MEGVÁLASZOLANDÓ KÉRDÉS:
„Ó, jaj, mi volna jó? nyugalmad hol leled föl,
Riadt, veszendő lélek, örök, bús kereső?”
(Tóth Árpád)
01. Dobó Georgina: Válasz Tóth Árpádnak
“Riadt, veszendő lelkem” tudd, “nyugalmad” e Földön nem lelheted,
Hiába keresed.
Félsz, mert nem tudod mit hoz a holnap. Rettegve keresed a boldognak tűnő illanó perceket.
Hol lelsz megnyugvást? Gondolod, tán sírod megbocsájt, mely fázón magába zár.
A porhanyós sár, az örök latyak sem ad békét, hát Istenedhez kiálts!
S “hogy mi volna jó?”
Tudd meg hát, oh romlott nemzedék. Mormolj imát! Könyörögj éltedért,
A Világegyetem urához lelkedért.
Kérd bűnöd bocsánatát, élj a Szent Könyvhöz hűen,
Hisz Ő szeretné, hogy lásd a helyreállított Édent.
Hol nem lesz többé ború, betegség, s fájdalom,
Krisztusod az Égből mindenért kárpótolni fog.
02. Reményi Tamás: A Földön keresd
Fortyog az élet, szenved a ma,
Fejtetőre állt az értelem s vele a világ.
Bús szava rebeg a jajt kiáltó szájnak,
Tüdőből hörög a megfertőzött valóság!
Légbe fulladó, méltatlanságban vergödő lelkek
Szánalmat keresve pusztulnak…
Hová tűnt a nap sugarát féltő élet?
Örök éji fátyol milliók szemét takarja!
Másodpercenként egy-egy lélek csengő csendül,
Remény sugara a távolban pislákol…
Felvilágosult elmékben az idegszál ha rezdül:
Életörömöt s lelkeket veszít a pokol!
Nyugalmát keresi a lélek,
Létét a Földön találja meg az elme s a szív,
Itt már kevés a szó: tet kell,
Az értelmes jövő elszánt harcba hív!
03. Buday Anikó: MERT ÉLNI JÓ
Mi lenne jó, kérdezed ?
Semmi esetre sem,” vak zajjal
lezuhanni, mint zúgó eső”
De, jó lenne, felhők fölött
lenézni dúsan termő határra,
mit szorgos kezek teremtettek,
Neked, s nekem,
Jó lenne tenger vízén messze hajózni,
hogy láthassak más népeket.
Jó lenne, esőben sétálni, érezni lágy,
meleg cseppjeit az égnek,
Jó lenne, hegyet mászni, jó magasra,
hol megtisztul a lélek, s tiszta lélekkel
Istennel beszélek.
Megköszönném, hogy oly szép
a föld, s, oly szép a nap, ha felkelek,
Megköszönném , gyermekeimet,s hogy
láthatom, unokáimban egy kicsit
tovább élhetek.
Megköszönni a fákat, virágokat,
jóbarátot, mi nekem jutott.
Magamba szívni mind azt, mit Isten nekünk adott.
04. Kisznyér Ibolya: A kór üzenete
Az éjjeli fények szobámba be nem jutnak,
sötét, komor, éji gondolatok gyötörnek,
szomorú felhők takarják a holdat, csillagot,
félig öntudatlan, fájdalommal telített a tudat.
Tört lábú másodpercek, térden vánszorognak,
a nappalok elvesztek az időtlen semmiben,
hosszú, keserves, kínnal telt órák, napok,
megszokásból, ösztönből tett mozdulatok,
a fájás fekete démonként ül bensőmön,
kaján, ördögi vigyorral gyötri a testemet,
tán soha nem ér véget, a halál vet szelet.
Átéltem már, akkor időt, még időt kértem,
kaptam hét évet, felvillan az emlék.
Egyik reggel, madárfüttyre ébredek,
élő világot rajzol a napsugár fényével,
második figyelmeztetés, meg kell fontolnom,
meg kell végre találnom, mi a feladatom,
mi az miben változni, változtatni tudok.
Milyen varázslatot kell megidéznem,
hogy senyvedés helyett átjárjon az életöröm?
Fáradt, gyenge és erőtlen vagyok, mégis élek,
gyógyulni, tenni úgy kell, hogy a betegségek,
már velem maradnak, míg a földön létezem,
lelkemben visszhangzik madárka kedves hangja.
Megfejteném az emberi lét értelmének titkát,
örök kérdés, a válasz csupán a nap mosolya.
Talán minden emberé más és más, tán majd a
másvilág megmondja. Ám, ha átlépek a túloldalra,
hogyan tudatom majd az itt maradt szeretteimmel?
05. Klotz Mária: Jó lenne
Hogy mi is volna jó?
Szállni szelek szárnyán,
ágaskodni hajó vitorláján,
szorosan átölelni téged,
sokáig nézni a szépséged,
barna szemedben elmerülni,
szikrázó máglyalángban elégni,
sodródni messzire a sebes folyón,
egy fa alatt piknikezni pokrócon,
pengetni a varázsos gitárhúrokat,
megszólaltatni szívbéli dalokat.
Hogy még mi lenne jó?
Beszippantani a világ-szépségét,
elkergetni a romboló vírusfélét,
megbabonázva rólad álmodozni,
huncut gyermekekkel rajcsúrozni,
őszi lombszőnyegben gurulni,
levéllel ölelt takaróba bedugulni,
kis vödörbe gesztenyét gyűjteni,
unokámnak játékokat szerelgetni,
belesimulni a halvány őszi fénybe,
rohanni kézen fogva a közepébe.
Még mi minden lenne jó?
Önzetlenül kedvelni minden embert,
mélyen érezni az áldott szeretetet,
meglátni a szenvedő rászorultakat,
segíteni a fázó nyomorultakat,
másokkal egyenlőnek lenni,
a világ körül nagyot keringeni,
kirobbanó egészségben élni,
földbéli boldogságot remélni,
pokolba kergetni bút-bajt,
soha többé nem hallani jajt.
Felírom egy nagy lapra,
örök világbékét áhítozva,
hogy mit is szeretnék.
Jót, csakis jót kérnék!
Megnyugodna háborgó lelkem,
ha Jóisten velem, elárasztana a kegyelem.
06. Márton Csilla: A Vigasztaló
Képedre és hasonlóságodra teremtettél minket,
Ezért riadt lelkünk csak nálad talál menedéket.
De tudjuk az út a fontos, a cél már adatott.
S te az úton velünk koborolsz.
Ott vagy a fájdalom végső rezzenésében,
s nem engeded, hogy lelkünk veszendő létét
megeméssze a kereső reménytelensége.
Aztán a csalódás és csalódott állapot
örökké visszatérő álmatlan éjszakáiban,
mint fénysugár, a hit erejét áramoltatod.
Felénk nyújtod karod és minden nehéz
időben átölelsz lelked szeretetével.
A tavasz lenge szellőjével letörlöd bús könnyeink,
virágba borítod vágyaink,
hogy újra felemelkedve a kereszt súlya alól,
elinduljunk az úton istenigazából.
Ó jaj, mi volna jó? – hát csak ez: – A vigasztaló!
07. Holécziné Tóth Zsuzsa: Tűnődés
Elröppent hatvan év,
Elmúlt már sok, mi szép.
Nincs velem apám, s anyám,
Életem célja? Talány.
Neveltem egy gyermeket
Hiúság is kergetett.
Munkában élre törni,
Verseimben is szárnyalni.
Számot vetek most magammal,
S megbékélek őszi nappal.
A vágyaim csendesülnek,
A szárnyaim megpihennek.
Nem harcolnék már, pihennék,
Erőt, egészséget kívánnék.
Pilis szép tájait járva,
Nem gondolnék csúf járványra.
Mennyi időt adsz, Istenem?
Mennyi idő jut még nekem?
Párommal sokáig együtt lenni,
Nincs más vágyam már, csak ennyi.
08. Ordas Andrea: Ne háborúzz!
Mi volna jó? – Kérdi a nagyobbik fiam, s közben remeg a dühtől. Állt előttem gyönyörű legidősebb gyermekem katonaruhában, és dühös mert nem örülök, hogy beállt katonának.
– Fel kell nevelni a két gyereket, és úton a harmadik! Mert mi is nagy családot szeretnénk. Jobb lenne ha kiköltöznénk külföldre? –
A kérdése szíven ütött. A választ jómagam sem tudtam, mert persze itt marad a másik kettő, de látom a barátnőmön mennyire megviseli az egyszem fia távolléte, hiába vagyunk itt neki bármikor ha kellünk, hiába beszélnek videochaten, az azért mégsem ugyanaz.
– Nézd Anya ez egy itthoni szolgálat, nem megyünk a frontra, most mi nem állunk háborúban senkivel, nem kell féltened. Pénzt pedig nagyon jót igérnek, mivel diplomás vagyok az alapkiképzés után tiszt leszek, akkor több is lesz, még neked is tudok segíteni. – válaszolt ő maga is megnyugodva, és az én féltésem is elcsitítva kicsit.
Teltek a hónapok, és a nagy igéretekből amit a vezetés olyan biztosan állított, nem lett semmi. Az indulatok egyre jobban forrtak, és a helyzet annyira elfajult, hogy úgy éreztem nekem is ki kell állnom a jogainkért. Közben megszületett a harmadik unokánk, a fiamból valóban tiszt lett, de a pénz korántsem volt olyan jó mint azt elhitették vele, ezzel szemben egyre ritkábban engedték haza, vidéki kórházakban kellett őrizni a rendet.
Az egyik békésnek induló tüntetésen, amire kisebbik fiammal mentem, aztán bekövetkezett az amitől a legjobban tartottam.
Sok fiatal és idősebb ember is az utcára vonult, mert a 75 év felettieket, nem oltották be a vírus ellen, mondván, drága az oltás, arra 2-3 évre már minek? Ez az idősebbeknél főleg, de több fiatal – sokszor idősgyűlölő – embernél is kiverte biztosítékot, hiszen sokuknak voltak nagyszüleik akiket nem akartak elveszíteni. Anyukámra gondoltam, – akit annyira szerettek a dédunokái – meg a kórházi öreg barátaimra. Hát utcára mentem. Eleinte békésen vonultunk, és az „öreg is ember” meg az „öregek építették az országot” illetve „az öreged nevelt fel téged is” mondatokat skandáltuk. Aztán a menet közepébe, valami radikális csoport belekötött, és elszabadult a pokol. Egyre többen jöttek „LE AZ ÖREGEKKEL” zászlót lobogtatva, és már a tüntetés védelmére kivezényelt rendőrség is közbeavatkozott, de kevésnek bizonyultak. Ekkor vezényelték ki a katonaságot, akik már éles lőszert is használhattak. Eközben a kisebbik fiam – engem védve – kiosztott néhány pofont miközben igyekeztünk elhagyni a helyszínt. Harsogtak a hangszórók, üvöltöttek az ellentüntetők, a rendőrök és a katonák is, nagy volt a hang és a zűrzavar. Aztán egyszercsak fegyverropogást hallottam a közelben, és a kisebbik fiam a földre zuhant. Csend lett csak az én sikolyom hallatszott. A tömeg szétvált és a katonák közelebb jöttek, hogy megnézzék mi történt.
Ráborultam a kisfiamra és zokogtam, miközben két hangot hallottam: „engedjétek át az orvost” mondta egy idegen határozott hang, és ez megnyugtatott kicsit.
– A fia szerencsére (SZERENCSÉRE?!?) csak súlyosan sérült, de talán életben marad. – mondta, de én nem tudtam abbahagyni a sírást, egészen addig amíg azt a második hangot meg nem hallottam.
– A levegőbe lőttem, csak figyelmeztető sorozatlövést adtam le alezredes úr, ahogy parancsolta! –
Ez a hang!
Megdermedt a szívem. Felálltam és az arcomat látva a katonák mint riadt kis verebek rebbentek szét, hogy utat engedjenek a lövöldözőhöz.
A lövöldöző, a nagyobbik fiam, ott állt gépfegyverrel a kezében. Az én gyönyörű, okos, diplomás katonafiam.
– Édesanyám… – mondta elfúló hangon, de közbevágtam.
– Az öcsédet lőtted le. Azt mondtad, hogy nem állunk háborúban senkivel! Csak a saját népeddel? A saját véreddel? Tudom, parancsot kaptál. Ha most parancsot kapsz lelősz engem is?!? És ti? – fordultam a többiekhez, hiszen mindegyiknél ott volt az éles fegyver, amit az összes katona és rendőr ebben pillanatban letett. Majd ismét a fiamhoz fordultam.
– Azt kérdezted mi volna jó? Sem itthon sem a világban máshol, soha semmiért, NE HÁBORÚZZ!
09. Sági Klári: Mi volna a jó?
Anyám gyakran mondogatta:”Ne keresd a bánatot lányom, jön az magától. Maradj te erős és kemény. Irányítsd a sorsodat magad, s csak arra vágyakozz, amit elérhetsz, akkor boldog leszel.”
Ezen elgondolkodtam, de ifjabb koromban nem is értettem. A szép, gondtalan gyermek, a szerelmes ifjú lelkek nem foglalkoznak a jövővel. A pillanat, a jelen a fontos.
Majd lassan belenőve az életbe jönnek a kihívások, nehézségek, megszaporodnak a gondok, és … Elkezdődik a „ de jó lenne , ha…”. Majd így marad egész életünkben. Várunk, folyton várjuk, keressük, kutatjuk az egyre jobbat, a minél szebbet, gyakran magát a csodát.
Mi volna a jó? Mindenki vágyik valamire. A csúnya a szépségre, a szegény a gazdagságra, a gazdag még többre, a beteg egészségre, a boldogtalan boldogságra. Az ember gyarló, aki tehetős még többet akar. Sokan a pénz mámorától nem néznek se Istent, se embert, eltipornak minden útjukba állót. De, vajon megtalálják-e a nyugalmukat? Tudnak-e békés éjszakai álmot aludni? Mások, szegényen, nehezebb körülmények között is képesek mosolyogni, mert bár nélkülöznek, elég csak a gyermekükre nézni, egymást átölelni, s úgy érzik, legyőznek minden akadályt.
Mára már megértettem. Anyámnak igaza volt. A nyugalmat az örök, bús, veszendő, az ember csakis önmagában, saját lelkében találhatja meg.
10. Dobrosi Andrea: Álmokkal létező
“Ó, jaj, mi volna jó? nyugalmad hol leled föl,
Riadt, veszendő lélek, örök, bús kereső?”
/Tóth Árpád/
Míg meglátom egy virágsziromban,
vagy amint a kutyám szemez velem,
ahogy falevél zörgése kérdez,
és én azt már kívülről felelem;
míg puha ölben ringatnak betűk,
vagy dallam színezi át a lelkem,
ahogy magasba húz a friss papír,
és kint a fűcsomók az esőben:
míg tarka lepkék tánca hívogat,
vagy mohaágyak zöldje balzsamoz,
ahogy egész lehetek a részben,
és az Egészben fontos rész vagyok;
úgy hiszem, az éltem alapja ez:
nem vagyok se riadt, se veszendő,
se örök bús, csak egy átutazó,
ki mereng, mert álmokkal létező.
11. Vermes-Szeles György: Nincs nyugalom
Nyugalmad keresed, óh, oktalan író?
Nincsen olyan hely, mely nyugalommal bíró!
Hiszen csak egy van, mi mindig más,
Ez pedig maga a változás!
Temető sem az, hol anyóka van, síró!
De hát hol lelhetne a lelked nyugalmat?
Nézd csak az örök, természeti hatalmat!
Minden atom mozgásban van,
örök forgás az agyunkban,
Az Úr mozgatja az egész birodalmat!
12. Czégény Nagy Erzsébet: Válasz Tóth Árpád, Éjféli eső című versének két sorára
“Ó, jaj, mi volna jó? nyugalmad hol leled föl,
Riadt, veszendő lélek, örök, bús kereső?”
Álmodni volna jó,
valami nagyon szépet,
föld alá bújni volna jó
hol sarjad a szűzi élet.
Tavasszal kibújni volna jó,
éltető napsugárban,
langyos esővel permetezve
növekedni a sors viharában.
Embernek maradni volna jó,
s nem hiteveszettnek,
e karcos furcsa világban
hol nem érzed magad elveszettnek.
Üszkös sebeit a világnak
önzetlen ápolni volna jó,
olyan világban élni
hol mindenki gyógyító.
Riadt veszendő lelkemre
nyugalmam hol lelem?
talán Isten tenyerén,
hol áldás a kegyelem.
13. Győri Nagy Attila: Hol a nyugalmam?
“Ó, jaj, mi volna jó? nyugalmad hol leled föl,
Riadt, veszendő lélek, örök, bús kereső?”
Egy fa tövében,
hűvös árnyék békéjében,
hol a nesz csak a madár.
Egy tó tükrében,
a fodrok szépségében,
láblógatva, lazán.
A búzamezők tengerén,
a természet lágy ölén,
hol az idő is megáll.
Fotelem párnái közt,
egy könyv illatában
elmerengve némán.
Barátok mosolyában,
tiszta szemük kíváncsi,
szerető bizalmában.
Kandalló előtt ülve,
parazsak szikráiban
lustán eltűnődve.
A tollban, s a papírban,
azokban az önfeledt,
varázsos pillanatokban.
14. Gáthy Emőke: Szótlan hittel
Tervünk célba ér.
Ez jó. Tudjuk, támogatja
az ég. S ha mégsem,
némán nyeljük kudarcunk.
Van hitünk, de nincs szavunk.
15. Gáthy Emőke: Jó volna
Jó volna egy kicsit
Még kicsit örülni
Télből tavaszba
Tavaszból nyárba
Jégből vadvirágba
Ködből napsugárba
Feledni – derülni
16. Kalocsa Zsuzsa: Mi volna jó?
Úgy szeretnék vidám lenni,
szelek szárnyán elrepülni,
fellegekbe kapaszkodni,
záporként majd vízbe hullni,
harmat cseppként felébredni,
nap fényével játszadozni,
szellő hátán lovagolni,
éjben csillagként ragyogni,
két szemedet megigézni,
két karodban megpihenni,
csöpp boldogságot érezni,
s örökké melletted lenni!
17. Szabó Eszter Helka: Válaszon rágódva
Amikor meglátta a házi feladatok között azt a Tóth Árpád-idézetet, rögtön felkapta a vizet. Az az idétlen magyartanár, Eta már megint fogalmazást vár tőlük. „Ó, jaj, mi volna jó? nyugalmad hol leled föl, / Riadt, veszendő lélek, örök, bús kereső?” – olvasta másodjára az Éjféli eső című vers sorait. Legszívesebben azt írná, bárcsak a „C” osztály magyartanára, Körszaki tanítaná. Annak csak a kinézete röhejes azzal a körszakállal, na meg a neve is: Arnold. Azt mondja Koppány, a haverja a „C”-ből, hogy mindig három témát vagy idézetet ad fel fogalmazáshoz. Azt választja mindenki, amelyik jobban tetszik.
A Tóth Árpád-idézetről írni valójában könnyű, de azt mégsem írhatja le, hogy a faterja tegnap is bepiált, mert a vírus miatt elküldte a cég. Az az este minden volt, csak nem nyugodt. A mai sem ígérkezik jobbnak. A fater még kora délután ellógott álláskeresés ürügyén, de meg merne esküdni rá, hogy valamelyik kocsmában iszik a haverjaival. A masszírozás abban a szoboszlói szállodában sokat hozott a konyhára, de most sehol sincs állás.
Ez az átkozott várakozás, csak ez van. Azt mondják a biológusok, hogy ha befészkelte magát a koronavírus a szervezetbe, az ott is marad. Az azért jó volna, ha ő – mármint Geri – halbiológus lehetne, lehetőleg Tihanyban vagy Szegeden. Igen, el tudná képzelni magát egy kutatóintézetben. Ezért is ment biológia tagozatra, aztán tessék, most ilyen feladatokkal nyúzza az a vénlány! Ráadásul kikötötte, hogy lehetőleg a hétköznapjaikról írjanak, ne távoli célokról, álmokról, mert azok vagy megvalósulnak, vagy nem.
Ha már mindenáron közeli cél kell annak a banyának, hát legszívesebben leírná, méghozzá aprólékosan, hogy még ma lefeküdne Zitával! Írna még az orális szexről is, hadd piruljon bele Eta! Ezt mégsem teheti, mert egyrészt akkora karót kapna, hogy felrobbanna tőle az elektronikus napló., másrészt gőze sincs, hogy a lánynak milyen szex lenne a legjobb. Az az igazság, hogy Zitának már a csókjával is beérné.
Ma délután szívesen kiment volna pecázni Macsra. Hétágra süt a Nap, csak a haverok is a sok házi fölött görnyednek. Tessék, most meg az anyja hívja, hogy vacsora! A fater sem ért haza. Na, a muter ötlete azért nem rossz. Azt mondja, hogy manapság minden úgyis olyan bizonytalan, ezért írja le csak bátran, hogy nem lehet tudni, mi volna jó. Igen ám, de mi legyen a nyugalommal? Megvan! Leírja, hogy most örömmel hallgatná, nézné Bágit a YouTube-on. Klassz alakja van. Bámulatos, ahogy a csípője ring – ezt azért mégsem írja le. Elég lesz annyi is, hogy mesébe illő hangja van. Azt viszont beleírja, hogy legközelebb ne legyen ilyen házi. Persze, megnyugtatta az anyját, hogy nem ír le semmilyen jelzőt a feladatról, pl. azt, hogy „idétlen”.
18. Szabó Eszter Helka: Búbánat-keringő
Remény rengeteg, az volna jó nekem!
Kemény a munka, halszálka-fegyelem.
Írni volna jó az ellopott percekben.
Sírni nem akarok most. Holnap sem.
Stressztűrő képesség: azt nem ad az Isten.
Szent, küzdő lelkemnek nyugalma nincsen.
Veled volna jó a vírust átvészelni.
Fejet nem mókuskerékbe hajtani.
Látni ezer csodát már nem adatik meg.
Járni egy bazalthegyen: ilyesmit képzelek.
Nyugodt életet most nem kívánhatok.
Kukkot sem értek világunkból: fortyog.
Táncolnék veled abban az égi bálban.
Bár volnék hozzá fittebb formában!
Látnám a lányom vidámnak, boldognak.
Járnánk a keringőt. A lelkünk hallgatag.
19. Szabó Eszter Helka: Nyugalmam haikuban
évszakhatáron
keresni békém, hitem
benned meglelni
A tó partján
csendnek lenni jó, bújni
a vízcseppekben
hinni hegyekben
az ősz szőnyegén fekve
örök vajúdás
20. Horváth-Tóth Éva: Mi volna…
Mi volna, ha nem remegne
szívemben a menni vágyás?
Ha végre csak elheverne
kamráim közt megnyugodva.
Mi volna, ha utak helyett
mást keresnék és mindenben
sorsom nézném? Teremtőmet.
Tán nem volnék riadt lélek.
Mi volna, ha másként látnék?
Egy virágban nem csak szirmát,
hanem eget, földet, s lepkét,
esőt, vihart is találnék.
Mi volna jó, úgy igazán?
Karjaid közt bút feledni,
megpihenni szíved szaván,
s érezni minden dobbanást.
21. Kutasi Horváth Katalin: Színes tintákról álmodom
“Ó, jaj, mi volna jó? nyugalmad hol leled föl,
Riadt, veszendő lélek, örök, bús kereső?” (Tóth Árpád)
Mi volna jó, drága lélektársam?
Tollamat színes tintákba mártsam?
Oly könnyű kérdésed megfelelni,
Mint kártyalapokat megkeverni!
Elmondhatom, hogy mi is a vágyam:
Puha mohák közt vesd meg az ágyam,
Jó lenne erdőben járni-kelni,
Kis cserfes patakként csörgedezni,
Szellővel kacéran zengedezni,
Friss gyöngyharmatban megmerítkezni,
Megszárítkozni a meleg fényben,
És felfedezni a messzeségben
Távoli templomoknak bús tornyát,
Magam mögött hagyni szívem gondját.
Szemlélni nyugodt, foszló felhőket,
Szagolni gyantaízű fenyőket,
Összhangban élni a természettel,
Majd eggyé válni az enyészettel.
22. Varga Katalin: Lelkem nyugszik
Híres költőnk kérdésére íme, így felelek.
Válaszommal talán így nyugtatom lelkemet.
Mi volna jó? Békében élni, hol nincs gyűlölet.
Nyugalmamat én csakis a szeretetben lelem.
Nem keresni riadtan őseink bölcs igazát.
Nem veszni el a hazugságban, őszintén élek.
Nem búsulok, békém így biztosan majd meglelem.