TÉMA: IRIGYSÉG
1. Szabó Eszter Helka: A legszebb sír
Gizi
Több száz kilométerre volt az a kicsi, falusi temető, ahol az anyja nyugodott. Az apjának még sírja sem volt: repülőszerencsétlenség áldozataként már rég felfalták a testét a halak az Atlanti-óceánban.
Gizinek – hatvan felé járt már ő is – végre jutott egy kis ideje a szülei sírjára. Szakszerűen felszerelkezve, azaz “temetői szerszámokkal” és egy nyaláb palántával, kertészkesztyűben és szalmakalapban, kezében egy kanna vízzel kaptatott fel a dombra a rekkenő hőségben. Mikor a szabályos sorok kellős közepén végre meglátta az anyja sírját, rögtön észrevette azt a másikat is ott szemben. Új sír volt. A halottat természetesen nem ismerte. Ebben a temetőben sok volt az ismeretlen név a sírokon, hiszen Gizi nem itt nőtt fel, hanem a Völgység másik falujában.
Az új síron négy óriási krizantémgömb pompázott. Hófehérek voltak. Az apró sárga pöttyök a virágok közepén úgy hatottak, mintha ezer méhecske szállta volna meg az óriási, fehér virággömböket. Minden egyes gömb maga volt az élet. Gizi elszégyellte magát, hogy irigyli ezt a sírt. Olvasgatott ő könyveket a bonyhádi könyvtárban arról, hogyan ültessük be virággal sírjainkat, milyen fajta virágot válasszunk olyan sírra, mint például az anyjáé, ahol mindig forrón tűz a nap, ahol egyetlen fa sem enyhíti a hőséget, nem susognak a levelei “odaátra”. Csoda, ha Gizi kosarában most szárazságtűrő kővirágok nyújtózkodtak?
Az anyja sírjáról pillanatok alatt lekapkodta azt a néhány száraz kórót. Sírt nem irigyelünk – mondogatta magának, mintha Istenen kívül ez bárkit is érdekelhetett volna. Gizi nem hitt a túlvilágban. Az anyjával sem beszélgetett, mint sokan mások a temetőben. Már-már gépiesen tette a dolgát. Csodálkozott is, hogy ennyien itt vannak, hát persze, hosszú a hétvége, mikor is jönnének, ha nem most? A temetőt már tíz éve lezárták. Az anyját is külön engedéllyel lehetett csak rátemetni a fiatalon elhunyt húgára. Lopva oda-odapillantott a pompás krizantémos sírra. Most meg azért szégyellte magát, hogy az ő kővirágai sosem fognak olyan pompásan mutatni, mint a krizantém azon a síron.
Egy idős házaspárt látott, amint egy nagy műanyag lavórral és több öntözőkannával az új sír előtt lepakolnak. Az asszony magas volt, robosztus alkat, a szája keskeny, a haja lófarokban összefogva. Gizi idősebbnek saccolta magánál. Az alacsony, kövérkés ura készségesen adogatta a keze alá a szerszámokat. Elszaporodott ez a krizantém, legalább két bokrot ki kéne szednünk – mondta az asszony. Te tudod – hagyta rá a férfi. Gizi látta, hogy az asszony néha feléje sandít, szakszerűen kiássa a bokrot, az ura meg leviszi a kocsihoz. Vannak még csodák – állapította meg Gizi, aki álmában sem remélte volna, hogy az irigyelt sír gondozóival valaha is találkozik.
Valéria
Már ötszáz méter levezetése után holtfáradtnak érezte magát, pedig most jön csak a munka dandárja: ki kell szednie a fia sírjáról az elszaporodott krizantémot. Nem hagyhatja így, világ csúfjára! Olyan, mint az őserdő. Odahaza, a kertjükben is van krizantém, de hat hónapja, amióta meghalt a fia, mindig sírva fakad, ha ránéz. Ki fogja szedni otthon az egészet! Nem bírja a látványát sem ennek a temetői virágnak. Miért szednéd ki, jól mutat a síron – mondta odafelé az ura, most meg ráhagyja, csináljon, amit akar. Jól van ez így. Isten mindig tudja, mi a jó. Ha tudja, miért vette el a fiát? Mi lehet ezzel a célja? – ilyesmiken töprengett Veronika, miközben a keze gépies mozdulatokkal emelte ki a földből a fia fejfája mellett álló virággömböt.
Azt az asszonyt ott a szomszéd sírnál még sohasem látta. Azt azért észre lehet venni, hogy folyamatosan gondozzák a sírt, nemcsak Mindenszentek tájékán néznek rá. Azt mondták a falubeliek, hogy messze laknak a leszármazottak, ritkán tudnak csak ránézni a sírra, de rendes emberek. Az asszonyok, akik abban a sírban pihennek, állítólag falunbeliek voltak, csak elkerültek innen még fiatalon. Veronika csak öt éve él ebben a völgységi faluban, de bár sohasem jött volna ide! Ha tudja, hogy itt hal meg a fia, megmondja az urának, hogy nem jön ide, az is biztos! Biztos csak a halál – gondolta aztán Veronika.
Feltűnt neki, hogy az a másik asszony a sír kapálása közben ide-idesandít a fia sírjára. Csak nem irigykedik az a bestia? Milyen ember már az, aki egy anya gyermekének a sírját is képes irigyelni? Milyen jó a férfiaknak, azok ritkán sírnak, az arcukon is alig látni érzelmet, ő meg most is küszködik, hogy nehogy elbőgje magát. Nem szabad sírnom, mert csak szegény uramat szomorítanám azzal is – gondolta. Beletette a másik krizantémgömböt is a műanyag mosdótálba, odaadta az urának, aztán hirtelen meggondolta magát. Mi lenne, ha annak a másik asszonynak felajánlaná? Olyan sóvár szemekkel nézi úgyis! A húsos levelű kővirágnál mégis szebben mutat.
– Jó napot! Gáspárné Mányi Veronika vagyok. Elfogadná tőlem ezt a gömböt? Nem akarjuk már vele teletömni a kocsit, meg aztán úgy elszaporodik, olyan gyorsan – kezdte egyszerűen.
– Komolyan, valóban nekem adná? – kérdezte hitetlenkedve a másik, majd bemutatkozott ő is. Veronika aztán a lelkére kötötte, hogy ássa jó mélyre, de alaposan öntözze ám be, hogy meggyökeresedjen! Most még jól mutat az a síron, aztán négy hónap, s már a nyakunkon a Mindenszentek.
Mintha az idő is rohanósra fogná, amióta a fia elment. Ültesse csak el a boldogtalan! A halálban úgyis egyenlőek vagyunk. Isten úgy akarja, osztozzunk a fájdalomban is. Nincs miért irigykedned, te szerencsétlen! Nem is értem, miért engedi Isten, hogy a sírok másképpen nézzenek ki: az egyik cicomás, a másik csak fakeresztes. Csak nem azért, hogy az emberek még a temetőben is egymásra irigykedjenek? Kisfiam, ne félj, jövök majd én is!
2, Holéczi Zsuzsa: Testvérek
Ilona:
Ilonka letette a vödröt, és bal kezével megkapaszkodott a disznóól ajtajában, a jobbal pedig megtámasztotta a derekát. A nyolcadik hónapban volt már, nehezére esett a hajlongás meg a cipekedés, de mit tehetett: a férje dolgozott, a jószágot pedig el kellett látni. Az áldott állapotot nem tekintette tehernek, de egyre jobban aggódott: négy évvel korábban egyszer már volt várandós, és az a magzat épp a nyolcadik hónapban elhalt, talán épp a sok és megerőltető munka miatt. 1953-at írtak akkor, és ő heteken át hordta halva a babát, mielőtt óriás kínok között megszülte. Az orvos ott a kórházban nem is tanácsolta neki, hogy újra próbálkozzon: azt mondta, egy újabb terhesség akár az anyára, akár a gyermekre halálos veszélyt jelenthet. Miközben ezen járt az esze, a babája nagyot rúgott, mintegy jelezve: semmi baj anya, én itt vagyok! Elmosolyodott, és elindult a kút felé, hogy még egy vödör vizet hozzon a malacoknak, amikor a házból kiáltás hallatszott: „Gyere be Ila! Nem bírom a bilit letenni a földre, még kidől a végén!”
Az édesapja kiáltott, aki ekkor már kilencvenegy éves volt és ágyban fekvő beteg, így amikor férjhez ment, kénytelen volt magával hozni az apósáék házába. Még szerencse, hogy nagyon rendes emberek, és megértették, hogy nem hagyhatja őt magára. Tízen voltak testvérek, de ő a legkisebb, ő maradt utoljára a házban, hát természetes volt, hogy ő gondozza… meg hát a többiek fiúk – egy kivétellel – hát persze hogy egyik menye se szívesen gondoskodott volna az idős emberről.
Ahogy sietett be a házba, egy kis irigységgel gondolt a nővérére, aki tizenhét évvel volt tőle idősebb, réges-régen a megyeszékhelyen élt, volt saját háza, és haza csak vendégeskedni járt. Arra gondolt, azért néha elvihetné az édesapjukat magához, legalább majd akkor, ha ő a gyermekágyat fekszi, hiszen fogalma se volt, hogy fogja apjukat ellátni a pici baba meg a sok ház körüli munka mellett.
Arra persze most nem gondolt, hogy a nővére – aki egyedül élt a városban – hogyan gondozhatná az édesapjukat? Hiszen hajnalonként dolgozni járt, hétvégeken pedig piacozott, hogy az apai háznál megtermelt kukoricáját eladva pénzt gyűjtsön, mert a ház, amit építtetett még nem volt bepucolva. Nem gondolt arra, hogy az az általa irigyelt városi lét is lehet igen küzdelmes, és hogy egyedülálló nőként boldogulni abban az időben, az egyáltalán nem kis kihívást jelent. Ilonka csak azt látta – amikor Mariska szép kosztümben, elegáns kabátban, friss frizurával nagyritkán hazalátogatott – hogy ő a kis szőke csavart kontyával és a hátán éktelenkedő púppal, a viseltes pepita ruhájában és kékfestő kötényében nyomába sem léphet elegáns és szép nővérének.
Itt járt a gondolataiban, amikor nagy sóhajtással belépett a tisztaszobába, ahol apja feküdt. Ment, és tette a dolgát, mint mindig: nem gondolva tovább se a múltra, se a jövőre, csak arra, hogy az épp aktuális teendőjét jól lássa el.
Mária:
Kora hajnal volt még, amikor csörgött a vekker Mariska szobájában. Miközben felkelt, hogy begyújtson a sparheltba – hogy legyen egy kis meleg vize a mosakodáshoz – szeme a tükörre tévedt: a petróleumlámpánál magas, karcsú alakja, kissé kócosan göndörödő dús fekete haja, közel ötven évesen is szép vonásai köszöntek vissza rá. Kissé bosszúsan lépett tovább, miközben arra gondolt, mit ér a szép külső, ha végül is egyedül maradt! Hiába akart érte egykor a falusi pap még a reverendából is kivetkőzni, hiába udvarolt egykor még a falu jegyzője is neki, ha mégis az a „kis vakarcs” az ő kishúga kelt el, ha annak még a hétéves kora óta egyre jobban deformálódó púpja ellenére is előbb lett kérője, mint neki.
Arra persze nem gondolt, hogy ő is oka volt, hogy az a szegény kis lány annak idején púpos lett! Mert amikor elesett a jégen, és nem volt, aki vizet hordjon helyette a szomszéd tanya kútjáról (esős esztendő volt, a saját kútjukat felvetette a talajvíz, azt csak a barmok itatására lehetett használni), Ilonka a törött bordáival egyik karjára vette mindkét kannát és úgy cipekedett, ezért forrt rosszul össze a csontja. A fiúk oda voltak iskolába, meg katonák voltak, Mariska volt már csak otthon, de soha nem váltotta föl szegény kislányt a vízhordásban, inkább elment a városba túrót árulni a piacra, vagy kint kézimunkázott a teraszon, és várta az udvarlókat – akiket azután rendre kikosarazott, így maradt a végén öreglány. Nem, nem gondolt erre, csak az járt az eszében ezen a hajnali órán, hogy milyen szerencsés a húga, hogy az a rendes szomszéd fiú, az a Pista feleségül kérte, és lám: most még gyerekük is lesz, és a húga azt akarja, ő legyen a keresztanya!
Irigy volt rá és dühös, hogy Ilonkának minden sikerült, ami neki nem, és keserűen gondolt arra, hogy ő már valószínűleg egyedül fog megöregedni, és a szép ház ellenére talán egy „szeretetotthonban” fog sínylődni. Végtelenül sajnálta önmagát miközben sminkelt, és felvette a kis komplé ruháját – hogy úgy induljon el dolgozni az iskolába, mintha legalább is ő lenne az iskolatitkár – pedig csak a pedellus volt.
Nekrológ:
Mária kilencvenegy évet élt, és több időskori társkereső próbálkozás ellenére élete végéig egyedül maradt. Ilonka korán megözvegyült, és odaadóan gondozta házsártos nővérét a saját házában élete végéig – a gerincferdülése miatt fellépő testi – lelki „nyavalyái” ellenére. Egy küzdelmes élet után nyolcvan évesen Ilonka került „szeretetotthonba”, mégis elmondható, hogy neki volt boldogabb élete – és ezt én, az egyetlen lánya is tanúsíthatom.
3, Kutasi Horváth Katalin: „Irigylem tőletek tekintetét is!”
(Petrarca után szabadon…)
1. Francesco története
A gyengéd tájból előtoppant szívem választottja, s örvendezve újságolta:
– Francesco, képzeld! Sétám során lágyan meglegyintettek és azt súgták a szelek, hajoljak le a virágokhoz, és szirmuk bársonyából, száruk, levelük hajladozásából kiérezhetem vágyuk, közelebb kerülhetek hozzájuk, megérthetem sóhajuk.
– Micsoda badarság ez, szerelmem! Hogy tudnának a növények bármit is megfogalmazni? – kérdeztem, miközben csókot leheltem ajkára.
– És én mégis megtettem! Leguggoltam hozzájuk, meghallgattam szívverésüket! Micsoda lelkük van!
– Te a virágok lelkét fürkészted?
– A virágokét, meg a füvekét…
– És mégis… Mit meséltek?
– Boldognak érezték magukat, hogy arra járok, és szerencsésnek, hogy meghallgatom őket…
– Merre jártál? – kérdeztem meghökkenve, hogy egy kis időt és erőt nyerjek a továbbiakhoz.
– A vízparton.
– És a folyóval nem álltál szóba? – ugrattam, de igencsak meglepett válaszával:
– Ami azt illeti, kedvesem, bizony megszólítottam, hisz tiszta sodra megigézett! Úgy éreztem, nemcsak arcomat tükrözi vissza, hanem lelkemet, érzéseimet is. Mert az ő lelke eggyé vált az enyémmel, s megértettem, mennyire vágyik a magasba. A szép, bodros kis felhők közt repülne a madarakkal legszívesebben, ehelyett csak visszatükrözheti őket…
– Csak egy kicsit elmerengtél, biztos csak képzelted mindezt, drágám!
– Lehet, de a nap közben megcirógatott minket, vigaszt hozott a szívünkbe, egy ritmusra hullámzott bennünk a remény…
Mindezt oly nagyon hitte az én szerelmem, hogy miközben mesélte, még jobban megszépült, csak úgy sugárzott a vízparti élménytől! Megöleltem, majd féltékenyen útjára engedtem, hisz mindig csak lopott percekre találkozhattunk… Férjes asszony volt. Most mégsem a férjét irigyeltem, akihez visszatért, hanem a boldog szirmokat, melyeket megérintett, a szerencsés fűszálakat, melyek elhajoltak a lába alatt, a vízparti homokszemcséket, melyen ott maradt a cipője nyoma, de leginkább a folyóvíz tiszta sodrát, mely elcsacsogta neki bánatát és csodás szépségét tükrözte, vagy a nap sugarát, mely simogatva melengette őt… Egyszóval irigy voltam mindenre, amivel érintkezett, mindenre, amire csak ránézett!
2. A folyó meséje
Ismerek egy asszonyt., Örökké fiatal, szűzies a lénye, a természetre fogékony, a titkok megismerésére vágyó lelke mindenkit elvarázsol, amerre megfordul. Nemrég is erre sétált.
– Mindig is láttam, hogy mennyire megérinti őt körülöttem a természet, de most még a szellő szavát is megértette! – sóhajtottam fel mámorosan, megfeledkezve magamról.
– Már megint arról az asszonyról áradozol?
– Ej, te, föveny! Nem ér ám hallgatózni!
– Ugyan, hisz messzire hangzanak vágyad hullámai!
– Egyébként ki őrzi ennek az asszonynak a lába nyomát?
– Jól van, egy-egy…
– És ugye, ti, szépséges virágok, ti sem tagadjátok, mennyire elbűvölt benneteket, hisz elsuttogtátok neki örömötöket, bánatotokat ti is! Szinte hihetetlen, de megértett minket!
A homokszemek is elhomályosultak, a virágok is elpirulva hajlongtak bólogatás gyanánt szavaimra.
– Irigykedhetnénk egymásra, méregethetnénk, melyikünkre nézett hosszasabban, kivel foglalkozott egy picivel többet, de mindannyian boldogok lehetünk, hogy ismét erre járt, szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy észrevett, szóba állt velünk, meghallgatott minket, beszívta illatunk, gyönyörködött bennünk…
A nap mintha ránk kacsintott volna, miután ezt mondtam, s éreztem, mennyire szeret mindannyiunkat. Nem irigykedik az asszonyra, megosztotta vele is, velünk is szeretetét, mely kifogyhatatlan. Egyszerre értettük meg melengető üzenetét mi, boldog szirmok, szerencsés fűszálak és vízpartom minden természeti szépsége. A szeretet, legyen az egy asszonyé vagy bármelyikünké, délceggé növeszt, szemünket csillogóvá varázsolja, fényben füröszt minket, édes szava elandalít, tündökletesre gyújt minket.
– Még a rideg köveket is felolvasztja! – mondtam ki a végszót hangosan, de senki és semmi nem furcsállotta, hisz eggyé váltunk, ugyanazt gondoltuk ezekben a percekben.
Ezek után már csak azon gondolkodtam, mit érezhet a szépséges, megértő asszony férje, vagy bármely férfi, akinek megérintette a szívét, ha nincs vele. Lehet, hogy irigykedik ránk?
4, Varga Katalin: Örök rivalizálás
Kata
Jól bedobtak a mély vízbe. Jött értem Tamás, s máris egy autóban ültem, .leendő színésztársaim egy részével. Irány Zsira
Egy nagy kastély ad otthont sérült társaimnak. Kellemes meleg fogad a kultúrteremben.
Éppen egy próba közepére érünk oda.
Kezembe nyomnak egy szövegkönyvet. Közlik velem, én leszek Dorogi Viola a Légy jó mindhalálig musical változatában.
Ismerkedjek a szöveggel, színpaddal, társakkal.
Ám egyen.
Felgyorsulnak az események. Már viola színű , fodros ruhám is van, kis kalapom, csipke kesztyűm.
A főszereplő Nyilas Misit egy lány alakítja. Elég kerek, így nehéz lehet neki, fáslival leszorított mellekkel.
Nem tudom, miért érzem úgy, gúnyosan méreget engem.
Aztán elkezdődnek az országjáró turnék is.
Mindenhol nagy a sikerünk a két felvonásos, kosztümös színdarabbal.
Bár fájnak a lábaim, de a színpadon mindet elfelejtek. Élvezem szerepem minden percét.
A főszereplő hölgy sosem dicsér meg. Elhúzza száját, s egyszer vissza is hallom amikor ezt mondja: Hogy mert sérülten ilyen tehetséges lenni? Én vagyok a legjobb, végül is
Elvarázsol ez a színtársulatos légkör, a kedves színésztársak. Csak ez a rivalizáló művésznő ne lenne. Mert ő a rendező kedvese ? Annyira nem is jó egyébként.
Ez akkor derül ki, amikor megbetegszik és egy másik lány alakítja Nyilas Misit. Sokkal jobban. S ezt nem irigységből mondom.
Aztán újabb színdarab kerül műsorra. A Nyomorultak.
Mindössze két mondatos szerepet kapok. S azt is tudom, kinek a közbenjárására.
Ezzel véget is is ér színészi pályafutásom. Amit a mai napig sajnálok. Csodás hónapok voltak ezek.
Szabi
Ma idehoz Tamás Sopronból egy mozgássérült lányt. Jól össze is vesztem vele, mert neki adta Dorogi Viola szerepét. Menni sem tud rendesen, s gondolom, ugatja színészetet is. Nahát.
Úgy emelik fel a színpadra. De aztán bánatomra egész hamar beletanul a szerepébe. De inkább óvódásnak néz ki a kis violaszínű ruhácskájában. Olyan vékony, hogy úgy kellett varratni neki a ruhát.
Igaz, szívvel.lélekkel játszik. De hol van ő hozzám, s Nyilas Misitől ?
Elkezdődnek a turné körútak. Ő változatlanul lelkes, mindent belead.
De a dicsőség mindig az enyém.
Aztán újabb színdarab kerül műsorra. A Nyomorultak. Kiharcoltam,, hogy ebben csak két mondatos szerepe legyen. Had szokja, itt én vagyok a sztár..
Nem szól érte, bár érzem, sejti, hogy az én kezem is benne van ebben.
Válaszút elé állítom Tamást. Vagy én, vagy ez a kis mozgássérült minitehetség örökre távozik a színtársulatból.
Én győzök. Majd máshol alakít ezentúl, lesz még mit tanulnia. Mi is folyik ilyen helyeken a színésztársak között.
Én továbbra is sztár szeretnék lenni. Koreográfiát fogok tanulni. Nem adom fel !
5, Szabó Eszter Helka: A szeretet ereje
Norbi
Tegnap, amikor behozott a mentő, esküszöm, jobban voltam, mint most! A szobatársam, az a focista srác bezzeg mindent ehet! Nekem az állandó hányingerem miatt csak pépeset adnak az orvosok: íztelen főtt krumplit feltét nélkül, hozzá keserű teát. Reggelire két szelet kenyér volt két darab Mackó sajttal. Mindig utáltam. Lehet, hogy nekem is sportolnom kellett volna valamit? Számvitelt tanultam, a szakmában dolgozom, még szerencse, hogy nem várja el tőlem a nép, hogy sorozatban szállítsam itt a győzelmet!
Mayától rendes dolog volt, hogy tegnap minden vizsgálatra elkísért. Még nem is a feleségem. Húsvétra tervezzük a kézfogót. Szegény lány, neki sem lesz jó karácsonya miattam. Minek fognak bent még karácsonykor is? Vizsgálatokat úgysem végeznek. Állítólag egyetlen orvos ügyel majd mind a három emeleten. Rágondolni is rossz, hogy itt fekszem majd ezzel a nagyképű alakkal, Maya meg ingajáratban rohangál a kórház és a lakásuk között. Kár, hogy a nővérek még azt is megtiltották neki, hogy házi kaját adjon!
Oké, hogy belgyógyászaton fekszünk, de azért megmondhatnák az orvosok, hogy mi a bajunk! Mit mondjak a szüleimnek? Azt, hogy lila gőzöm sincs? A focista srácnál legalább sejtik, hogy a szívével lehet valami. A lába magától bedagadt. Azt mondta neki a doki, hogy „vizesedik”. Na, még ilyet sem hallottam! Gondolom, ettől még megkapja a lóvét minden vesztes meccs után. Most jóízűen alszik. Maya is alszik már ilyenkor, elvégre egyedül van Kisvárdán a garzonlakásban, mi mást is csinálna?
Maya
Nagyon idegesít, hogy csak annyit mondott a kezelőorvosa Norbiról, a leendő vőlegényemről, hogy „akármi is lehet” a betegsége. Nem tetszik nekem, hogy annyira gyenge, mint a harmat, meg az sem, hogy ma reggel már hányingere is volt. Tegnap még normálisan volt étvágya, csak a mellkasa fájt borzasztóan. A mentősök azt hitték, infarktus. Bezzeg a szobatársáról, a focista srácról azonnal kiderült, hogy „szívproblémái” vannak! Fogadni mernék, őt hazaengedik Szentestére, szegény páromnak meg ott kell töltenie az egész karácsonyt a kórházban!
Még van annyi időm, hogy feltegyek főni egy kis zabkását. Azt szereti Norbi. Igaz, nem karácsonyi étel, de főtt sárgarépából formázok a tetejére csillagot, fenyőfát és szívecskét. Szépen mutat, ráadásul ízletes is lesz. Norbi most már talán alszik, mint a bunda, engem meg esz a méreg, hogy mi lehet vele. Miért nem mondanak már valamit az orvosok?
Jó volt a látogatás Szentestén Nyíregyházán, csak ne kórházban lettünk volna! Kár, hogy vége a karácsonynak! Ma már huszonnyolcadika van. Még egy teljes óra, mire hazaérek Kisvárdára a busszal. Ma végre megmondták, hogy Norbi rákos beteg. Szép kilátások, mondhatom! A focista srácot sem kell irigyelnünk, mert a vizesedés miatt végleg eltiltják a hivatásos játéktól. Nem lesz többé kiemelt jövedelem. De kit érdekel a focista srác? Mi lesz velünk? Még áll a karácsonyfánk. Igaz, Norbi kórházban van, de akkor is a miénk! Jézusnak volt ereje a szenvedést elviselni. Uram, adj nekem erőt, hogy segíthessek a páromon.