TÉMA: FELEDÉKENYSÉG
1, Kutasi Horváth Katalin: Panka és a feledékenység
1.
Panka már megint összezavarodott. Odament hát éppen a vacsorát készítő nagyanyjához, hogy segítségével rendet tehessen a fejében kavargó gondolatok között.
– Nagyi, szerinted jó vagy rossz a feledékenység?
Nagyanyó – mivel épp a szokásosnál is jobban el volt gondolkodva – már megint meghökkent, mint újabban szinte mindig, amikor unokája valami hasonló – filozofikusnak tetsző – kérdéssel állt elő, de mint máskor, most se siette el a válaszadást, bár kikerülni most se akarta. Átgondolnia viszont ugyancsak át kellett…
– Mondd csak, Pankám, ez most hogy jutott eszedbe?
– Annyiszor mondták nekem mostanában anyuék is, de bent, a suliban is, hogy felejtsek végre el valamit, ne foglalkozzak már vele, tudjak megbocsátani, ugyanakkor mindig megbüntetnek vagy legalábbis megdorgálnak, ha valamit elfelejtek: leckét írni, tejet hozni a boltból…
– Á, értem.
– Emlegetik a felejtés vagy a feledékenység jótékony hatását, ugyanakkor ott van dédi… Ijesztő, hogy szinte mindent elfelejt. Sok minden meg egyenesen törlődött az agyából. Így nem igazodik ki a világban. Néha életveszélyes, amit tesz, vagy amit nem…
– Tudod, ő már nagyon öreg, súlyos beteg.
– Igen, persze, tudom. Akkor szerinted…
– Nagyapádon is észrevettem, hogy sok mindenre nem emlékszik, sok mindent elfelejt. Most még inkább csak apróságokról van szó. Már-már megharagszom rá, de aztán nyugtatom magam: hisz ez korral jár, és ki tudja, lehet, hogy holnap már velem is előfordul… Türelmesnek kell lennem, ki kell segítenem, el kell néznem neki! Csak kicsit fárasztó mindig utána menni, kapcsolgatni a villanyt, a gázt, elzárni a zubogó vizet. És nem is engedhetjük meg magunknak sem a fényárt, sem…
– Akkor szerinted is rossz a feledékenység?
– Pankám, ez attól is függ, milyen mértékű. Ha nem sodrunk vele veszélybe valakit, magunkat vagy mást, akkor szeretettel, találékonysággal mindent el lehet viselni, rendbe lehet hozni. Egy kis odafigyeléssel megelőzhetjük a bajt, és ha a másikban nem keltünk rossz érzést, lelkifurdalást azzal, hogy állandóan a szemére vetjük: valamit elfelejtett, akkor fesztelenebb, szeretetteljesebb lesz a kapcsolatunk.
– Érzem, nagyon szereted őt. Te tudsz egyáltalán haragudni a papára?
– Hosszasan nem – felelte habozás nélkül a nagyi. – De meg kell mondanom őszintén, Panka, én is próbáltam néhány dolgot szándékosan törölni, elfelejteni, hogy meg tudjak neki bocsájtani…
2.
Pankát azért másnap is foglalkoztatta a kérdés, de most hirtelen a szőlőt metszegető nagyapjához fordult:
– Papa, mondd, szerinted jó vagy rossz dolog a feledékenység?
Nagyapját nem lepte meg annyira a kislány kérdése, mert gyakran fordult hozzá hasonlóval, ráadásul most őt is épp ez a téma foglalkoztatta, ugyanis az utóbbi időben sajnos érezte, hogy feledékenyebb, mint korábban, és azt is, hogy ez nem egyszerű szétszórtság, nem is átmeneti fáradtság okozza, ez bizony állandósult, és egyértelmű: a korral jár.
– Te mit gondolsz, lánykám? – kérdezett vissza a nagypapa, hogy egy kis időt nyerjen, hisz egy kicsit elkalandozott, át kellett gondolnia, mit válaszoljon, hiszen nagyon is komolyan vette a kérdést. Úgy tett, mintha az egyik tőke kötötte volna annyira le a figyelmét.
– Azt hiszem, néha baj, ha elfelejtünk valamit, de általában apróságokról van szó. Ilyenkor nem is kéne rosszul éreznünk magunkat, csak egy jót nevetni. Akkor is, ha mi feledkeztünk meg valamiről, de akkor is, ha mi kértünk meg valakit valamire. Ha viszont fontos dologról van szó, akkor rossz, ha azt elfelejtjük, de ha szerencsénk van, akkor még helyrehozható a baj. Ilyenkor kár a másik fejét leharapni. Van, amit el lehet nézni a másiknak, van, amit nem – felelte a leányzó.
– Bölcsebb vagy, mint én! – mosolygott Pankára nagyapja. – Félek, hogy a dédi sorsára jutok! – tette hozzá váratlanul, miközben megsimogatta a kislány arcát, akinek már gyűlt is a szemében a könny.
– Te még nagyon sokára leszel olyan idős, mint ő, és neked ott van nagyi, aki nagyon szeret téged! Elnézi, ha valamit elfelejtesz…
– Igazad van, Panka, hálás lehetek a sorsnak, hogy rátaláltam nagyanyádra. Mellette nincs mitől tartanom. Olyan gyengéd és figyelmes! Te is észrevetted, hogy mostanában feledékenyebb vagyok?
Miután a kislány lassan, bizonytalanul, egy kicsit szégyenkezve-sajnálkozva bólintott, nagyapja elragadtatott hangszínére lett figyelmes:
– Persze, nagyanyád is… Igaz, hogy csak apróságokról van szó, de tudom, hogy más már rég megharagudott, felcsattant volna miattuk, durva veszekedéssé, vitává fajult volna az, amit a mama türelemmel, csendesen visel. Szó nélkül lekapcsolja utánam a villanyt, sokszor észre sem veszem, mit nem zárok el, biztos többször is szokott ellenőrizni, és nem is feltétlenül a számlák miatt. No, ezért rossz a feledékenység, mert bajba sodorhatom vele magam, magunk… Ez a fránya öregség! Mi lesz, ha őnála is elkezdődik ez a folyamat? – érzékenyült el még jobban. – Annyi mindent átéltünk együtt, annyi mindent megbocsájtott…
– Ne félj, papa, majd itt leszek én, és vigyázok rátok! Majd figyellek benneteket titokban! – csillogott Panka szeme az elhatározástól, majd még ennyit mondott:
– Felejtsd el a félelmeidet, nagypapa! Minden rendben lesz!
2, Holécziné Zsuzsa: Egy félresikerült kirándulás
A szomszéd feleségének elbeszélése:
Valamikor a rendszerváltást követő időkben történt az eset – amikor a vasúti dolgozóknak lehetőségük nyílt arra, hogy un. nemzetközi szabadjegyekkel utazzanak külföldre. Voltak olyan országok, ahová ezzel az un. FIP igazolvánnyal évente egyszer teljesen ingyen lehetett utazni, és voltak olyanok, amelyekbe családtagnak fél áron, a dolgozónak ingyen engedélyezték a beutazást. Mi magunk is számtalanszor indultunk így útnak, legtöbbször Olaszországba, de így jutottunk el Csehországba, Ausztriába, vagy pl. az Északi tengerhez is. Hátizsákkal, vonaton aludva – de fillérekből – világot láttunk évente többször is.
A feledékenységről szóló történetem főszereplői is ilyen utazók, egészen pontosan a férjem akkori főnöke Csaba, és az ő szintén a vasúton dolgozó felesége Marica és a két gyerekük. Ez a család velünk együtt egy un. KISZ lakótelepen élt Kecskeméten, és hozzánk hasonlóan imádott utazni. Egyik nyáron – amikor épp Lengyelországba indultak – ránk bízták a kutyájuk etetését, ezért a férjem az elutazásuk utáni reggelen gyanútlanul ment át megetetni a spánielt, de a legnagyobb megdöbbenésére az ajtót nem bírta kinyitni, mert belülről benne volt a kulcs. Így hát jobb híján csöngetett – miközben fejében őrült gondolatok kerengek betörőkről, itthon felejtett családtagról, mert Csabával már fordult elő olyan, hogy biciklijével eltekert a kisfia iskolájához anélkül, hogy a hátsó ülésen ott ült volna a kis Csabi, mert elfelejtette megvárni, hogy a gyerek kijöjjön a lakásból.
De most nem ez történt, mert a csöngetésre maga a családfő nyitott ajtót, és Misi megdöbbenését látva nevetve mesélte el, hogy előző délután valóban elutaztak Budapestre, és a nyugatiban át is szálltak a Lengyelországba induló vonatra. Ezután akkurátusan előszedték a vacsorára elkészített szendvicseket, meg is vacsoráztak, majd öt perccel a vonat indulása előtt Marica megkérdezte Csabától:
– Én? – kérdezte a férj – hiszen az ilyesmit a Te ridikülödbe szoktuk tenni!
– Na de hát a szabadjegyek is nálad voltak, miért tettem volna el én az útleveleket?
– A szabadjegy? Ja, az a munkába járó táskámba maradt! – válaszolta a férj, és ezek után őrült ütembe pakolni kezdett – gyorsan szálljunk le, mert mindjárt indul az IC, és nekünk se jegyünk, se útlevelünk!
Ezek után Melyik hátizsákba tetted az útleveleket?
a hazafelé vezető úton persze kölcsönösen egymást hibáztatták, amiért megbíztak a másikban, majd a biztonság kedvéért teljesen kipakoltak mindkét hátizsákból – hátha mégis ott lapulnak az iratok. Végül kiderült, hogy az útlevelek mégis Marica ridiküljében vannak – csak éppen Csaba tette oda – de a nemzetközi jegyek tényleg a biciklis táskában lapultak. Hajnal kettő lett, mire hazaértek és lefeküdtek, ezért nem volt ideje még átjönni hozzánk szólni, hogy ne lepődjünk meg, de egyelőre nem kell kutyát etetni, mert még azt se döntötték el, vesznek-e újabb helyjegyet, vagy ezek után maradnak itthon, mert a két napos csúszás miatt a tervezett úthoz már nem lesz elég a szabadságuk. Végül megvárták a hétfői napot, és kértek még pót-szabadságot, és mégis elutaztak, de a feleség megfogadta, hogy a teremtés kissé szórakozott koronájára soha többé nem bízza az úti okmányok összekészítését
Csaba monológja:
Megmondom őszintén, nagyon rosszul esik, hogy Misi elmondta a kollégáknak hogy jártunk a lengyelországi úttal. Éppen elég baj, hogy már így is összesúgnak a hátam mögött, hogy szórakozott vagyok, de hogy még benne se bízhatok, azt nem gondoltam!
Igen, igaz hogy itthon maradtak azok a nyavalyás szabadjegyek, de az útleveleket tényleg bele tettem a feleségem ridiküljébe! Igazán megnézhette volna a Marica a táskáját, mielőtt azt mondta, hogy nincs nála… jó, jó, a jegyek azok tényleg a biciklis táskámban maradtak, de csak azért, mert amikor hazaértem a munkából, nem volt időm kipakolni, mert az apósom már a kapu előtt várt, hogy menjek vele vásárolni. Igen, ha a papa nem sürget, hanem nyugodtan bemehetek a lakásba, akkor biztos kiraktam volna az útlevelek mellé a jegyeket. Jó, az is igaz, hogy azt mondtam neki háromra itthon leszek, hogy az ő kocsijával elmehessünk bevásárolni a kirándulásra, meg venni a kutyának kaját, de hát amikor szóltak, hogy a tekeklubba ma van a döntő, teljesen megfeledkeztem a papáról, és másfél órával később értem haza – de akkor is! Olyat mondani rám, hogy legközelebb még enni is elfelejtek, azt azért nem kellett volna!
Marica telefonja:
– Halló! Te vagy az anya?
– …
– Nem, dehogyis! Nem Lengyelországból hívlak, hanem a sarki fülkéből! Képzeld, vissza kellett fordulnunk Pestről, mert itthon maradtak a szabadjegyek!!!
– …
– Hát persze hogy a Csaba a hibás! Honnan gondolhattam volna, hogy amikor megkapta a vasúton a szabadjegyeket, nem rakta be őket a hátizsákba? Nekem épp elég bajom volt a csomagolással, meg a gyerekek hazahozásával az iskolákból, hát miért kellett volna leellenőriznem, hogy rendben van-e minden? No de ne félj! Megkapta a magáét tőlem rendesen! Bent is elmondtam, amikor pót-szabit kértem, hogy milyen tökéletlen, hogy miatta fordultunk vissza, mit bánom én, ha nevetnek is rajta a srácok. Úgyis tudja már mindenki, hogy milyen szórakozott. Még a végén enni is elfelejt, ha én nem rakom elé a kaját!
3, Szabó Eszter Helka: Elveszett kéziratok
Márk
Amikor benyitottam a házba, úgy éreztem magam, mint egy spanyol hódító, aki most végre a vágyott, új földre lép. A szüleim halála után az öcsémmel, Danival “igazi háztulajdonosok” lettünk! Imádom Győrt, az ottani lakóparki, harmadik emeleti, nagy lakást, mégis jó érzés a temetés után újra itthon lenni. Jó itt, csak köszönne rám valaki, elém jönne apám vagy anyám… Gondolnom sem szabad ilyesmire. Angyalként suhannak valamelyik felhőben a bonyhádi dombok fölött.
Végre feltúrhatom azt a szekrényt a sarokban. A kamaszkori verseimet és a regényem kéziratát mindenképpen magammal kell vinnem! Csakis itt lehet, mert már Fehérváron, az albérletemben sem volt, Győrbe se vittem, hát hol lenne máshol? Csak arra emlékszem, hogy alaposan el akartam dugni Dani elől. Utálom, ha az öcsém a dolgaim után kutakodik. Ráadásul életem első “valódi partneréről”, Tináról írtam azt a regényt, tele erotikus jelenetekkel. Na jó, Andrea volt az első szerelmem, de vele nem jutottam el az ágyig. Tinával viszont igen. Irtó jó volt!
Még szerencse, hogy a nejem, Anita és a lányaim, Niki és Noé lesétáltak a kertbe. A nőknek a gyümölcsön jár az agya, meg a városi strandra is lemennének ebben a hőségben. Na, lássuk csak! A cipőknek fenntartott, keskeny fiókban, ott legalul még nem kerestem… Na de mi ez? Nem az én kézírásom, inkább a Danié lehet… Versek? Mi az, hogy “Tinának, a síron túlra”? Hát hülye ez? Tina könyvelő a Híd Kft.-nél, háromgyermekes családanya… Nem lehet, hogy Dani ismerte Tinát! Tudtommal a tesóm soha életében nem járt Szegeden, én viszont ott kezdtem az egyetemet, de az első félév után már átjöttem Fehérvárra, mert rettentően messze volt Bonyhádtól. Dani persze nem is sejti, hogy csakis Tina kedvéért választottam azt a távoli egyetemet.
Jaj, szalad az idő! A kéziratot gyorsan eldugom a szekrény mögé… de mi ez a poros papírköteg itt? Ráadásul vörös selyemszalaggal átkötve? Jé, ezek az elveszett, kamaszkori verseim! Nini, a regényem is itt van épen, érintetlenül! Ki csomagolhatta be ilyen gondosan? Dani biztosan nem. Ő mindent széjjel hagy. Talán még szegény anyám? Mindegy, az a lényeg, hogy végre előkerült. Már hív is a család, hogy induljunk a strandra, megyek már, csak öt perc!
Dani
Márkék a strandra mentek a családdal, hát akkor végre enyém a lakás! Különös, hogy nem jönnek elém a szüleim, de legalább akkora rendetlenség van, ami egy kicsit feledteti a hiányukat. Most olyan ez a szoba, mintha ebben a pillanatban mentek volna el hazulról. Mi az a neylonba csomagolt, bikavadító szalaggal átkötött valami a radiátoron? Lássuk csak! Jé, Márk keze írása! Ismeretlen versek, ezeket még nem is olvastam, úgy rémlik, pedig a tesóm folyton a verseivel traktált. Ha kíváncsi voltam, ha nem, felolvasta. Miért nem emlékszem akkor ezekre?
Az én kamaszkori verseim vajon hol lehetnek? Úgy rémlik, egy részét magammal vittem a pesti albérletbe, de aztán olyan sokszor hurcolkodtam egyik albérletből a másikba, hogy már nem is emlékszem, mikor és hogyan veszhettek el. Mindegy, néhány ott van nálam Pesten, nyersanyagnak az is jó lesz még valamire. Örülnék azért, ha valami csoda folytán előkerülne a többi… Talán ez a másik kupac lehet az enyém. Biztosan anyám kötözte át ilyen gondosan. Csakis ő lehetett, mert Márk mindig dossziémániás volt. Néha már úgy érzem, nem is lakóparkban él Győrben, hanem egy óriási dosszié sarkába húzódva.
Jaj, mindjárt hét óra, akkorra ígérte, hogy megjönnek a strandról! Na, de mi ez a regény? “Tina a szerelem örvényében” – micsoda idétlen cím! Márk mindig jobb verseket írt, mint én, de ütős címet adni, ahhoz sohasem értett. Kizárt, hogy ez az én Tinám legyen, az a könyvelő hölgy a szegedi Híd Kft.-től, akivel olyan jót szeretkeztünk, hogy majdnem kirúgtuk az albérlet falát… A haverom azt mondta, azóta férjhez ment, gyerekei vannak. Daninak sosem beszéltem Tináról, de a futó kalandjait jobb, ha nem emlegeti az ember…
Jönnek! Visszahelyezem az egészet ide, mintha hozzá se nyúltam volna.
– Szia, Danikám, végre látunk! Várj egy icipicit, egy meglepetésem van a számodra – hadarta a bátyám, aztán eltűnt a másik szobában. Miért áll előttem ilyen feszengve, mint aki élete első szerelmi vallomására készül?
– Bocsánat, ezer bocsánat, igazán … ööö… ne haragudj, de megtaláltam a régi ve…verseidet – dadogta a bátyám.
– Micsoda? Ó, azok rettentően ócskák! Nagyon szégyellem magamat miattuk – védekeztem, mert szinte biztos vagyok benne, milyen jót csámcsogott balga írásaimon. Bizonyára az egész családja rajtam röhögött. Úristen, micsoda szégyen! Ha jobban le lenne robbanva ez a ház, most belebújnék a legelső repedésbe…
– Sose szégyelld magad, öcskös! Én sem írtam jobbakat. Amatőr költőnek lenni kimondottan dicsőség a mai világban.
4, Ordas Andrea: Hívhattál volna!
Gitta kiment a folyosóra telefonálni. Ugyan mostanáig headsettel a fején mást sem csinált, de felüdülés volt nem ügyféllel beszélgetni. Ábelt hívta, a szerelmét. Nem hitte, hogy még szerelmes lesz ennyi csalódás után, de a férfi meggyőzte, hogy az élet szép, ő gyönyörű, és hogy őket nem szakíthatja el semmi.
Gitta: – Szervusz kedves! Ma kivételesen nem sietek hozzád haza, mert a lányoddal megyek hajfestéket keresni, utána pedig az is lehet hogy beülünk valahova, kicsit beszélgetni. Három órakor találkozunk a Blahán, majd megyünk. Jó? –
Ábel özvegy ember volt, ugyan több párkapcsolaton volt túl, de már épp feladta mikor találkozott Gittával. Az első találkozás után érezte, hogy kell neki ez a bolondos, szertelen, és mégis borzasztóan sérült nő. A felesége halála óta most tudta először teljesen kinyitni a szívét, és bár sok energiát emésztett fel, hogy Gittát feloldja, hogy meggyőzze arról, hogy nem fog benne csalódni, és hogy igenis Gitta egy nagyon szerethető teremtés, úgy érezte megfogta az isten lábát. Szerelmesek voltak, sokszor mint a kamaszok futottak egymáshoz, csak hogy átölelhessék egymást. Maga sem bízott benne, hogy még átéli ezt a fajta mindent elsöprő szerelmet.
Ábel: – Jól van, érezzétek jól magatokat. Beszéljétek ki a pasikat nyugodtan. –
Gitta: – Mit csinálsz? Bélyegzel, ugye? – mosolygott.
Ábel szenvedélyes bélyeg gyüjtő, amióta eszét tudja minden szabadidejét a bélyegekkel töltötte.
Ábel: – Ühüm, persze.- De már szinte oda sem figyelt.
Negyed négykor Gitta már percenként nézte az óráját. Janka, Ábel lánya késett, és hiába hívta, nem vette fel a telefonját. Ábelt sem érte el, pedig meg akarta neki mondani, hogyha megéhezik vacsorázzon meg nyugodtan, ne várja meg őket. Már épp arra gondolt, hogy nem vár tovább, hazaindul, amikor meglátta Janka szőke buksiját előbukkanni az aluljáróból, amint a barátnőjével csacsog. Aranyos volt a két éppen csak huszonéves szöszi, amint önfeledten nevetgéltek, és Gitta azonnal el is feledte minden bosszúságát. Tulajdonképpen Ábel karácsonyi ajándékát készültek megvásárolni, a hajfesték csak fedősztori volt. Hosszasan időztek hiszen nem volt egyszerű, hogy melyik bélyegkatalógus az amire még elég a pénzük, és Ábelnek sincs meg. Aztán még beültek egy gyorsétterembe is – bár Gitta már türelmetlen volt – hiszen volt mit megbeszélni. Volt vagy félhat is mire a villamosmegállóba értek, ami szokatlanul tömött volt. Gitta eközben hol Ábelt hívta, de továbbra sem érte el, hol a közlekedési vállalatot, hogy mi az oka hogy nem jár a villamos. Több mint fél órán keresztül várakoztak, mire Gitta úgy döntött hogy taxival mennek haza. A telefonja épp lemerült, ezért Janka hívott taxit.
Gitta: – Hívd fel Apudat is, nehogy idegeskedjen! – De Janka, azzal nyugtatta Gittát, hogy ha az apja egyszer nekilát bélyegezni akkor úgysem törődik az idővel.
Gitta: – A csudába ezzel a tehervonattal, pont most kell itt átmennie! – mondta Jankának, mert igencsak aggódott. Az idő rohant, Ábel otthon, ő itt, már fáradt is, éhes is, hisz csak Janka evett a gyorsétteremben. De jó lenne már otthon lenni Ábel karjaiban! Nagysokára elcammogott a tehervonat és öt perc múlva nyitotta a szerény kertesház kapuját, majd az ajtón belépve a csomagokat Janka szobájában rejtették el. Ábel az ebédlő asztalnál ült, Gitta odaszaladt átölelte, ősz, kissé kócos fejét keblére vonta: – Úgy siettem hozzád!- Félhét volt.
Ábel aznap már kitakarított, és semmi más dolga nem lévén a bélyegeibe temetkezett. Félötkor érezte először, hogy éhes, de gondolta megvárja Gittát a vacsorával. Így felállt az íróasztala mellől, és átment a fia szobájába számítógépezni. Persze itt is elsősorban a bélyegeket kereste, hiszen ugyan a magyar közösségi oldalon regisztrálva volt, de nem kötötte le a figyelmét annyira, hogy órákat töltsön vele. A bélyegek viszont szinte lázba hozták, ezt a lázat csak Gitta tudta feledtetni. Ábelnek ekkor jutott eszébe Gitta. Már félhat, hol marad ilyen sokáig? Mintha mondott volna valamit délben, de mit is? Hol van a telefonom? Igazán felhívhatna, hogy később jön! Na sebaj megmelegítem a vacsorát, biztos örül majd, hogy már úgy várom, lehet hogy bent kellett maradnia. Azért felhívhatna, hogy mikorra várhatom. Hová is tettem a telefonom? Már hat óra van, lassan dühös leszek! Hol a csudában van az a bosszantó kis kütyü? Se Gitta, se egy telefon, a lányom sincs itthon, hogy elkérhessem tőle az ő telefonját, bár ha éppen ügyféllel beszél úgy sem tudja felvenni. De a tíz perces szünetében csak felhívhatna, hogy te hülye, ne várj, majd megyek amikor tudok. Már kifejezetten aggódom, olyan sok baleset érte már, ütötte el autó, villamos, bár amióta együtt vagyunk kicsit összeszedettebb, de mi van ha történt vele valami? Mindjárt negyedhét és már nagyon éhes vagyok, és bosszús, na végre megtaláltam a telefont a fürdőszobában! De miért vittem oda? Még jó hogy van ez a gyorshívó, mert mindenféléket ír ki a telefon, és Gitta nélkül, úgysem igazodom ki rajta. ,,A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható, ismételje meg hívását később.” Utálom ezt a szöveget! Na jó, nem várok tovább, vacsorázom, ha arra sem méltat, hogy felhívjon, akkor nem várom meg!
Ábel evés közben is csak Gittára gondol, egyszerre bosszús és aggódik. Fél hét előtt előtt hallja csukódni a kertkaput, de csak Janka szobájának az ajtaja nyílik, ez sem Gitta! Fél perc és Gitta szalad hozzá, átöleli őt, fejét megnyugtatóan keblére vonja, és azt mondja neki, hogy sietett hozzá. Máskor ez a mozdulat mindig boldogsággal tölti el Ábelt, de most kiverte a biztosítékot. Felpattan, Gittát idegesen tolja el magától.
Ábel: – Siettél?!? Ma délelőttös voltál, félháromig dolgozol, most félhétkor azt mondod, hogy siettél?!? Legalább felhívhattál volna!!! –
Gitta összerezzen, kezét védekezően emeli maga elé, mintha attól félne, hogy Ábel megüti. Ekkor lép Janka az étkezőbe: – Apu, Gitta szólt neked hogy hajfestéket veszünk, és utána beülünk valahova? Elfelejtetted?
Ábel: – El bizony! Én feledékeny vén marha! Mit össze aggódtam érted!- Húzza magához a feldúlt Gittát. – Azért felhívhattál volna még. –
Gitta: – De hiszen hívtalak! Nézd milyen sok nem fogadott hívásod van. – mondja Gitta félig már nevetve.
Ábel most már kacag. Ábel: – Az lehet, de a beszélgetésünk után a telefont a fürdőszobában felejtettem, onnan pedig nem hallottam, hogy csörög! –
Már mindhárman együtt kacagnak! Átkozott feledékenység!
5, Varga Katalin : Meglepetés
Az asszony
Hogy szalad az idő. Már negyveb éves vagyok. Ma reggel azzal ébredtem, szülinapom van.
Még a nap is kisütött , A redőny résein át utat tör sugara, éppen az ágyamra
Ma vasárnap van, így dolgozni sem kell.
Fürgén pattanok fel, felhúzom a redőnyt.Kitárom az ablakot Elárasztja szobámat a verőfény.
Üzenetrögzítőm üres.
Gyerekeim egy másik város kollégiumában. Párom holnap ér haza, külföldi útjáról.
De azért felhívhatnának. Csak nem felejtették el anya szülinapját ?
Kicsit szomorkásan reggelizem. Lábamnál kedvenc kutyám fekszik. Bökdösi térdemet , finom falatokra várva.
Megkapja a reggelijét, aztán kiengedem, had szaladgáljon a kertben.
Elmosogatok, bekapcsolom a mosógépet.
Tegnapról maradt pörkölt nokedlival. Így főznöm sem kell.
Üzenetrögzítőm még most is üres. Mobilom is hallgat.
Ebéd után szomorúan indulok sétálni. Elfelejtett a családom. Leülök a parkban. Felteszem a napszemüvegemet. Ne lássa senki sem könnyeimet.
Majdnem elalszom. Ideje haza indulnom.
Nem erre számítottam.
Lehajtott fejjel kullogok, utcánk elejéhez érve, valaki befogja hátulról a szemem. Nagyon megijedek. Még csak ez hiányzott. Csak nem támadnak meg ?
Hangokat hallok, nevetést. Vezetnek fel a lépcsőn.
De hát elfelejtette a családom a születésnapomat. Akkor mi ez ,
Meglepetés, hallom.
Ott áll mindenki a feldíszített nappali előtt.
Torta áll az asztalon. A tűzijáték fényénél ölelem meg kis családom.
Hát mégsem felejtettek el .
A férj
Ma reggel azon gondolkodtam, mit is felejtettem el ,?
Olyan messze van a családom. Gyerekeim kollégiumban, más városban. Kicsi párom egyedül van otthon.
Jaj, hát persze. Holnap lesz a születésnapja.
Meg tudom szervezni, hogy haza mehessek, értesítsem gyerekeimet,legyen meglepetés az én kedvesemnek ? Még azt hiszi, elfeledkeztünk róla.
Elintézek néhány telefont. A gyerekek nagyon örülnek, hogy haza jövök. Ők is készülnek már.
De semmi telefonálás. Így nagyobb lesz az öröm.
Szegényke azt hiszi, elfeledkeztünk róla.
Másnap megállok házunk előtt az autóval. Feleségem nincsen otthon. Biztosan búsúl valahol.
Megérkezik a két lánykánk. Gyorsan kell mindent elintézni. Bármikor hazaérhet bánatos párom.
Torta, virág, ajándék. Minden készen áll a fogadására.
Jön már, jelentik lányaim. Eléje szaladnak, befogják a szemét.Így vezetik haza.
A nappali ajtaja felett egy színes papírra kiírva : Boldog születésnapot Anya. Nem feledkeztünk meg rólad.
6, Győri Nagy Attila: Évforduló
-Szia, drágám! -Klára repdesett belül az örömtől, de megfogadta, nem fogja kimutatni. Kíváncsi volt rá, Zoltán vajon elfelejti-e első házassági évfordulójukat. Már több barátnője is panaszkodott férjére, hogy nem tartják fejben az ilyen fontos események időpontját. Nem, az övé nem olyan, hiszen még mindig fülig szerelmesek egymásba. De az ördög nem alszik, ezért bár megfőzte ura kedvenc vacsoráját, új alsóneművel is meglepte magát, most mégis egy egyszerű tejbegrízt tett az asztalra. A kacsa a sütőben lapult.
-Szervusz édesem! Farkaséhes vagyok. Mi van vacsorára?
-Csináltam egy kis tejbegrízt Jajj, mondd már, mondd már!
-Hát, az lehet most nem lesz elég. Mindegy, eszek mellé valami hideget, aztán le is fekszem, nagyon elfáradtam ma.
-Rendben Drága jó Uram, ilyen nincs! Kérlek, mondja már!
Zoltán, miután megvacsorázott, elment zuhanyozni, mint aki jól végezte dolgát. Hamar ágyba bújt, Klára pedig egyedül maradt a konyhában a gondolataival.
Klára
Elfelejtette! Hát mégiscsak elfelejtette. Nem jelentek én neki már semmit, egyszerűen csak elmúlt a lángoló szerelem. Vagy rosszabb, lehet szeretője van. Igen, akár az is előfordulhat. Nem akarok ilyen házasságban élni, én ennél többet érdemlek. Vissza fog még engem sírni, de nagyon. Hogyan történhetett ez meg, hiszen én még annyira szeretem. De nem, ez így nem maradhat, hétfőn szépen beadom a válópert. Mit képzel ez magáról? Velem meri ezt megtenni? Mit mondok majd a lányoknak? Ezt a szégyent! De a lakás az enyém, azt nem adom. Majd felfogadok egy ügyvédet. Kaphat némi pénzt, majd kérek apámtól, csak szabaduljak meg ettől a semmirekellőtől.
Zoltán
Hát nem elfelejtette a drágám. Szegénynek biztosan annyi dolga van a háztartással. Nem hibáztatom, az én fejem is néha tele van. Annyira szeretem. remélem örülni fog a nyakláncnak. Úgy teszek mintha aludnék és amikor befekszik az ágyba, a nyakára teszem. Még mindig olyan gyönyörű. Jól fog neki állni, megy a szeme színéhez.
7, Jalcs Irén: Felnőtt játszóház
Anna
Paradicsom, paprika megvan. Hagyma még van bent a kosárban. Milyen finom lecsót fogok én főzni a papának. Ó, milyen sok mindent szedtem már ebbe a köténybe. Nem kell kosár, csak összefogom a kis anyag sarkait és már vihetem is amit csak akarok. Gyerekkorom óta kedvelem a kötényeket. Már akkor varázslatként hatott rám, mikor anyámtól kaptam egy gyerek kötényt. Szép fehér volt és apró gyümölcsök voltak belehímezve. Milyen sokat dolgozhatott vele.
– Szépen fogd össze a sarkait és akkor olyan lesz mint egy kis kosárka. Rakok is neked bele valamit, amit magaddal is vihetsz. – szólt és két ragyogó, fényes piros almát tett a kötényembe. Úgy csillogtak az almák, hogy nem is tudom elmondani, de az biztos, hogy a szemem is velük ragyogott.
Hol vagyok? Mit keresek én itt? Megint dolgoznom kell? Ott egy nagy diófa és alatta egy pad. Megpihenek alatta egy kicsit. Elég rozoga ez a pad. Én nem tudom miért nem csinálják meg. Mekkora ez a fa! Jancsikám, de sokat ölelt itt magához. Mindig megnyugtatott az érintése. Minden bánatom tova szállt, ha tudtam, hogy ott van velem. Micsoda szerelem volt a miénk. Ember még úgy nem szeretett ahogyan mi szerettük egymást, de hol van most az én Jancsim? Magamra hagytak. Éhes vagyok. Tegnap dél óta nem ettem semmit. Mi ez a sok paradicsom? Ki szórta szét és miért? Összeszedem és viszek anyámnak is belőle. Nagyon szereti a paradicsomot. Milyen jó lenne most egy kosár, de nem is kell. Van kötényem. Nem szép dolog a más kertjéből elvinni, de nem becsülték meg a termést, így biztosan nem haragszanak meg. Mi ez a gyógyszer a kötényem zsebében? A vérnyomás csökkentőm. Ma még nem is vettem be.
Jancsi! Mit keres ez a sok paradicsom itt a diófa alatt? Biztos anyám hagyta itt. Nem győzök utána pakolni.
Jancsi
Hol vagy Annám? Remélem nem ment el. Édesem gyere, igyunk egy finom teát.
Félek. Mostanában egyre többet kerít hatalmába ez az érzés. Mindent megtennék azért, hogy az én Annám emlékezete a régi legyen. Féltem és tudom, hogy mi vár rám. Szegény anyósom is úgy élte le élete hosszú éveit, hogy néha azt sem tudta kicsoda. Szörnyen tehetetlennek éreztem akkor is magam, de a legfájdalmasabb az volt, mikor tiszta pillanatai voltak és könnyes szemmel mondta, fiam én már nem érek semmit. A szívem szakadt meg ilyenkor. Nézni a leépülését annak az embernek aki maga volt egy angyal. Tele szeretettel és úgy szeretett engem is mintha saját gyereke lettem volna.
Hiába az orvostudomány, hiába minden. Úgy tűnik az agy legyőzhetetlen. Raktároz és emlékezik. Töröl és felidéz, ha ahhoz van kedve. Annám már öt éve él ebben a különös „ játszóházban” Vigyáznom kell rá, mert szeretem és féltem, de mindig attól félek, hogy elég egy pillanat mikor nem figyelek és akkor elmegy és ki tudja megtaláljuk e. Szegény anyját is három napig kerestük, mikor a kukoricásban megtaláltuk. Annám zokogott és fajdalma testét rázta. A falu pletykált és ő szégyellte. Hiába mondtam neki, hogy ne törődjön a falu nyelvével, mert gonoszak az emberek néha, és nem gondolnak abba bele, hogy velük is bármikor megtörténhet az ami velünk.
Ó, hányszor mondta a drágám, hogy Jancsikám, ha én is erre a sorsra jutok, és már téged sem ismerlek meg, akkor kérlek segíts meghalni, mert akkor már nem akarok tovább élni.
Így lesz Annám, mondtam, de hogyan is tudnám megtenni. Vele vagyok míg élek, és figyelek rá, de mi lesz vele ha már én nem leszek? Gyerekünk nem született. Így nincs aki óvja majd Őt.
Ó, Uram! Vigyázz rá, ha én már nem lehetek vele.
– Drága Annám, mindenhol kerestelek. Várjál segítek összeszedni a paradicsomokat. Mit szeretnél főzni? Édes Annám, gyere igyunk egy finom teát.
– Ki maga és mit akar?