ZÖLD ÁGRA VERGŐDIK
01.
Diana Soto: Soha
Nem volt mit tenni,
Zöld ágra vergődni,
Megélni s nem megölni
A szeretetet.
Hagyni törött vázát,
Délibáb hazáját,
Látni az éjszakán át
A kikeletet.
Tisztelni az elmenőt,
Letörni a felkelőt,
Hazudni, hogy éltetőd,
Ki veled mostoha.
Harcolni a zajban,
Egy Shakespeare-i darabban,
Elesni, hol szaladtam,
De feladni soha.
02.
Jószay Magdolna: Őszre ébredtünk
(haikuban)
Én zöldet kértem,
te feketét akartál,
hozzám sem szóltál.
Befogadtam egy
macskát, mire te folyton
csak panaszkodtál.
Én virágokat
tettem vízbe, a vázát
te törted össze.
Mikor én kértem
feketét, már nem jártam
kedvedben vele.
Én néma voltam,
te mindig kiabáltál,
csendem tiportad.
Befogadtál egy
kutyát – csak én szerettem,
nem is akartad.
Panelt akartam,
tudtam: csak erre futja;
te hitel-kastélyt.
Én nem tévéztem,
neked a mindened volt,
átsírtam sok éjt.
Lelkileg soha
nem passzoltunk, hiába
tettünk nagy esküt.
Mire zöld ágra
vergődtünk keservesen –
őszre ébredtünk.
03.
Kutasi Horváth Katalin: Hínárok közt
Hínárok közt úszom, kóstolgat az iszap.
Tavirózsa nyílik, talán engem sirat.
Lehúz bánatsúlyom, a felszínre vágyok,
Körülvesz az örvény, hiába kiáltok.
Túl nagy a tófelszín, nem látom a partot.
Léleksajkám inog, eddig még megtartott.
Jó lenne egy zöld ág, kapaszkodni benne,
reményt támasztana, hittel kecsegtetne.
Kellene egy galamb, aki elejtené,
megszállhatna akkor a vágyott békesség.
Célba vergődhetnék megoldást találva,
bánatom süllyedne inkább a mocsárba!
04.
Győri Nagy Attila: Zöld ágra vergődtünk
A történet teljesen valós… Amikor főiskolára jártam, kreditrendszerben folytattuk tanulmányainkat. Lehet, hogy ez most is így van, bár annyi minden változik, igazából nem tudom. Voltak a kötelező tantárgyak, 2-3 kreditért, de minden félévben hiányzott még 5-10, amiket szabadon választott tárgyakból pótoltunk. Az egész osztály előszeretettel vette fel a politológia-tanszék által meghirdetetteket, mert volt egy kimondatlan egyezség köztünk. Nekik kevés diákjuk volt, cserébe általában nem adtak 1-s osztályzatot. Nem is nagyon tanultam ezekre, a kötelezőek lekötötték az energiáimat. Budapesttől Egerig a buszon volt legalább 2 órám, az alatt gyorsan átnéztem és néha egész jó jegyeket kaptam, egyest soha. Illetve egyszer majdnem.
A következő történt: Kifogtunk egy nem túl kedves (most finoman fogalmaztam) buszsofőrt, aki többszöri kérésünkre se volt hajlandó felkapcsolni a világítást, így a hajnali sötétségben utaztam Egerbe. De legalább aludtam egy jót. Gondoltam, majd az iskolában 1-2 óra alatt átnézem az alig egy tucat oldalnyi órai anyagot, de a sors összejátszott ellenem. Alig páran voltunk csak a szóbeli vizsga kezdetekor, a tanár pedig mindannyiunkat beterelt az irodájába. Kihúztam egy tételt, ha jól emlékszem a XX. század elejéről szólt, természetesen fogalmam sem volt róla, mit mondjak. Órán nem voltam, az anyagot fénymásoltam és még csak bele se néztem. Szépen magam elé engedtem mindenkit, míg a végén kettesben maradtunk a tanárral.
Egy életem, egy halálom, elkezdtem halandzsázni, megspékelve olyan szavakkal, amik politológiából eszembe jutottak: kisgazdák, baloldal, jobboldal… Körülbelül 5 perc múlva megszólalt a tanár is:
-Nagyra értékelem, hogy percekig képes mondani a hülyeségeket megszakítás nélkül, de ez ide nem elég. Mégis miben reménykedik?
-Engedje meg, hogy akkor felsoroljam. Két választásom volt: vagy nem mondok semmit, vagy elkezdem ontani az értelmetlen mondatokat. Előbbinél esélyem sincsen, míg az utóbbinál adtam 1-2 százalékot annak, hogy például nem rám figyel, így nem tűnik fel; vagy máshol járnak a gondolatai és csak arra koncentrál, hogy én folyamatosan beszélek, esetleg még elkap egy-egy eltalált gondolatot, ami véletlenül helyes. Vagy például rájön, hogy fogalmam sincs a témáról, de elegánsan nem akarja észrevenni és kizavar egy kettessel.
-Hát igen, talán 1 százalék esélye lett volna rá, de ilyen halandzsára hogyan adjak kettest?
-A parlamentben nem szoktak halandzsázni? Soha nem beszélnek mellé? Soha nem mondanak hülyeségeket? Nem szoktak terelni? Ha fogalmuk sincs a témáról, azt beismerik? Nem igazán. Inkább úgy tesznek, mintha a kisujjukban lenne és körbeírják a semmit. Ez valahol egy jó politikus ismérve is, nemde? Profin kell rögtönözniük, hárítaniuk.
Ekkor a tanár már nevetett.
-Erre a vizsgára én hosszú évekig emlékezni fogok. Azt hiszem megér ez nekem egy kettest.
-Akkor zöld ágra vergődtünk. Nagyon köszönöm. Legközelebb azért elolvasom a tananyagot.
-Igazán lekötelez. Egy élmény volt.
05.
Petres Katalin: Bogáncs zöld ágra vergődött
A történet úgy kezdődik, hogy hat éves az én csodálatos fehér puli lányom, közben lassan épül egy kertes ház a 16. kerületben, ahol több kutya is elférhet, nem úgy, mint egy budai társasház harmadik emeletén, ötven négyzetméteren. Nagyon bántuk, hogy Szutyi, az előző fekete puli szukánk 13 évesen utód nélkül távozott az égi vadászmezőkre, ezért elhatároztuk, hogy Prücsi egyszer mindenképp anya lesz. Egyik este azon tanakodtunk, hogy menhelyről keresünk majd egy pulit. Mi sem kellett több, két napon belül rátaláltam Bogáncsra a Facebook-on.
A kép önmagáért beszélt, a fekete, gubancos kutya mérhetetlen csalódottsággal ült a ketrec hátsó sarkában, az alapítvány leírása szerint szinte két hete ugyanabban a pózban. Bogáncsot egy idős néni vitte be egy tacskóval együtt, hogy nem tudja tovább tartani őket. A tacskót már elvitték, de a puli megközelíthetetlen maradt, morgott, ha mentek felé, alig evett. Mindez Oroszlányban a gyeptelepen zajlott.
Szóltam a férjemnek, hogy ezt az ágról szakadt jószágot csak ő tudja elhozni, más biztosan nem. Szerencsére ezt ő is így vélte, le is autózott érte. Mondanom sem kell, hogy lelkem mélyén szorongtam, hogyan fog elsülni az akció, hiszen felnőtt, 4 éves, udvaron és kikötve tartott állatról volt szó, de bíztam a pulik híres intelligenciájában, és reménykedtem.
Természetesen nem ment zökkenőmentesen az ismerkedés. Férjem Oroszlányból először Velencére vitte a kertes házba Bogáncsot, aki rögtön az autó alá bújt és két órát töltött ott. Végül párom lehasalt, rámorgott, amivel azt érte el, hogy a rémült négylábú elmenekült a kert legtávolabbi és legbozótosabb sarkába, s ha közelített hozzá, morgott, vicsorgott, de az ételt azért elfogyasztotta.
Ekkor már beesteledett, férjem telefonált, hogy nem tudja felhozni Budapestre a kutyust, mert megközelíthetetlen. Mivel nő volt az előző gazda, legidősebb fiamat riasztva kocsiba ültünk Prücsökkel, a fehér pulival, és leautóztunk Velencére. Az első találkozásunk morgásba torkollott, férjemnek másnap muszáj volt dolgozni, így én maradtam lent a két kutyával. Nagyjából fél óránként kimentem a kert sarkába egy kis darabka főtt csirkemájjal és kedvességem varázserejével, hogy udvaroljak Bogáncsnak. Mindig vészjósló morgás fogadott, de a csirkemáj azért landolt a vakító fehér fogak között. Délelőtt 11-re már nagyon meguntam a szurkáló ágak között való mászkálást, meg a kutya is hagyta, hogy morgása ellenére az állát is vakargassam. Szóval, egy határozott mozdulattal és megnyugtató mondattal /Nem félek én tőled!/ ölbe kaptam a „vérebet”, aki nyárfalevél módjára remegett a karomban, megmutattam neki a nagy kertet, Prücsök gyanakodva követett minket, magyaráztam, hogy nincs értelme ilyen szép kertben a legbozótosabb sarokban gubbasztani, majd letettem. Természetesen visszarohant a sarokba, de a tányérját elhoztam a ház lépcsőjéhez, mondván, ha éhes, akkor oda kell jönnie. A korgó gyomornál nincs meggyőzőbb erő. Előjött falatozni ugyan, de amint én kiléptem a ház ajtaján, szaladt vissza a kert sarkába. Délután aztán sétáltatni vittük pórázon. Férjemmel el sem indult, de velem jött. Séta után bevittük a házba, már rég nem morgott, több rendbéli tányér étel felfalása után már derengett számára, hogy mégis jó emberek közé került. Másnap fordult a kocka. Férjem elment dolgozni, Bogáncs nélkülem még a házból sem jött ki a kertbe, nem tágított mellőlem. Így kezdődött a szelídítése, aztán rohamléptekben fejlődött.
Kapcsolatunk zöld ágra vergődött, eltelt egy hónap, és Bogáncs bámulatos városi kutyává alakult. Három nappal a menhely után a harmadik emeleten találta magát, napi 3-4 séta, de az első perctől kezdve szobatiszta volt. Rendkívül hálás, igaz, el kell viselnie a házsártos és féltékeny puli asszonyság rigolyáit, még ezt is megadó türelemmel viseli. Hízeleg, mint egy kölyök, talán szófogadóbb, mint a 6 hetes kora óta nevelt és kényeztetett pulim. Mondanom sem kell, hogy nem bántuk meg egy percre sem, hogy elhoztuk. Bőséges kölyökáldásban reménykedünk.
06.
Dittrich Panka: Zöld ágra…
Az ember öregszik. Egyre közelebb kerül ahhoz az állapothoz, hogy felfogja, (és elfogadja) véges az ideje. Akarva akaratlanul visszatekint. Könnyezve, nevetve. Aztán jönnek az élet buktatói. Mért ő, mért pont akkor, miért ő vele? A fenn és a lent… Az eléje táruló lehetőségekkel hogyan élt, vagy hogyan nem… Miért nem sikerült ez, vagy az.
Amolyan belső gyónás ez. A rejtett titkainkkal való szembesülés, légyen az jó, vagy rossz. Érzi tudja szíve mélyén. Látja saját tükrét. Keresi a magyarázatot a maga megnyugtatására.
Hogy megalkudjon magával, a családjával, a környezetével, az idővel, a hellyel, és az állandó változással, és a vele szembejövő ismeretlennel. Aztán rádöbben, olykor, nem mindig csak rajta múlik az, hogy mi lesz, és mi nem, hogyan, és hogy nem.
A boldogság záloga pedig, az akaratban és az elhatározásban rejlik, az azt követő tettekben melyek mozgásban tartják ezt a világot. Életben tarthatják az embert. A tökéletesség pedig abban rejlik, hogy szinte semmi sem olyanra sikerül, ahogy terveztük… és ez visz előre, vagy éppen mélyre:
Az öröklétben mi lesz: sötét esetleg fény? Vagy a semmi és a minden légüres tere, egy olyan dimenzió melyet emberi elme fel sem foghat. Nincs az az érzék.
Nem tudni, hogy hány életet élünk. Csak ezt a mostanit, ahol rabja vagyunk térnek és időnek és minden velejárónak. Kiszolgáltatva egymásnak, eszméknek, érdekeknek. Mindennek ami összeköt, és mindennek ami el is választ egyben. Az örökös változásban, ahol minden mulandó, mégis annyi minden képes mégis újra megszületni. Az univerzum tágas mivoltában emberi testbe zárva a lélek. A lélek mely megfoghatatlan, nincstelen, mégis van, mérhetetlen, mégis érezhető, látatlan de létezik.
Mi hajt, és mi az ami vezet, addig míg ezen földön élünk? Az akadályokat ki görgeti elénk? Meglehet, hogy saját magunk? Vagy netán valami természet feletti, amit nem is sejthetünk…? Kérdések, mikre választ nem mindig találunk. De míg az elesettségünkben magunkban keressük, addig legalább magunkkal zöld ágra vergődhetünk.
07.
Mayer Zsó: Szakadatlan
Napok óta fáj a hátam, nem erősen, hanem szakadatlan. Ez nehezen kibírható, jobban mondva, ami biztosan és önsajnálat nélkül megállapítható az, hogy én vagyok nehezen kibírható. Mostanában szaporodnak bennem ezek a kis fájások. Az életvitel sajátszerűségével nem magyarázhatón, ahhoz túlságosan kicsinyek, jelentéktelenek. Régebben belém rúgtak és akkor fájt. Most azonban csak fáj, és ebben, minden kisszerűség ellenére, van valami félelmetes. Egyre növekvő izomgörcsből (kajlán tartom magam, ezért görcsöl, görcsöl, ez után még kajlábban tartom magam, hogy ne görcsöljön) hátfájás, egy nem erős, kibírható, de szakadatlan hátfájás elegendő oknak látszik, hogy az ember egész nap, nem erősen, de kibírhatatlanul, szakadatlan: morogjon. Belátom, be kell vennem egy nagyon utált keserű, pirulát. Zöld ágra vergődöm magammal, kezd enyhülni a fájás, lassan eláll.
08.
Varga Katalin: Sikerülni fog
50 év alatt igazán megszokhattam volna. Bár magas a fájdalom.küszöböm,de most nagyon besokalltam.Ez így nem mehet tovább.
Merevek a térdeim, így nincsen megfelelő mozgás a lábszáraimban. Felgyűlik a nyirok folyadék.Tavaly a két lábszáram kötözött sonkához hasonlított. Még a színe is olyan volt, a sok megrepedt sebecskétől. Torna, masszázs, elnavigáltam azért. De idén a nyirok folyadék úgy döntött, leszáll szépen a két lábfejembe.
Senkinek nem kívánom ezt a fájdalmat. Na és az elindulás. Az biztos, a rendőr nem írna fel gyorshajtásért. Mászok, mint az araszoló lepke. Vagy lehet, hogy hernyó?
De én azért is zöld ágra fogok vergődni.
Hadseregem készen áll a harcra.Gyógypapucs, gyógycipő, gyógykenőcs,gyógymasszőr. Ja és ortopéd sebészi ellenőrzés. Gyógyír lesz ez testemnek,lelkemnek.
Erre varrjál gombot dagadt lábfej, nyirok folyadék.Nem adom fel olyan könnyen. Ha nem is mászom fel arra a zöld ágra, vergődni sem fogok. Harcra fel! Én állok elébe.
09.
Petres Katalin: Zöld-e az ág?
Hittük: zöld ágra
vergődtünk, lezuhantunk,
a szára száraz!
10.
Kutasi Horváth Katalin: Megfejtve – kifejtve
Szellő kér fel táncra hosszú út porából,
felrepít a múltnak zűrös távlatából.
Zöld ágra vergődve jutok ki a mából,
lassan engedtem csak magam igazából.
Ott volt a megfejtés, nem akartam látni,
érteni meg végképp, idomodni, várni,
nem az én stílusom, ezt hamar meglátni,
hogy lehetne akkor tőlem megkívánni?
11.
Keszy-Harmath Dániel: Rosszullét
Amott a sarokban
egy gyomorfájásos
bulldog épp nem boldog,
nagyon nagy kínokban
van éppen,
lábai közt a bot,
amit – mikor játszott –
túszul ejtett,
s most ez a zöld ág
a szájában fogához verődik,
s ő maga sem boldogul,
kutyául érzi magát,
bulldogul,
s mert a rosszulléttől
zöld a teste,
ő bizony ma este
egy zöld DOG,
ki vergődik,
a gyógyulásban bízik,
s ha majd jobban lesz,
minden kilót visszahízik,
amit ez a nyavalya tőle elvesz,
s a betegség már csak egy régi,
rossz emlék lesz.
12.
Kutasi Horváth Katalin: Ballagáskor
Megértettük végül egymást,
zöld ágra vergődtünk.
Megbeszéltünk néha egy s mást,
már meg sem lepődtünk.
Kiismertük egymás titkát,
társakká szegődtünk.
Láttátok bennem a ritkát,
szolgákká szerződtünk.
Hallgattátok intelmeim,
tán igazat adva,
beadtam a derekam is,
szépen elballagva…