MEGVÁLASZOLANDÓ KÉRDÉS:
„Nagy kerek szemmel is mért nézünk vakon
a forgószelek tátongó sodrába?
S miért lát kicsivel többet az ember,
ha csöndesen ül egy percig… így…
s behúnyja a szemét?…”
(Dsida Jenő)
01. Baranyai Csaba: Belül
Kedves Jenő!
Csak így tovább, jó úton jársz! Csak biztatni tudlak, mondhatni, hajrá!
Bolond, ki kívül keresi, mert ott markolhatja, belső hiányait, végig, életében.
Látó ember belül lát, ha egy percre elcsendesül. A válaszok, mint mocsárból meredező vízirózsa, bontják szárnyait.
Nem kell több, egy perc elég. Mindig az a perc.
Mert az Élet abból a percből áll! És a pillanatnak nincs szűksége társra, sem előtte, sem utána. A kérdések egyszer csak megválaszolják önmagukat, megpihennek.
Ki bírja állni belsője tengerét, boldogabb mint bármely bankvezér e világon.
02. Győri Nagy Attila: Meztelenül
aranyozott táblák vakítása
felkent szertartások áhitata
ünnepre festett hétköznapok
vigyázz! festett álarcok
hamis, festett álarcok
műmosollyal feltett kérdések
távolságot tartó ölelések
érzéketlen csókok, nézések
menekülj! festett álarcok
átkozott festett álarcok
magányoddal mosd tisztára
pucold üresre a falakat
tisztítsd meg a vakolatot
érzed? tágul a világod
szélesre tágul a világod
szabadulj ki börtönödből
mások kovácsolta bilincsekből
tépd darabokra a rabigát
keresd táguló világod
értékes, táguló világod
a pénz hatalmából kiszakadva
a púder fogságából menekülve
csillámporok nélkül tisztán
előjönnek igazi kincsek
felismered? igazi kincsek
amint megszűnik a külvilág
s lehull a bohócról a lepel
meztelen marad az ember
meglesznek az igazi kincsek
valódi, igazi kincsek
03. Kutasi Horváth Katalin: Behunyt szemmel
Ha tátong a lét, és éhesen elnyelné titkainkat, ha kavarog benne a háborúság és felszínre törnek nemcsak a múltat, de a jövőt is idéző rémes képek, ne csak nézd, lásd is, mit üzen őrjöngő sodra a forgószeleknek, hisz téged is elkapnak majd, s elrepítenek messze…
Örvénylő kínjaid láttán hiába tagadja eszed, elkerülhetetlen lesz a dühök féktelen árja, üresen bámulhatsz addig, míg tényleg te kerülsz majd sorra. Ha elcsöndesülsz, s leereszkedsz magadba, bölcsesség lesz a részed, megérted végességed, hallod a békesség csendjét, megérzed, merre tartasz, s akár hunyt szemmel is többet láthatsz, mint elkerekedett, nagyra nyílt tekinteteddel.
Belül, mélyen magadban formálódik a világ, mit magad teremtesz részben, s ha akarod, körvonalazódik egynémely foszlány, mi ellebeg sejtelmeidben. Ha hagyod, meglátod mindazt, mi hirtelen fontos.
A vak jós is tisztán látja, mi nyilvánvaló lehetne annak, ki tudni kívánja, mi vár rá holnap vagy holnapután, akár a távoli ködnapokban…
04. Szabó Eszter Helka: A balek
Forgószélben élek régóta.
Az örvény szétszórja a képeket.
Hogyan is láthatnám a dolgokat,
ha közben minden mozog?
Folytonos változás – ez a világ rendje.
A baj csak az, hogy nem értek semmit!
Sorsom óriáspuzzle-ját nincs, aki kirakja.
Elsodorta a szél a képkockákat.
Valaki megtalál majd egyet.
Bámulja, de nem érti.
A múlt és a jelen nem ér össze.
Ülök a padon egy hársfa alatt.
Nem értem, miért nem jössz.
Én vagyok az, akin az Ég
pórusaiban felgyülemlett
összes felhő sem segít.
Részvétlenül felröppen egy cinege.
Egy falevél erezetén megláttam Istent.
Vak szememet borogatja a csend.
05. Petres Katalin: Meditáció 1.
Behunyom szemem,
belső szemhéjam vásznán
kavarog minden.
06. Petres Katalin: Meditáció 2.
Behunyom szemem,
hullámzó lélekpárnán
elcsitul a csend.
07. Varga Katalin: Mert álmodni jó
Hiába nyitva a szemem, egy álom elvakít .
Fújhat szél vadul , célomtól már el nem tántorít .
Elmerengek, mire születtem , nagy dolgok várnak.
Padon ülve, hinni fogok egy szebb világnak.
Csukott szemmel is hiszem, rám még nagy dolgok várnak .
08. Kutasi Horváth Katalin: Elcsendesedve
(Válasz Dsida Jenőnek)
Földim! Csendesedj mélyen magadba,
Túl harsány lett a felfordult világ,
Ordít az elvakult gőg; a silány,
A felszínes most a sikk, ne csodáld!
Keresd magadban a feloldozást!
Hányan állnak a vakok sorában,
Hályogos szemmel terveket szőnek,
A jövő helyett a veszendőnek.
Fordulj el attól, mit erőltetnek,
A bálványok sorban ledőlhetnek…
Ki tudod zárni a külvilágot!
Reklámok hirdetik álnokságunk,
Mesterkélt minden, hol jámborságunk
Csupáncsak álca, átlátszó manír,
Álljon csak ellen a tisztes, ha bír!
Legfeljebb megbotlik, s átlépik őt…
Megy tovább minden a maga útján,
S bár nyavalyoghatsz a magad búján,
Helyetted más áll majd be a sorba,
Egyéniségedet eltiporva…
09. Szabó Eszter Helka: Új otthon
Az egész házban csirkeszagot éreztem, olyan volt, mintha megromlott volna ebben a hőségben – mondtam anyámnak. A piszkossárga bérházakat bámulom. A troli felgyorsul a kanyarban, hogy minél előbb maga mögött hagyja a gyorsan melegedő falakat, vagy ezt is csak képzelem? A ház részleteivel együtt kavarog bennem az a förtelmes szag. Honnan jöhetett?
– Szóval nem tetszik a ház – jegyezte meg anyám. Elfordította a fejét, de én így is látom szemében a bánatot. Kényszeresen magyarázkodni kezdek.
– Nagyon messze van, anya! Dávidéknál is sokkal kintebb.
– Olcsó az a ház. Szóval mégsem tetszik – ismételte papagáj módjára.
– Hiába olcsó, ha Debrecenen kívül van! Tudod jól te is, hogy a munkahelyem nem fizeti a bérletet – tettem hozzá ingerülten. Gondoltam, megemlítem a ritka buszjáratot is, de úgy érzem, teljesen fölösleges. Ha ebből nem érti, másból sem fogja. Mellesleg én sem értem, miért erőlteti azt a lerobbant házat…
Végre hazaértünk! A TESCO-ban vásárolt, akciós citromot, barackot, leárazott, dobozos tejet, teli hűtőtáskányi csirkehúst alig bírtuk felcipelni a negyedikre. Én a dinnyét vittem. Jó lesz az ebben a hőségben. Gyorsan kipakoltunk. Megfőztem a vasárnapi ebédet. Anyám feldolgozta a barackot kompótnak. A szederlekvár elkészítését délutánra hagytuk.
Ebéd közben azon tűnődtem, miért van az, hogy a napok rohanásában szinte gondolkozni is képtelen vagyok? Teszek-veszek, mint valami gép, amit felhúztak, ami sohasem jár le. A ház, persze, jó lenne. Már lassan harmadik éve járok Dáviddal. Lépni kellene, nem az anyám nyakán lógni, ez triviális, csak sosem jutok el odáig, hogyan.
– Min jár az eszed ilyenkor, Hanna? Add az üvegeket, mert kimerném a lekvárt! – sürgetett anyám. Csak ezen lennénk már túl – sóhajtottam. Már elmúlt öt óra, mire végeztünk. Akkor úgy döntöttem, lemegyek a tömbház mögé, a parkba.
– Mindig utáltad azt a parkot. Miért lett olyan sürgős lemenni? – furcsállotta anyám.
– Csendre van szükségem, anya, érted?! Csendre! – meglepődtem, hogy szinte üvöltök.
– Na, ott, a főút mellett aztán baromi csönd van! – jegyezte meg értetlenül anyám.
– Csak egy félórára megyek, nem többre. Fáj a fejem a hőségben – füllentettem. Még láttam, hogy anyám a fejét csóválja. Leszaladtam a negyedikről.
Végigrohantam a galambszaros járdán. Levetettem magam a padra, ami egyrészt poros volt, másrészt a festék is jócskán lepattogzott róla. Lesz mit mosnom – gondoltam kissé bosszúsan. Megcsörgettem Dávidot. Nehéz napja volt buszsofőrként a vasárnapi műszakban. Legalább ő is szusszan egy kicsit. A házról trécseltünk, mi másról? Azt mondta, hogy neki sem tetszett az a ház, bár nekem bizonyára kifinomult szaglásom lehet, mert ő csak dohszagot érzett, de büdös csirkeillatot nem. Abban mindketten egyetértettünk, hogy lépnünk kell – vagy összeköltözünk, vagy marad minden a régiben: ritka találkozások, vég nélküli rohanás.
Eltettem a mobilt. Igen, szmog van. Zúg a forgalom. Rajtam kívül egy anya hintáztatja a kislányát. Miért pont itt? Jobb helyet már nem talált a gyerek levegőztetéséhez? Eldöntöttem, hogy most csak magamra figyelek. Végre senki másra, csak magamra! A ház – de miért kell nekünk mindenáron kertes ház? Miért nem jó egy belvárosi albérlet, ami közel lenne a munkahelyemhez? Anya szerint nem megoldás: nem tudnánk mellette spórolni. Ha úgyis ilyen kevés a pénzünk, minek költenénk el egy külterületi odúra? Azért, hogy a sajátunknak mondhassuk? Nyugat-Európában sokkal többen élnek bérlakásban, mégsem zavarja őket. Ja, hogy ott eleve magasabbak a bérek? Na és?
Még öt perc – pillantok az órámra. Úgy érzem, régóta nem voltak ennyire tiszták a gondolataim, mint itt, ezen az ócska padon. Becsukom a szemem a szmog miatt. Még mindig idetűz a Nap. Látom magunkat, amint beköltözünk új otthonunkba. A bérház mögött nagy park van. Mindketten érezzük, hogy azt a helyet szeretni fogjuk.