Szólások/Közmondások 09.

MAGA ALATT VÁGJA A FÁT

01.

Kutasi Horváth Katalin: Ma-vágó
(József Attila Favágó című versére)

Vágjuk a mát téves halomba,
kényesül a gőgje visongva,
szitokszó hull szelíd jajomra,
hibáztat, tüskét szúr húsomba –
virrasztva futnak perceim.

Arrébb a közöny hátra fordul,
bennem a múlt erénye mordul,
hajnal riaszt, volt-erény szökken –
az éjvilág most nagyot hökken:
lerágom fásult körmeim.

– Ej, tedd a dolgod, ne botránkozz,
Ha ma-vágó vagy, ne csodálkozz!
Ha magad jelölöd meg kérged,
rád vicsorít majd éber férged –
éles fejszéd már vigyorog.

02.

Varga Katalin: Önzésed hálójában

Küzdesz,mint Sziszifusz,az igazi szeretetért..
De önzésed hálójában ezzel nem sokat érsz.
Mindenkin átgázolsz,,mondd,hol egy igazi barát?
Tudhatnád, ezzel csak magad alatt vágod a fát.

03.

Favágó Mek mester

Hull a sok forgács,
nem érti, rögvest zuhan
vele a faág!

04.

Bubrik Zseraldina: A fűnyíró drámája

Egyszer, már nagyon régen, tizennyolc évvel ezelőtt, Miskolc-Görömbölyön laktunk, vettünk egy fűnyírót. Két nappal ezelőtt, amikor már a fű elkezdett magasra nőni, eldöntöttem –még ha kánikula is van – elkezdtem nyírni a füvet.

A garázsból kihoztam a fűnyírót. Megnézetem, útközben véletlenül nem akadt bele valamibe, nem sérült e meg. Utána a hosszabbító kibontása. Na… az szokott hosszabb folyamat lenni. Semmi baj, egyszer el kell kezdenem. Türelem rózsát terem.

Mire elkészültem, már elfáradtam. Megnéztem az órát, reggel nyolc, kezdhetem is, nincs korán, nem fognak szidni a szomszédok.

Először a ház előtt kezdtem, majd bent az udvaron folytattam. Az idő hamar eltelt, jött a kánikula, már a Nap is kibontotta tűző sugarait. Abbahagytam. Gondoltam, majd este hét-nyolc óra felé folytatom.

Elpakoltam, majd elkezdtem a pihenőmet. Persze nem pihentem, de legalább hűvös helyen voltam, nem pedig a tűző Napon. Valahogy a hófehér bőröm nem nagyon bírja az égető érzést, és persze nem is akarok a napszúrástól belázasodni.

Eljött az este, de még mindig olyan meleg volt, ezért eldöntöttem, majd holnap folytatom. A holnapot áttettem megint holnapra. Persze ráfogtam arra, hogy nagyon meleg van.

Reggel, amikor még félálmomból felkelve, még ki sem nyitottam a szemeimet, eszembe jutott mit is terveztem mára. A kávét megittam és már mentem is utamra. Még nem is volt nyolc óra, de a zöld nyári ruhámon már folytak az izzadságcseppjeim. Hú… gondoltam, ma sem fogok fázni. Lehet, elkérem Anyutól a szalmakalapját. Nem jött be, épp azt viselte, miközben reggel hattól a kertben kapál. Jó. Semmi gond, majd kitalálok valamit. Keresek egy kendőt, majd a fejemre kötöm.

Na, jó, nem játszadozunk, hisz nem leszünk készen. A Nap már megint hétágról süt, érzem, amint a bőrömön végighúzza sugarait. Azt hiszem ahol épp ruha nem ér, biztos nem Hófehérkeként fogok bemenni, hanem átállok Piroskába.

A kert felénél jártam, amikor már úgy éreztem, a konyhából hallom, amint a kávé, hívogató szavakat sugall felém. Egy kis pihenés nem árt meg, a reggeli kávé íze pedig már kiment belőlem.

Otthagytam tehát a fűnyírómat egyedül, kihúztam a vezetékből – nehogy magától elinduljon – majd árnyékos helyre tettem.

Mivel nem volt kávé lefőzve, szép lassan készítettem, mert ugye a jó kávéhoz művészet kell. Mikor készen lettem, Anyuval a kertben ülve, szép lassan ittuk… mert ugye forró volt. Pihenés után, irány füvet nyírni. De nem indul. Mi történt? Idáig még nem volt semmi baja. Valami rosszat tettem? Féltem attól, hogy magam alatt vágtam a fát. Vagy érintkezési hiba, vagy eltört valami? Biztos elrontottam. A hibám miatt vehetem elő a sarlót, meg a kaszát, míg a fűnyíró meg nem javul. Jönnek a vendégek is, gyorsan tennem kell valamit. Azt hiszem szerelőhöz kell vinni. Apu megnézi, hátha tud tenni valamit. Addig megyek a hűtött szobába, és várok rá.

Délután eljött az az idő, amikor megtudtam, a fűnyíró nyugdíjba vonult, és eldöntötte mától nem hajlandó dolgozni.

05.

Diana Soto: Végszó

Élő hegyeknek darabolja fel szikláit,
A pusztát vasba fogja, bár bőre lemállik.
Hadat üzen pipacsoknak, fáit kivágja,
Száraz kórót hagy, hol patakokat találna.
Elegyíti sóját a végtelen tengernek,
Műanyagba hal meg a pikkelyes eretnek.
Beleönti mérgét a növekvő hullámba,
Aprótól a szörnyekig magának kívánja.
Tüzet gyújt, élvezi forróságát a füstnek,
Oxigénje térdre hull, mint akit megütnek.
Megbetegszik, ám betegségét másra fogja,
A mindenségbe vágyik, bolygója a fogda.
Elveszi az élőt, felhasználja a holtat,
Keserű könnyek között vöröslő vért ontat.
Magára támad, és testvérét emészti el.
Mi lett belőled, otthon? Meddig gyilkolsz, ember?

06.

Dobrosi Andrea: Mámoros emlék

Az a jó az öregedésben, hogy éveim számának növekedésével az emlékeim egyenes arányban állnak. Na, Jutka néni,- hallom magam, amint általános iskolai matektanáromhoz intézem eme bölcsességemet,- tetszik látni, milyen jól megaszontam azt az egyenes arányt?

Na meg gondolok én Tünde nénire is, aki a magyart próbálta akkoriban belém sulykolni: csak nem bejön a stílusom? Ha Emese, akinek tanító néni volt az anyukája 4,1-re megkaphatta az 5-öst, akkor most utólag jóváírhatja nekem is, – csak hogy gyarapodjanak az emlékeim!

A kémia sose volt a szívem csücske, bár Kati néni próbálta megszerettetni velem. Dolgozatot írtunk, és a vasgyártás rejtelmei volt a téma. Sajnáltam is, hogy nem egy könnyűzenei kérdés, vagy értekezés a cicanadrágról.

Szemem rátapadt a falra, ahol egy kartonpapír hirdette a folyamatot, ábrákkal szemléltetve. Nem észre vette Kati néni? – Azért van ott – mondta, s szinte éreztem, ahogy megsimogatja a kobakom.

Ica néni tanította a föcit. Eléggé bírtam azt a tantárgyat, persze nem mindig. Volt abban minden. De sosem felejtem el jóanyámat, aki azzal buzdított, mikor tini koromban letörten álltam előtte, hogy ne parázzak annyit a felelésnél, csak nézzem a térképet és minden beugrik majd. Ez be is vált.

Csak az volt a baj, hogy Ica néni soha se akkor szólított fel, amikor jelentkeztem és majd’ kiestem a padból, kitűnő érzékkel mondta ki a nevemet, amikor lapíthatnékom volt, mert nem tudtam semmit.

Azonkívül Ica néni és a föci óra szoktatott le a puskázásról. Hiába voltak különféle módszereim a humbukra, Ica néni szemfüles volt, mindig elvette a kedvemet egy 1-essel, így felhagytam eme tevékenységemmel.

Legalább is látszólag,- merthogy nem akartam magam alatt vágni a fát, az egyest ugye, mert akkoriban azt úgy hívtuk,vagy karónak.

De ezáltal, tehát a puskaírás segítségével sikerült megtalálnom azt a hiper-modern csúcstechnológiás módszert, mely által megtanultam tanulni. Szinte már tökélyre fejlesztettem eme kreativitásomat, amikor a kezembe kaptam egy-egy tű vékony tollat és miniatűr betűkkel megszerkesztettem az én kisokosomat. (Szerkesztettem: Jutka néni!) Ez a módszer az életem végéig elkísért a tanulmányaim során. A papírost használni nem használtam, de míg megírtam, a fejembe szállt a tananyag, mint Szilveszterkor a pezsgő. Ez volt az én mámorom!

07.

Jószay Magdolna: Végig kell csinálni

Szívbetegségemmel együtt kell élnem. Majd’ egy negyedszázada hivatalosan is kimondták, de tudom, hogy már előzőleg is az lehettem, csak nem mentem orvoshoz.

Akkor viszont, egy húsvét másnapján olyan heves fájdalom tört rám a szívem tájékán, hogy majd a földre rogytam. Mázsás nyomást, mindent megsemmisítő izzó fájdalmat éreztem, mely felsugárzott a nyakamba, egészen a torkomig, és lefelé, a vállamon. Ezzel egyidőben, bár amúgy nem volt melegem, de elöntött a nyirkos veríték, és meglehetősen nehezen jutottam levegőhöz. Nagyon megijedtem: még két kisgyereket fel kell nevelnem – ez volt minden gondolatom; ezért is nem mindegy, hogy mi lesz velem. Ráadásul albérletben…

Ehhez képest eltelt majdnem öt év, mire rászántam magam az orvoshoz menésre.

Ugyanis mikor ez a trauma elmúlt, megkönnyebbedtem, mintha igaz sem lett 

volna. Az élet folyt tovább, megállás nélkül. Dolgoztam munkahelyen és otthon, háztartást vezettem, két gyereket láttam el és tanultam velük minden este átnézés és kikérdezés szintjén, szülői értekezletekre jártam, mindezt hivatalos kilencórás munkahelyen, megkoronázva háromórás tömegközlekedéssel. És nyilván, ahogy teltek a napok, úgy ment szinte feledésbe az egész “szívügynek” a jelentősége.

Csakhogy időnként kaptam az újabb és újabb figyelmeztetéseket. Hol ugyanilyet, hol enyhébbet, hol még rosszabbat. Mellé kaptam olyanokat is, ami nem járt ekkora fájdalommal, csak épp… mondjuk, egy szívverés mintha kimaradt volna, s mire kapkodtam volna a levegőért, akkor egyszerre csak gyorsan bepótolta… ami semmivel sem volt kellemesebb… Nagyon elgyengített.

Arra emlékeztem, hogy gyerekkorom óta elhangzott minden belgyógyászati vizsgálatkor, hogy a gyereknek tachycardiája van. Akármilyen nyugalmi állapotban is szapora szívverést diagnosztizáltak nálam. Sőt, gyerekkori magas vérnyomásom is volt. Hogy ezt akkor miért nem forszírozták tovább, nem tudom; ahogy emlékszem, kaptam valami enyhe szívnyugtatót egy időre, aztán el lett felejtve.

Visszatérve a történetre, a legijesztőbb az volt, amikor álmomból erre a hirtelen, rémisztő fájdalomra ébredtem: először azt hittem, álmodom, és ez nem is igaz. De sajnos, a levegőkapkodásom, karzsibbadásom, mellkasi tonnás nyomásom nem hagyta, hogy álomban éljem ezt túl.

Így hát legközelebb orvosi időpontban összeszedtem magam és elmentem a háziorvoshoz, akinél kaptam néhány gyógyszert és beutalót a kardiológiára. A kardiológiára pedig másfél hónapra időpontot, amit jó sok, telefonfülke-beli ácsorgás után kaptam végre meg, nem lévén az idő tájt nemhogy mobil, de a vezetékes telefonra is évtizedeket kellett várni…

Nem igazán voltam ezzel táppénzen, muszáj volt dolgoznom.

A kardiológián majdnem megint rosszul lettem, mire bekerültem, mert szerintem az ilyen időpont, mint 11 óra 12 perc, tök felesleges, ha az ember úgyis csak egy bő óra múlva kerül be. Sok beszélgetés, sok kérdés, sok válasz, sok lecseszés. Ismétlődő sorrendben. Kicsit már megszégyenülve működtem ugyan közre, és alig vártam a vizsgálat végét.

Még UH-n és terheléses EKG-n is részt vettem. Ez utóbbin fel sem tűnt az elején, hogy ez rossz lenne, hiszen mindig imádtam biciklizni, és észre sem 

vettem eleinte, hogy fokozatosan nehezítik a tekerési lehetőségeimet, hajtottam, mint állat. Szerintem könnyedén.

Aztán egyszerre csak leszédültem a bicikliről; arra emlékszem, hogy az öltözőben végigfektettek egy padon és istápolgattak, míg fel nem tudtam öltözni.

Ezek után kint kellett várakozni, míg újból be nem hívnak a diagnosztizáláshoz. Ez jó sok idő volt, és én rohadtul le voltam valahogy gyengülve. Mondom magamban: tényleg én lettem rosszul egy kis nyamvadt biciklizés közben? Mikor azzal jártam dolgozni évek óta, vagy többször lebicikliztünk barátokkal 15-20 km-eket kirándulni, Vekeri-tóhoz, Keletire, Erdőspusztákra… utána ugyanennyiket vissza… hát ez nem lehet! Persze később felfogtam, hogy ez terheléses volt.

Az orvos modora érdekes módon teljesen megváltozott, mikor végre behívtak. Már nem szidott állandóan (a szidás tárgya az volt, miért nem mentem hamarabb; miért nem volt még laborleletem; miért vagyok két gyerek egyedülálló anyjaként ilyen felelőtlen, azoknak a gyerekeknek fel kell nőniük stb. – holott mindezt én is jól tudtam, csak ő nem tudta, hogy pont ezek miatt milyen nehéz nekem munkahelyről hiányoznom, és mennyit kell dolgoznom hétvégeken és a napi melón felül éjszakákon is, hogy valahogy fenntarthassuk magunkat; laborleletem meg egyszerűen azért nem volt, mert nem küldött senki. Én, magamtól honnan tudtam volna?).

Elmondta, hogy a terheléses alatt nagyon gyorsan egekbe szökött a vérnyomásom és a szívverésem, pulzusom; akkor meg sem mondta, mennyire, nehogy felidegesítsem magam.

És hogy bizony szívkoszorúér-szűkületet (angina pectoris) mondhatok magaménak, és hátsófali… valamilyen kamrai ritmuszavarok is vannak. Szívelégtelenség, némi nagyobbodás is. Mivel most rosszul vagyok, tovább nem vizsgálnak, de egy laborbeutalót ad, és az eredménnyel úgyis vissza kell jönni, szóval akkor majd rám tesznek egy 24 órás EKG-mérő műszert is; az egy nyakba akasztható kütyü, mellyel járóbetegeken végezhető folyamatos megfigyelés.

Legalább 7-féle gyógyszerjavaslatot tett a lapomon.

Aztán megnyugtatott, hogy “á, különben meg tessék megnyugodni, ezzel akár 25 évet is elélhet még!” Ennek mostanában van 22-23 éve, nemrég tudatosult.

Megnyugodtam: addig felnevelem a gyerekeimet.

De tessék vigyázni, folytatta: kerüljem a stresszt, a traumákat, a sokkokat (úristen, ezeket hogy lehet kerülni?); ez az első lépés.

Aztán másodikként: kerüljem a hőséget (ez is nagyon egyszerű, valóban; mikor vannak akár hónapos időszakok is, amikor a lakásban is alapból 34 fok van még éjszaka is, és nekünk nem telik klímára, akármennyit dolgozom még hétvégeken is!), nem beszélve a napi tömegközlekedésről, ami időben, távban sem kevés, pláne, ha már reggel 30 fokon felül vagyunk, munkahelyen volt, hogy 39 fokot mértünk a teremben… 

Harmadik: kerüljem a terhelést. Ha lehet, ne cipekedjek két kilónál több cuccal.

Negyedik: ne lépcsőzzek, de ha már mindenképpen muszáj, terhelés nélkül, lassan, pár fokonként megállva.

Könyörgöm: a hetediken lakom. Van úgy, hogy hetente többször elromlik a lift, 

nincs autóm, tömegközlekedem, ergo egyértelműen gyalogos a bevásárlásom és annak hazacipelése is. Valahogy fel kell hozni akkor is, ha nem jó a lift!

Direkt tutira nem lépcsőzöm, mert már 4-5 lépcsőfok után is ki akar ugrani a 

szívem a torkomon. Ennek ellenére mai napig rákényszerülök, ha a helyzet úgy 

kívánja. A lassúságot betartom, ha akarom, ha nem, mivelhogy máshogy nem megy: volt, hogy 40 perc alatt másztam fel…

Azt mondta az orvos zárásként, hogy ha ráadásul ezek a rizikófaktorok összeállnak – pl. ideges, stresszes állapotban, kánikulában, 10 kilónyi cuccal megpróbálok felmászni a hetedikre -, akkor ne csodálkozzak. Ő ezeket el kellett, hogy mondja, hogy tudjam, melyek azok az alapvető szíves szabályok, melyeket ha nem tartok be, ráadásul összeadódnak, magam alatt vágom a fát…

De megnyugtatott, hogy külön-külön is érvényes lehet a favágás!

Tehát, ha biztosra akarok menni sikeres fakivágás érdekében, elegendő összehozni az összes rizikófaktort…

08.

Mayer Zsó:  Visszavonhatatlanul
/tanka/

darabokra hullt
álmaim forgácsai
párnámban rejtve,
ráncaiban bús emlék
visszavonhatatlanul