szívek voltak.
S ezen a hajnalon a világuk megbukott.
Múltjuk maradt meg e néma hajónak.
Tisztelt Bíró Úr! Nem értek egyet a váddal,
Tartozásunk megadtuk, fizettünk halállal.
Hibáztunk annyit, most meg is bűnhődünk,
De vesszünk el, mert néha volt bűnünk?
Léptük zaja elnyomta az elnyomottat.
Nyomukban megmérgezték ezt a levegőt.
Gyilkoltak, s gyilkolásuk szüntelen volt.
Megfojtottak, s felperzseltek minden legelőt.
Tisztelt Bíró Úr! Ez nem éppen így történt,
Nem mind használtuk karjainkat tőrként.
Van köztünk, ki jó szívet rejt magában,
Tűnjön el mindenki egy illanó sugárban?
Nem gondoltak másra, megöltek mindent.
Tettükkel önnön fejük hajtják pusztulásba.
6000 éve könnyezünk tehetetlen sóhajjal.
Sírnak, mikor megértek az igazságra.
Tisztelt Bíró Úr! Maga mondta, igazság,
Még egy esély, s nem lesz több kívánság.
Bebizonyítjuk, hogy hatalmas az ember,
Megváltozik s nem ér fel a nemmel.
Ember… A jövő zenéje immár elhalóban.
Ember… Nem maradt, csak egy ócska karaván.
Ember… Eladtál mindent néhány krajcárért.
Ember… Minden vádban bűnösnek találtalál.
10.
Kutasi Horváth Katalin: Szele(s)t vetnék
Várom, hogy írjon a feladványra György.
Ha most elvetném Szelest (vagy a sulykot),
s nem hinném, hogy vet ide verses hurkot,
hogy remélhetném, hogy vihart aratok,
csak hogy ő kelt limerick-áradatot.
(Sok szeretettel, ösztönzőleg, Gyuri! 🙂
11.
Szeles György: Szélvető
Ki szelet vet, annak szeles a vetése,
vihar terem abból, ez a büntetése!
Bukfencet jobb vetni,
Abból nem lesz semmi,
Legfeljebb a földnek lesz kis repedése.
12.
Bátor lovag – shf- Istvan Hanyecz
Vihart kevert itt néhány sor a Listán
mondhatnám: ” Ki szelet vet, vihart arat”
bátor lovag légyen rimeknek hátán
ki versével Barátokat háborgat Próbára tett eme nemes kihivás
Volt ki limerick-et, volt ki verset irt
volt kinek könnyebb volt a prózairás
de mind sikert aratott , ki bátran irt